Te hány gombot hagysz nyitva a blúzodon? – Jogom van-e kipakolni a mellemet, ha ahhoz van kedvem?

–

Az apropó

Az utóbbi hetekben több fronton előkerült a személyes Instagram-profilom. Számonkérések és vádak formájában. Hogy szégyent hozok az ügyre, amit képviselek, meg úgy általában a feminizmusra (amire sosem formáltam jogot, emberi jogvédő vagyok, nem feminista aktivista), tán még az angol királynő cipészére is.

Igen, azzal az Instával ásom alá a női emancipációt, ahova soha, semmilyen szakmai tartalmat nem teszek ki, csak személyeset, és igen, ahova esetenként rólam, sőt horribile dictu, önmagamról készített képeket töltök fel. Vagyis, a magán-Instám – ami amúgy nyilvános, nem zárt profil – semmi mást nem képvisel, mint személyes önreprezentációt.

Tulajdonképpen szelep ez, vagy sziget, ahol (azt hinné az ember) lehetek hiú, magamutogató, még akár dicsekvő is. Előtérbe tolhatom magam anélkül, hogy azt érezném, az általam képviselt ügy(ek) elé furakszom. Posztolhatok mert csak alapon. Mert jólesik. Öncélúan. És szégyen, nem szégyen, még az is jólesik, ha megdicsérnek.

Úgy hozta az élet, hogy elég speciális a viszonyom a testemmel, illetve azzal, ha képre kerül. És bár nagyon máshol tartok már, mint amikor ez kialakult, jó érzés néha nyugtázni, hogy még megvan, vagy már másmilyen, de az is oké, sőt talán még jobban is szeretem olyannak, amilyen lett.

Mindezt azért mesélem el, hogy megpiszkáljam, milyen összetett viszonya lehet az embernek a saját külsejével, és hogy ez mennyire intim, személyes dolog. Egy darab éntörténet. A kérdés az, hogy rendben van-e, ha az ember a személyes fotóalbumát (történelmét) az interneten tartja. És az, hogy ér-e ezért számonkérni.

Casus belli

Ezeréves, jobbára hevesen izzó vita a feminista irányzatok közötti diskurzusban, hogy a női test (önkéntes) megmutatása az mi. Az elnyomás egy közvetlen és/vagy közvetett formája?

Megfelelés a patriarchátusnak – egyúttal annak támogatása –, vagyis benyalás a férfiaknak? Csakis az ő kedvükért való, és mint ilyen, nyilván az egyik vezető oka annak, hogy még mindig ott tartunk, ahol? Vagy esetleg nem más, mint mezei önrendelkezés, ami nem szól másról, mint arról, hogy jólesik megmutatni magunkat?

A válasz az, hogy mindkettő lehet. Egy kérdésen múlik a dolog: kinél van a hatalom?

Ki csóválja, és mit? Tárgyiasítás kontra önrendelkezés

A test ábrázolása lényegében egyidős a társadalommal, a női testé meg aztán pláne. (Gondoljunk csak az őskőkori Vénusz-szobrokra, egyenesen a felső paleolitikumból.) Az azonban, hogy valami az emberiséggel egyidős, nem jelenti, hogy feltétlenül rendben van. (Gondoljunk csak a nőverésre.)

Amikor egy kérdésre a válasz nem egyértelmű, érdemes szétszálazni: kik a szereplők, mik a szándékok, mik a lehetséges következmények?

Mit jelent az adott dolog a cselekvőnek, mit a szemlélőnek, mi az adó, és mi a befogadó szándéka? Egyensúlyi vagy aszimmetrikus helyzetről beszélünk?

Az, akit néznek, lent van, vagy fent? Tudatában van annak, mit jelent az a kép a társadalom, a család, a barátok, esetleg a munkáltató szemében? Tisztában van a közvetlen, és az esetleges hosszú távú hatásokkal? Itt jön be a kontextus, a hatalom, és az önkéntesség fogalma.

A testem az enyém, csakis én rendelkezem felette. Ez ugye a modern alapvetés. De vajon meddig terjed a testem fölötti hatalmam? Eldönthetem, hogy ki és hogyan érhet hozzá. Hogy mivel táplálom, és mennyit mozgatom. Az is az én hatásköröm, hogy minderről mennyit beszélek és kinek. Eddig mindenki egyetért, nincs vita.

Nincs vita egészen addig a mozzanatig, amikor a képi ábrázoláshoz jutunk. Mert ott már szeretik rendszabályozni egymást a nők, még a nőjogi szemlélettel érvelők is. És itt jön a nőjogi mozgalmakat évtizedek óta megosztó kérdés: megszabható-e egy nőnek, hogy miképpen mutassa meg magát?

Jogok és kötelességek

Ha, mondjuk, veszünk engem, az önrendelkezés mibenlétét jó tíz éve feszegető, az elnyomás mindenféle formáiról viszonylag alapos tudással felvértezett, finoman szólva is erősen emancipált nőt, bajosan lehet azt mondani, hogy a patriarchátus megvezetett áldozataként dobom oda magam az éhes, tárgyiasító férfitekintetnek. (Feminista szakszóval: male gaze.)

Sőt, el is várható tőlem, hogy pontosan tudjam, milyen üzenete és hatása van az adott tengerpartos szelfinek. (Azt már nehezen látom, hogy a tudatosan meghozott, ízlés, és nem ideológiai alapú döntésem: „ez a kép mehet – ez inkább azért már mégse” számonkérhető lenne rajtam.)

Ugyanakkor a kamasz lány, aki még nem hallott eleget az internet veszélyeiről, (túl)szexualizált tartalmakról, tárgyiasításról, meg a többi ínyencségről, nyilvánvalóan nem azonos felkészültséggel lép be ugyanabba az online küzdőtérbe.

Tehát, ha ő oszt meg magáról egy ugyanolyan fürdőruhás képet, mint én, korántsem biztos, hogy ugyanolyan szintű önrendelkezés történik, mint az esetemben feltételezhető. Mert mindkét képen a rajta szereplő személy maga döntött ugyan a tartalom megosztásának idejéről és módjáról, a mérlegelési lehetőségek nem biztos, hogy azonosak.

Muti, mit mutatsz!

Emlékeztek arra a Jóbarátok-jelenetre, amikor Rachel – akinek ugye gyakorlatilag sosincs begombolva a felső három gombja – női szolidaritásba (sisterhood) burkoltan szól be a Rossnál próbálkozó csajnak, hogy kigombolódott a blúza? Mire az kissé zavarban, de azért magabiztosan megjegyzi: az szándékosan van úgy.

Mai szóval élve, ez egy klasszikus slutshaming (szó szerinti fordításban: ribancszégyenítés, nagyjából: leribancozás) volt, ami az egyik legalapvetőbb eszköze a női önrendelkezés megnyirbálásának. És amit sajnos éppen a nők alkalmaznak előszeretettel egymáson.

Erős a gyanúm, hogy fonák módon ezzel rokon az is, amikor az emancipáltságot vetjük egymás szemére.

Te hány gombot hagysz nyitva a blúzodon?

Egyet, kettőt, hármat, esetleg egyet sem? Azért annyit, mert így tetszik, vagy azért, mert nem szeretnéd, hogy prűd penészvirágnak/lotyónak tartsanak? A ruházatnak – vagy a hiányának – természetesen van kommunikációs értéke, sőt,

a ruhaválasztás üzenetet is hordozhat. De milyet? Azt, hogy ezzel meg akarok felelni nektek, vagy éppen az ellenkezőjét, hogy kapjátok be?

Ingoványos talaj ez, hiszen a nőket és lányokat számtalan helyzetben ítélik meg pusztán a külsejük alapján. A külsőből meg ugye van az ideális meg a nem ideális. Akkor is, ha a mérce szűk évtizedenként változik. És persze szinte lehetetlen megfelelni neki: ha kevés a textil, az a baj, ha sok, az, ha vékony vagy, könnyen leszel botsáska, ha nem vagy vékony, pillanatok alatt billensz át a tehén kategóriába – természetesen ugye egyiket se kéne mutogatni. És akkor ennek a mindennapos oltásnak a tetejébe még azt is megkaphatod, hogy felvilágosult nő nem szexizik az Instán.

Mindig lesz, aki cseszegessen, szard le – azt hiszem, ez a legtöbb, amit a közösségimédia-felületeken magukról posztoló nőtársaimnak tanácsolhatok. Mert a lényeg éppen az, hogy a „pont jó” szinte elérhetetlen, ezért mindenki jobban jár, ha maga dönti el, neki mi is az a pont jó.

Az a bizonyos férfitekintet

A következő nagyobb, a női test ábrázolását érintő – szintén megosztó – témakör, amikor lefotózzák (vagy éppen filmezik) a női testet, és a képet másvalaki osztja meg. Ebben az esetben a fő kérdés a beleegyezés (angol szakszóval: consent) természete, mibenléte. Nyomásra születik meg a hozzájárulás (naaa, mosolyogj már, told ki a csípőd, húzd lejjebb/feljebb a pólód, nézz vadmacskásan), esetleg eleve az alany volt a kezdeményező? (Fotózz már le itt a kilátás előtt, várj, kinyújtom a lábam, hogy látsszék, milyen hosszú, jaj, én ma már posztoltam, tedd ki te, de tageljél ám!)

Ha ő volt a kezdeményező, azért volt az, mert jólesik kitenni egy jól sikerült képet, vagy azért, mert ha nem teszi ki, a Jóska még a Mari után talál fordulni, aki szó nélkül kiteszi? Vagy mert nem fog menőnek számítani, megfelelni, besimulni/kitűnni? Röviden: kinek a kedvéért van a hajcihő?

A „male gaze” kifejezés röviden arról szól a feminista szóhasználatban, hogy a filmekben ábrázolt passzív női karakter testének birtokbavételéhez nem kell még megszólalnia sem a férfi szereplőnek, tetőtől talpig végigméri a nőt, és a puszta tekintetével szexuális tárggyá redukálja.

Ez persze az utcán is bárkivel megesik, és kőművesfütty sem kell hozzá. A nők szexuális tárgyként ábrázolását valóban mindennap tapasztalhatjuk, hiszen még egy autómosószettet sem bírnak a boltok polcaira tenni egy nagy mellű, vizes pólós nő képe nélkül. Ez elég problémás, viszont mindjárt más értelmezést kap ugyanaz a kép, ha a vizes pólós nő osztja meg magáról. Na, ezért fontos a kontextus.

A vizes pólós nők helyzete

Az biztosan nincs rendben, ha a női test ábrázolása úgy történik, hogy az alany a háta közepére kívánja, nem mond éppen nemet, de, mondjuk, csak a pénzért csinálja, és közben csendben szorong az egésztől, és fél, hogy egyszer a szülei vagy az ismerősei is meglátják a képet. Nem büszke rá, nincs kibékülve vele, de a pénzre (elismerésre, befogadásra, valahova tartozásra, a lenni „valakinek” érzésére stb.) szüksége van.

Lehet, hogy a tessék-lássék beleegyezés részéről tekinthető józan, pragmatikus döntésnek, azonban a helyzet minden, csak nem szimmetrikus, a hatalom pedig nyilvánvalóan nem az ő kezében van. De bármilyen szexista is a végtermék – ami a kontextustól lesz az –, ha a vizes pólós nő akart magáról ilyen képet, az szíve joga volt, és álságos dolog ezt leverni rajta.

Arra ott a marketinges, a megrendelő, na meg a terjesztők.

A tanulság szerintem az, hogy a (női) test megmutatásának számos elfogadható formája akad, és még annál is több, ami elfogadhatatlan, és hogy éppen melyiket látjuk, annak a megítéléshez igen összetett szempontok szükségesek.

A hatalom jó kiindulási pont. Jó lenne, ha mindig az ábrázolt személy birtokolná. És ha ez megvalósul, az legyen elég indok, hogy ne akarjuk egymást megrendszabályozni.

És főleg, ne vitassuk el egymástól mozgalmi alapon a jogot, hogy ki-ki maga érezze, neki hogy a jó, mi és miért fér bele.

Mert ez maga az önrendelkezés.

Mérő Vera

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images