Csak a színek, rétegek, textúrák, a felszín és a mélység – Személyes emlékezés Reigl Juditra

–

Furcsa volt az első találkozásunk

Henrik fiamnak éppen ebédet főztem, a kedvencét: köménymaglevest és burgonyapürét oldalassal. Szinte mindig ezt kérte. Csöngött a telefon, Kálmán, a férjem hívott, jutna-e még egy adag, mert felhozná Juditot, ebédeljünk együtt. Ha tudom, hogy jön, nyilván mást főzök. Aggódni kezdtem, hogy mit szól majd ehhez az egyszerű választékhoz. Franciaországban valószínűleg hétköznapokon sem eszik ilyen snassz ebédet, gondoltam, de már nem volt mit tenni.

Judit mindent megevett, és rácáfolt az aggodalmaimra

Nagyon örült, hiszen sok éve nem evett már ilyen hazai ízeket. Én addig még csak „messziről” csodáltam őt, a nagy művészt. Érdekes, hogy ez a csodálat csak rövid ideig tartott, az érzés átalakult.

Hirtelen olyan volt, mintha mindig is a családunkhoz tartozott volna. Nagyon közeli lett számomra, szinte percek alatt, és közeli is maradt, ahogy múltak az évek. 

Olyan volt, mint egy szeretetteljes „nagymama”, akihez csak úgy beugorhattunk Párizs és a Côte d’Azur között bármikor. Ha meglátogattuk, mindig a kedvenc halas éttermében ebédeltünk, ahol következetesen naphalat rendelt. Utána a kisváros központjában lévő kis crêperie-t, a palacsintázót látogattuk meg.

Fantasztikus volt Judit közelében lenni

Ilyenkor mindig arra gondoltam, milyen szerencsés is voltam, amikor 2009 augusztusában jóízűen ette nálunk a köménymaglevesemet…

2010-ben, a MODEM-ben rendezett kiállítás megnyitója után vacsorázni mentünk, így a sok interjú, dedikálás után végre nyugodtan leülhetett, kért egy pohár sört, és hátradőlt. „Na, Kálmán, ezt jól megcsinálta nekem” – mondta, de igazi szemrehányás nem volt a hangjában.

Ahányszor ott voltunk a párizsi műkereskedelmi vásáron, mindig meglátogattuk, vittünk neki itthonról húsvéti sonkát, zöldpaprikát, túrót, Piros Aranyat, kolbászt. „Karitászcsomag” – így neveztük el magunkban a neki összeállított finomságokat. Amikor kibontotta a pakkot, azt mondta: „Na bonne.” Franciául reagált, magyarul „na jó”-nak hangzott volna.

Ilyenkor soha nem evett egyedül, nekünk is vele kellett ennünk, együtt ittunk utána jófajta francia vörösbort. Közben fáradhatatlanul mesélt, és József Attila-verseket szavalt.

Hálás volt az otthonról vitt csomagért, valósággal unokáiként kezelt bennünket.

2010 és 2013 között elég sűrűn, szinte kéthavonta mentünk Judithoz

Ha munka volt, ha nyaralás, ha éppen csak arra jártunk, mindig beköszöntünk. Csak akkor ritkultak meg a látogatások, amikor Henrik elkezdte az iskolát. Mi Henrikkel évente kétszer láttuk, de telefonon kéthetente beszéltünk. Kálmán Brüsszelből mindig átautózott hozzá, amikor galériánk részt vett a BRAFA-n. Boldogan vezette végig a hatszáz kilométert a kedvéért.

Hallókészüléke miatt nem vállalta a repülést, néhányszor velünk tette meg autóval a Párizs–Budapest-távolságot

Ezt az utat mi általában „lenyomjuk” egy nap alatt, de vele megálltunk félúton, Nürnbergnél. Óriási havazás volt egy alkalommal, ez régi emlékeket idézett fel benne, és leállt hógolyózni Henrikkel.

A 87 éves Reigl Judit és az én ötéves kisfiam hógolyócsatája Henrik győzelmével ért véget, de Judit nem bánta.

Mesélte, hogy ez a hógolyózás az egyik saját gyerekkori karácsonyát juttatta eszébe.

Szegények voltak, mint a templom egere

A szüleinek csak arra tellett, hogy egy kis doboz vízfestékkel lepjék meg, hiszen annak is örültek, ha ennivalóra volt pénzük. Judit ezzel a tíz kicsi koronggal alámerült a színek birodalmába, és nem is hagyta el ezt a birodalmat soha többé. Abból a pár színből varázsolt, de nem úgy, ahogy a gyerekek szoktak. Nem zöld füvet, kék eget, sárga napocskát festett. Azt próbálgatta, milyen, ha a piroshoz kéket kever. Majd ahhoz egy kis zöldet, azután mellé sárgát, amibe egy kis pirosat maszatol.

Nem is próbálta az őt körülvevő világot ábrázolni, újat teremtett magának, és azóta ebben élt. Csak a színek, rétegek, textúrák, a felszín és a mélység – az alkotás érdekelte egész életében, bárhova vetette a sors.

Egyszer, amikor Párizsból a mi autónkban utazott Budapestre, az anyósülésen foglalt helyet, lába az ablakban, és végigsztorizta az utat. Bécsben évtizedek óta nem járt, kérte Kálmánt, térjünk le az autópályáról, menjünk be, szeretné látni az utcákat, épületeket. Nem ismert rá a városra. Mondta is Kálmánnak, hogy biztosan eltévesztette az utat…

Sem a pénz, sem a siker nem vonzotta

Soha nem akart világhírű, sikeres művész lenni. Párizsban, amikor már nem bírta fizikailag a házimunkát, felvett egy takarítónőt. Hetente egyszer járt fel hozzá valahonnan Párizs környékéről. Azután egyszer nem jött, csak telefonált, hogy lerobbant az öreg tragacsa, és majd csak akkor jön, ha sikerül életet leheltetnie bele. Judit adott neki pénzt egy új autóra.

Neki amúgy sem volt pénzre szüksége. Csak a festményeire. Azokat viszont nem adta könnyen. Foggal-körömmel ragaszkodott hozzájuk, úgy kellett kiudvarolni belőle, hogy néha egy-egy képtől megváljon.

Ha vevő adódott, érdeklődött, hogy az illető milyen gyűjtő, jó helyre kerül-e majd a képe. Nem adta el akárkinek. Nem, és kész. Nem az árat kevesellte, az akkor sem érdekelte, amikor ennie is alig volt mit, és országról országra menekült, és akkor sem, amikor élete vége felé már százmilliós ajánlatok röpködtek a műveiért a világ nagy aukciósházaiban. 

Visszavásárolt képek

Valójában úgy kezdődött Kálmán és Judit ismeretsége sok évvel ezelőtt, hogy Judit egyszer felhívta, és jól letolta Kálmánt, amiért előle meg merészelte venni az ő egyik festményét valakitől. Azt a képet, amit ő vissza akart vásárolni. „Azután meg majd jól eladja, bárkinek, egy ismeretlennek” – így dohogott.

Kálmán megnyugtatta, hogy szó sincs erről, a magángyűjteményébe vette, nem fogja eladni. Akkor meggyőzte ugyan Juditot, de ez nem jelentett semmit. Mindenkinek, Kálmánnak is minden alkalommal újra és újra meg kellett küzdenie minden egyes képéért. Pedig nemegyszer láthatta, hogy ott lóg nálunk a falon.

Emlékszem, az egyik látogatásunkkor, néhány évvel ezelőtt, épp valamelyik katalóguson dolgoztunk nála, amikor Judit észrevette: Henrik egyre nehezebben viseli, hogy a felnőttek órák óta mindenféle számára érthetetlen adatokkal és szavakkal vacakolnak. Mégsem a gyerek, hanem Judit volt az, aki felrúgta a status quót.

„Nagyon unod, ugye, szegénykém?” – kérdezte Henriket, aki diplomatikusan kikerülte a választ, mert volt vesztenivalója. Azután kibökte: „Anyuék azt mondták, hogy ha hagylak titeket szépen dolgozni, akkor utána elvisznek a Disney-be.” „Bonne” – mondta Judit, és a maga részéről befejezettnek tekintette a munkát. Egy óra múlva a Disney egyik boltjában Henriknek fülig ért a szája…

Még most sem értem, hogyan tudott az évek folyamán észrevétlenül ilyen szoros kapcsolat szövődni közöttünk

Pedig keveseket engedett közel magához, nem volt igazán nagy társasági ember. Egyszer Montpellier-ben a barátainál vendégeskedett, és telefonon elmesélte, hogy szép is, jó is ott, de nagyon menne már haza. Csakhogy valamiért se vonattal, se repülővel nem tudott hazakeveredni. Kálmán megígérte neki, hogy érte megyünk, és hazavisszük. Másnap reggel beültünk az autóba, és irány Montpellier – Budapestről. Két nap, és már ott is voltunk érte, aztán hazavittük Párizsba. Nagyon örült.

Útközben, ahogy szokott, mesélt. Kalandos életéről, meneküléseiről, a Római Magyar Akadémiáról, a nagy kortársakról. Szájtátva ittuk a szavait.

Amikor megtudtam, hogy a lakásából bement az idősek otthonába, belém hasított a gondolat: lehet, hogy soha többé nem látom?

Hiszen 97 évesen már nem volt igazán jó fizikai állapotban, s ha valaki ilyenkor bekerül egy idősotthonba, csak a legritkább esetben van visszatérés. 2012-ben dolgozott festőként utoljára, utána már nemcsak ecsetet, de más, festéket hordozó eszközt sem használt többé. Mondta is nemegyszer: „Mit keresek még itt?” Mármint a földön. És mindig hozzátette: „Majd ott fönn eldöntik, mikor kell indulnom.” 

Azután jött a szomorú hír. A hír, amire előbb vagy utóbb számítani lehetett, de a megmásíthatatlan valóság mégis megüti az embert. Nemcsak egy családtag elvesztése tud mérhetetlen fájdalmat okozni, de egy baráté is, egy olyan emberé, aki a barátságába fogadott, akire mindig is felnéztem, és büszke voltam arra, hogy ő is a barátjának tekint.

Hálás vagyok a sorsnak és Kálmánnak, a férjemnek, hogy ilyen kapcsolatban lehettem Judittal!  Óriási hatással volt rám az életfilozófiája, a bátorsága, a szabadságvágya és a kitartása. A halála óta talán még intenzívebben jelen van az életünkben a soha meg nem alkuvó természete.

Bárcsak haza tudtuk volna hozni! Többször is előfordult, hogy érte mentünk, mert azt mondta, hogy hazajön, de mire kiértünk, meggondolta magát.

Amikor a temetésére indultunk, belém hasított: most fordul elő először, hogy nem viszünk neki „karitászcsomagot”…

 

Makláry-Soós Éva

Fontos információk a kiállításról:

Címe: In memoriam Judit Reigl (1923-2020)

Helyszíne: Kálmán Makláry Fine Arts, 1055 Budapest, Falk Miksa utca 10.

Látogatható: szeptember 7-től 30-ig, hétfőtől péntekig 10 és 16 óra között.

A járványhelyzet miatt szigorúbbak a látogatási körülmények, regisztrációhoz kötött a tárlat megtekintése: kmfagallery@gmail
Maszk használata kötelező.
A kiállítótérben maximum hatan tartózkodhatnak.

A kiállított festmények 1948 és 2012 között készültek. Lesz olyan kép is, ami most először látható itthon.

 

A képek a szerző tulajdonában vannak