Nők a csillagok között – Két produkció a női asztronautákról

–

„Nem lehetsz űrhajós és szülő egyszerre. Valamelyikről le kell mondanod” – hangzik el a kiábrándító megjegyzés A távolban című Netflix-sorozat veterán orosz űrhajósának szájából. Misha apa is egyben, karaktere a szülői szerepben hordozza tragikumát. Hasonlóval szembesül az európai koprodukcióban készült Ígérem, hogy visszatérek című dráma űrhajósnője, Sarah, aki ráadásul egyedülálló anya. Élete álma válik valóra, amikor lehetőséget kap kilépni az űrbe. Az európai űrprogram egyetlen női tagjaként így is hihetetlen nyomás nehezedik rá, elsősorban a kollégái részéről. Sarah szinte vért izzad azért, hogy egyenrangúként kezeljék a csapatban, és ne kivételezett űrturistát lássanak benne. Mintha a XXI. században az űr még mindig a férfiak homokozója lenne.

Az ígéret megszállottja

Sarah a kiképzés során éppúgy kiveszi a részét a dolgokból, mint férfitársai, ugyanazokat a feladatokat végzi, és hallani sem akar kivételezésről. Ugyanakkor egyedülálló anya is, akinek gondot okoz a nyolcéves lánya elhelyezése. Nem beszélve arról a törhetetlen érzelmi kapocsról, amely a távollét miatt folyamatos korrodálódásnak van kitéve köztük. Mert nagyon menő, hogy anyu vagy apu odafenn jár a csillagok között, de ha lejön a plezúr vagy valaki megbánt, ezek a gyerekek vigaszként csak a szülő hiánya keltette űrt ölelhetik magukhoz, megtapasztalva annak végtelen ridegségét.

Sarah a kiképzés fizikai megterhelése mellett a kínok kínját állja ki, amikor birokra kel benne az anya és az űrhajós. Szinte elemészti a bűntudat, ugyanakkor képtelen elengedni a nagy lehetőséget: egy álom valóra válását. 

A küldetés idejének szánt egy év nem is olyan hosszú idő, mondhatnánk, de mit tesz az ember, ha a kiképzés gyerek nélkül töltött három hete is felér egy örökkévalósággal? Eva Green alakításában Sarah karaktere egyszerre tud kőkemény és érzékeny lenni, esendő ember a belevaló űrhajós plexije mögött. Főnix, aki este darabjaira hull, hogy reggelre egészként ébredjen újjá. Greennek való szerep ez, aki a James Bond-film (a Casino Royal) óta kifejezetten kerüli a kiüresedett femme fatale-szerepeket.

Multikulti realitás

Alice Winocour filmje erős érzelmi vonulata mellett nagyon is két lábbal áll a földön. A rendezőnő a realitásra törekedett, így a filmben látható kiképzés megfelel a valóságnak – olykor azt a benyomást kelti, mintha dokumentumfilmet néznénk. A produkció tükrözi az űrkutatás multikulturális sokszínűségét is: francia, angol, orosz és német nyelv keveredik benne megejtő európai jellegzetességgel. A film nagyobbrészt az Európai Űrügynökség létesítményeiben forgatták.

Ugyanakkor az „Ígérem, hogy visszatérek” nem sci-fi, még csak nem is akciófilm. Nem lépünk ki az űrbe, az anya-lánya drámának csak háttere az űrhajósok felkészülése. 

Ez az ígéret filmje, amit az ember tesz magának, hogy egyszer majd a Mars vörös homokját tapossa. Meg az anyaföldnek tett ígéreté. És a szülő gyermeknek tett ígéreté. Mindegyik szent és sérthetetlen.

Anyát a Marsra

A Netflix saját gyártású sorozata már lényegesen messzebb merészkedik: körülbelül 225 millió kilométer távolságra. A Hilary Swank főszereplésével készült A távolban a Mars-küldetésről mesél, de egészen új nézőpontból: a tudományos-fantasztikum helyett az emberi kapcsolatok állnak a középpontjában. Egészen pontosan Emma Green, a nemzetközi csapat parancsnoka, aki feleségként és anyaként hasonló dilemmával találja szemben magát, mint az Ígérem, hogy visszatérek Sarahja. Bár neki van egy őt mindenben támogató társa, de mi a helyzet, ha a szeretett hitves épp az indulás előtt kap sztrókot? Emma az összezavarodott tizenéves lányát és beteg férjét hagyja hátra, ám mielőtt bárki is elítélné, célszerű egy pillantást vetni a sorozat pilotjára.

Az első rész ügyesen megágyaz az alapoknak: Emmának a magánéleti kálváriáján túl meggyűlik a baja a négyfős legénységével is. Egy incidens aláássa a fegyelmet a hajóján, és amíg parancsnokként vissza nem szerzi a bizalmat, addig széthúzás gyengíti a morált. 

Az Oscar-díjas Hilary Swank meggyőző alakítást nyújt Emmaként, aki mer gyengének, bizonytalannak mutatkozni, sőt, a hibáit is vállalja. Egyetlen parancsnok sem tévedhetetlen. Emma vállát pedig epizódról epizódra egyre nagyobb teher húzza. 

A problémák azonban nemtől, kortól és bőrszíntől függetlenül merülnek föl: nincs mese, meg kell oldani azokat.

Érzelmek reflektorfényben

A sorozat egyszerre követi nyomon Emma űrbéli kalandjait, és családja helytállását a Földön. Flashbackek formájában ugrál a különböző idősíkok között. Ami óriási pozitívuma, hogy Swank nem takarja ki a többieket: fókuszba kerül a férje, a lánya, és a legénység összes tagja is. Mindenkinek megvan a maga személyes története, amelynek elmeséléséhez időt és teret kap. Így ismerjük meg Misha, az orosz veterán családi tragédiáját és állandó bűntudatát; a kínai Lu Wang, a másik űrhajósnő megindító szerelmi életét; Ram, az indiai asztronauta testvére iránti elkötelezettségét; és a ghánai származású, brit pilóta, Kwesi vallásba és az embertásaiba vetett mély hitét. 

Miközben Emmával és társaival „odafenn” minden megtörténik, ami az űrben megtörténhet (tűz, fertőzés, technikai meghibásodások és széthúzás), addig „idelenn” a férj, Matt egyszerre küzd a gyereknevelés minden nyűgével, saját egészségi állapotával és NASA-tanácsadóként a Mars-küldetés elé gördülő problémákkal. Emma és Matt lánya, a tizennégy éves Alexis igyekszik megbirkózni új, bimbózó kapcsolatával, az anyja hiányával, és öntudatlanul is megpróbálja átvenni anyja helyét a családi dolgok egyben tartására.

A távolban elsősorban a karakterek érzéseire, kapcsolat- és viszonyrendszereire fókuszál, a tudományos vonalat pedig sajnos elég nagyvonalúan kezeli. 

Az epizódokban felütött konfliktushelyzetek kifejezetten érdekesek, ám megoldásaik, főleg a sorozat első felében, rendre belefulladnak a túlzott szentimentalizmusba. Szerencsére ezektől a melodrámai felhangoktól lassan megszabadul a sorozat, és az évad második fele már giccsmentes.

A remény bajnokai

„Te jobb űrhajós leszel apaként. A nőket kizárják” – vágja férje fejéhez az állapotos Emma A távolban sorozatban. Alice Winocour, az Ígérem, hogy visszatérek rendezője űrhajósokkal folytatott beszélgetéseiből azt szűrte le, hogy a női asztronauták kevesebbet beszélnek a gyerekeikről, mert ezáltal hitelesebbnek hiszik magukat a szakmájukban. 

A társadalmunkba mind a mai napig kódolva van, hogy a gyermek az anya felelőssége. Erről szól Winocour filmje. 

A távolban tézise, hogy „A nők tartják az égbolt felét”. Ez egyenjogúságot feltételez, amelytől érdemben sajnos még fényévekre vagyunk. De jó az irány. Ahhoz kétség sem fér, hogy a nőknek ott a helyük az űrben is – ezt a NASA az űrhajósképzés terén az elmúlt évtizedben már a gyakorlatban is elismerte (a nemek aránya a végzősök közt közel 50-50 százalék). Egyéb területeken persze van még mit javítani a NASA-nál is, de A számolás jogában már láthattuk: a világ nagy koponyáiból álló szervezet határozottan fejlődőképes. Reménykedjünk benne!

Mert a remény viszi előre a világot. A remény a többen, a jobban, a másban… A remény formál minket. „A remény miatt jutottunk el a Holdra, és sétáltunk a csillagok között. A remény inspirál másokat, hogy keressék a rák ellenszerét, elhozzák a békét, és megoldják mindazt, amin változtatnánk ebben az őrült világban. Mert a puszta gondolata, a legkisebb lehetősége, a siker legapróbb reménye elég ahhoz, hogy megpróbáljuk.” 

Ez az emberiség legnagyobb aduásza: nekünk elég egy „lehet”, hogy megteremtsük belőle a valóságot. 

                                                                                                             Bányász Attila