„Festészet volt az életem” – Búcsú Reigl Judittól

–

A legtöbb művész esetében felmerül a kérdés, hogy az ember és életműve mennyiben választható el egymástól. Értelmezhető-e az életmű az alkotó sorsának ismerete nélkül. Egyes művészek saját életüket is színpadra állítják és munkásságuk szerves részeként kezelik, mások viszont elzárkóznak ettől és szigorúan külön kezelik a kettőt. 

A Reigl Judit életművét gondozó szervezet honlapján is szűkszavúan említik az életrajzi adatokat. 1923. május 1-jén született Kapuváron. Felsőfokú tanulmányait 1941 és 1946 között végezte a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István tanítványaként. Megemlítenek még egy olaszországi ösztöndíjat, a franciaországi emigrációt, végül letelepedését jelenlegi lakóhelyére. Ennyi.

Viszont, ha megkapirgáljuk egy kicsit a felszínt, jóval összetettebb rétegekre bukkanunk – ahogyan izgalmas sorozata, a Guanó képeinél is. 

A szabadság és a művészet íze

A lehetőségek tekintetében a II. világháború idején lenni főiskolásnak valószínűleg nem összehasonlítható állapot a mai, Erasmusos félévekkel tarkított helyzettel. Noha Reigl Judit úgy emlékszik vissza, hogy mestere nem kényszerítette őket szigorú szabályok közé, és szabadon alkothattak, amit csak akartak, az igazi szabadságot, ami egyfajta kulturális és érzelmi kataklizmaként hatott rá, olaszországi tartózkodása idején (1946 vége –1948 októbere) ismerhette meg. Ekkor végre a saját szemével láthatta az európai és egyetemes kultúra elmúlt évezredeinek terméseit. Számára akkor ez „a kenyérnél is többet jelentett, meg a pohár víznél”.

Példaként a római Szent Kelemen bazilikát idézi egyik interjújában, ahol az elmúlt 2000–2500 év kultúrájának keresztmetszetét kapta egyszerre, a templom legfelső, barokk részleteitől lefelé haladva Masaccio és Masolino XV. századi freskóin a XI. századi festményeken át a római kori házak és egy Mitra-szentély maradványáig.

Ösztöndíjas magyar társaival és az itt megismert, rendkívül művelt, angol szobrásznövendékkel, Betty Andersonnal, keresztbe-kasul utazták, stoppolták a háború borzalmai után új életre kelő Itáliát. Szerényen éltek, de boldogok voltak, fiatalok és szabadok. Életének egyik legmeghatározóbb periódusaként emlékezett erre a szűk két évre.

Falak, korlátok, kerítések

Az egyre keményedő politikai helyzet következményeként a kétéves, eleve alacsony összegű ösztöndíjat 1948 nyarán felfüggesztették.

Reigl még így is Olaszországban maradt néhány hónapot, igen szűkös körülmények között, portréfestésből próbált megélni, többször a szabad ég alatt aludt, miután az ösztöndíjjal a szállása is megszűnt Rómában.

Október végén aztán hazatért Magyarországra, azonban útlevelét már a határon elkobozták, és „Sztálin guillotine-ja” rövid időn belül lecsapott: a határokat lezárták. Budapesten három megrendelést is kapott, melyeket a szocialista realizmus ízlésének megfelelően kellett (volna) megalkotnia. A funkcionáriusok tetszését egyik műve sem nyerte el.

Az egyiken a dicsőséges felszabadító szovjet hadsereget kellett volna megjelenítenie, miközben egy táncoló tömeget ábrázolt. Az egyenruhások hiányát firtató kérdésre közölte, hogy a katonák már civil viseletben csatlakoztak az örvendező tömeghez, hiszen véget ért a háború – mondani sem kell, hogy a magyarázatért szintén nem lelkesedtek a megrendelők.

Párizsi meghívólevéllel útlevélért folyamodott, hogy tanulmányait a világ egyik művészeti központjában folytathassa – ezt megtagadták tőle, helyette moszkvai ösztöndíjat ajánlottak számára. Ezt visszautasította, hiszen ő Cézanne és Picasso műveit szerette volna látni, miközben a moszkvai múzeumokban az ő műveiket raktárakban rejtegették.

Egyértelművé vált számára: az ország számára börtönné vált és – elsősorban művészi indíttatásból – el kell hagynia.

Határok átlépése

Reigl Juditnak mind életére, mind művészetére jellemző a határok rendszeres átlépése. A szó legszorosabb értelmében is: a vasfüggönyön a nyolcadik kísérletre sikerült átjutnia 1950. március 10-én. Pénz és okmányok nélkül, de barátok és alkalmi ismerősök segítségével, kilenc határt átszelve (az egykori megszállási zónahatárokat is beleszámolva), nagyrészt gyalog tette meg az utat Párizsig, ahová június 25-én érkezett meg. Barátai, a szintén festő Bíró Antal, Hantai Simon, Betty Anderson és a többiek már várták. A rendkívül művelt, zenében, irodalomban, filozófiában és persze művészettörténetben jártas Reiglnek Párizs egy újabb ajtót nyitott, ezúttal a modern művészetek felé (is).

Az ötvenes évek elején készült, figurális képei a szürrealistákéval mutattak rokonságot. Amikor a jó barát, Hantai Simon elvitte magával a festőnő műtermébe André Bretont, a mozgalom vezetőjét, ő felindultságában könnyezni kezdett egyik festménye láttán, meghívta a szürrealisták körébe és kiállítást ajánlott fel neki. Reigl ezt elsőre, 1954 májusában még visszautasította, de novemberben már beleegyezett, és 1954 végén maga Breton nyitotta meg első párizsi kiállítását az Étoile Scellée-ben, a szürrealisták galériájában, a tárlat katalógusának előszavát szintén a neves szürrealista költő jegyezte. Érdekesen alakult az említett, Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című kép sorsa: Reigl Bretonnak ajándékozta, aki haláláig megtartotta, majd a hagyatékából rendezett árverésen a párizsi Pompidou Központ vásárolta meg, és azóta ott látható. 

#JuditReigl #galeriesdu20esiècle #centrepompidou #paris #france

Szürrealista képeiért rajongtak a műkedvelők, de ő néhány hónapon belül elszakadt csoportjuktól.

Magyarázó levelében Bretonnak József Attilát idézte, aki szerint „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”: neki is meg kellett járni a maga mélységeit.

A szürrealista irodalom által kedvelt alkotásmódot, az automatikus írás technikáját továbbfejlesztette művészetében egyfajta absztrakt gesztusfestészetig. Miután kezével felvitte a festéket a vászonra (szinte soha nem használt ecsetet), egy saját maga által, hajlított függönyrúdból készített, később kardszerű eszközzel, karját széttárva, egész testéből induló mozdulattal „beleírt” az alapba, mely absztrakt képeket eredményezett: a Robbanás, majd a Dominancia-központ sorozatot.

#301 Ki nézte a Morning Showt? És figyelte magát a történetet, plusz kb megbabonázva azt, ahogy ez a sorozat, minden dialógusa, jelenete, zenéje, színésze, tempója tökéletes? Az első rész legelején könnyen tartottam el magamtól, kicsit direktnek láttam, ez kb 10 percig tartott, onnan ellenállás nélkül átmentem rajongóba. Függőbe, lehet ez pontosabb. Mikor az amúgy is érdekes napodat tovább aranyozza a tudat, aaaaaah, mmmmmm, este új rész jön. Aztán, hogy hogyan tolhatnád kijjebb a végét, húzhatnád az időt, hogy még kitartson a 10 epizód. Egészen tegnap estig tudtam, és a finálé: atyaúristen. Az egész sorozat elképesztő feszesen, feszülten, komplexen fut a szálakon, de ahogy ezek a zárásban találkoznak, és külön drámákban csúcsosodnak, majd összeadódva szétrobbannak, ezekre a zenékre, ennyi emberismerettel, ennyi igazságérzettel az katartikus. Mint egy nagyopera vége, amit 5000 emberrel élsz át, csak itt egyedül ülök a laptopommal és mégis, totálisan magával ragadó és katartikus. 💥👏🏻 Ez egy 1956-os Reigl Judit festmény, a Robbanás, ha állsz előtte, valóban érzed az elképesztő energiáit összecsapni. Reigl Párizsban él, 96 éves - mondtam már, hogy megtalálni a hivatást, ami egy életen át érdekel, szerintem hosszúvá is teszi azt a jó életet? - ma ő a nemzetközi piacokon legdrágább, élő, magyar származású festő. Szóval ki látta a sorozatot? #eszembejutotterrôlegykép #mindennapraegymû #301 #reigljudit #juditreigl #robbanás #themorningshow #wow #appletv #perfection #reesewitherspoon #jenniferaniston

Noha saját magát absztrakt festőnek tekintette, a hatvanas évek második felében – akarata ellenére – egyre inkább emberi alakok öltöttek formát festményein, amikben egyszerre volt benne férfi és nő: ez lett az Ember-széria. Reigl Judit az ezt követő évtizedekben egyfajta belső, spirálisan ciklikus logikát követve, többször átlépte az absztrakt és figurális festészet határait – mindig a saját intuícióját követve, nem kategóriákba zártan – természetesen ezzel nem aratva osztatlan sikert az adott stílus hívei körében.  Az egyik legizgalmasabb korszaka – számomra – a már említett Guanó sorozat. Elrontott, nagyméretű festményeiből többet is leterített műtermének padlójára, hogy védje a foltoktól. Miután évekig járt és dolgozott ezeken a vásznakon, felfedezte, hogy az így összegyűlt festékréteg, mint a madarak guanója a városi ablakpárkányokon, egyedi, utánozhatatlan textúrát képezett – ezeket használta e széria képeihez.

Önazonosság, integritás, bátorság, egyenesség

Reigl Judit már az ötvenes évektől lehetett volna népszerű és anyagilag is sikeres művész – ha ez lett volna a célja. Ha megmarad szürrealistának – de nem lehetett, mert belülről túljutott rajta. Ha a hatvanas években, amikor a rangos Kléber Galériában rendezett neki kiállítást Jean Fournier – többek között Hantai Simon galériása – inkább a piac elvárásainak kíván megfelelni, minthogy saját útját járja, akár a nehezebb körülmények árán is.

Jó értelemben vett öntörvényű művész ő, aki alkotói pályáján soha nem kötött kompromisszumot. Ugyanakkor mindig megmaradt egyenes, kapcsolataiban hűséges, kíváncsi, sajátos humorral megáldott, egyszerre alázatos és öntudatos, művelt, humanistának, a világra nyitott embernek. 

Az elmúlt másfél évtized végre meghozta számára az elismerést.  Műkereskedők, muzeológusok és gyűjtők egyaránt felfedezték maguknak, festményei világszerte a legfontosabb múzeumok kollekcióját (Pompidou Központ, MoMa, Metropolitan, Guggenheim, Tate Modern…) gazdagítják, az aukciókon pedig rekordárakat fizetnek rajongói. 

Egy párizsi galériatulajdonos, Benoit Sapiro így méltatta kérdésemre: „Reigl Judit alkotásai már az ötvenes években kiemelkedtek a kortárs francia művek közül erős kompozíciójukkal, óriási méretükkel, és inkább az amerikai absztrakt expresszionizmussal mutatnak rokonságot. Közel hetvenéves pályafutása alatt tíz-tizenöt évente megújította kifejezésmódját.

Mivel az igazi elismerést igen későn, nyolcvanéves korán túl kaptak a munkái, ő megmaradt azután is annak, aki korábban volt: szerénynek, aki csak a munkájának él.”

Számomra Reigl Judit az egyik leginkább önazonos ember és művész, akivel valaha volt szerencsém találkozni. Mindig tudta, mi a saját útja, és mindig volt bátorsága azt követni. Szerencsés is volt: olyan társat talált, aki barátja és szellemi társa is tudott lenni, akire építeni lehetett.  Ahogyan ő mondta korábban szabadságáról: „azt csinálok mindig, amit akarok. Festészet volt az életem, valami csoda folytán mindig sikerült, pedig negyven évig szinte soha nem volt egy fillérem sem”.

Kis Zsuzsa

Források: ITT, ITT,ITT, illetve: Személyes beszélgetések Reigl Judittal (2004–2009 között) és Benoit Sapiróval (2020)

Kiemelt kép: Getty Images/Catherine Panchout / Sygma