„A kíváncsiság a legerősebb hajtóerő” – Abrankó-Rideg Nóra vegyészből lett kutatástámogató és Milestone-tanár

–

Kurucz Adrienn/WMN: A beszélgetésünk elején valami kapcsán azt mondtad, emlékszem: „a szívem mélyén kutató maradtam”. Mit jelent számodra a kutatóidentitás?

Abrankó-Rideg Nóra: Leginkább egy működésmódot. Azt a fajta elemi kíváncsiságot, ami nem hagy békén: megérteni, mi miért van, hogyan függenek össze a dolgok, merre lehet tovább menni. Azt szoktam mondani, hogy nálam ez nem vertikális kíváncsiság – hogy egyetlen ponton ások le minél mélyebbre, hanem horizontális: sok terület érdekel, és szeretném összekapcsolni a pontokat.

K. A./WMN: Vegyészként végeztél, kolloidkémiából doktoroltál. Mit is jelent ez?

A-R. N.: A kolloidkémia a fizikai kémia azon területe, amely az 1–1000 nm mérettartományba eső, egy másik közegben finoman eloszló anyagok szerkezetét, tulajdonságait és viselkedését vizsgálja. E körbe tartoznak többek között a filmrétegek, rostok, habok és pórusos anyagok. Az ilyen mérettartományban az anyagok kémiai és fizikai tulajdonságai jelentősen eltérnek a makroszkopikus („tömbi”) állapotban tapasztalt jellemzőktől, ami számos ipari és technológiai alkalmazás alapját képezi.

K. A./WMN: Mondasz rá egy kézzelfogható példát?

A-R. N.: A gyógyszeriparban például rendszeresen alkalmaznak  ilyen ilyen mérettartományú anyagokat, különösen hatóanyag-hordozó rendszerek és formulációk fejlesztésében. Emellett ezek az anyagok fontos szerepet játszanak különböző kémiai szintézisek  hatékonyságának növelésében, bevonatok, falfestékek tulajdonságainak szabályozásában.. Az alkalmazási területük rendkívül széles.

K. A./WMN: A szakmai történetedben már az elején is volt egy érdekes csavar: gimnazistaként nem vegyésznek készültél, hanem bölcsészkarra, azon belül is színháztörténetre. Hogyan lett ebből mégis kémiafelvételi?

A-R. N.: A szüleim javaslatára. Jó tanuló voltam, többféle irány szóba jöhetett, ők ajánlották a természettudományokat. Bár ők maguk nem ezzel foglalkoznak, édesanyám könyvtáros-tanítónő, édesapám mérnök, de az ötlet és a javaslat tőlük érkezett és igazuk lett, jó ötlet volt.

K. A./WMN: Miért?

A-R. N.: Az édesapámat is határozottan terelgették a pályaválasztáskor, ezt a mintát hozta a saját családjából. Jó tanuló voltam, többféle irány szóba jöhetett, és apukám azt tanácsolta, ne csak „hobbiban” gondolkodjak, hanem hosszú távra, olyan szakmában, amiből meg tudok élni. Elég gyorsan kizáródtak a tudományágak, amik nem mozgattak, és bent maradt a vegyészet.

K. A./WMN: És ez a döntés neked belül is oké volt?

A-R. N.: 

Igen. Nem úgy mentem az egyetemre, hogy ez a szak volt a gyerekkori álmom, hanem úgy, hogy lássuk a medvét.

Szegedre jártam, és ott történt az áttörés: fél év után annyira beszippantott a kémia logikája, következetessége – az, ahogy minden mindennel összefügg –, hogy onnantól nem volt kérdés, hogy ebből tudományos pálya lesz.

K. A./WMN: Nekem a kémia, bevallom, a mumusom volt, sosem értettem, csak magoltam. Sok ember van így ezzel. Te tanítottál is: szerinted hol veszítjük el a gyerekeket?

A-R. N.: 

Van egy szerkezeti magyarázat, és egy társadalmi. A szerkezeti rész: amikor én még tanítottam kémiát, jött egy átalakítási törekvés, egy integráltabb természettudományos tantárgy irányába. Akkor gyakorló kémiatanárként tiltakoztam magamban, mert úgy éreztem, teret veszít a kémia a fizikával, biológiával  és a földrajzzal való fúzió során. Azóta viszont megváltozott a véleményem: ha jól tanítjuk a komplex természettudomány – „science” – tantárgyat, az valójában nagyon erős tudásalapot adhat, hiszen ezek a diszciplínák valójában nem választhatók el egymástól.

K. A./WMN: És a társadalmi magyarázat?

A-R. N.: Elveszítjük a gyerekeket, főként a lányokat. Nem csak a kémiában: a természettudományos önbizalom általában nagyon korán sérül. Ismerek olyan kutatást (és a tapasztalatom is ezt erősíti), ami szerint már óvodás korban megjelenhet a gátlás: a lányok alulértékelik a saját képességeiket a matematika terén a fiúkhoz képest.

Ez a probléma tehát szocializációs is: mintha úgy pozícionálnánk a tudományt, hogy „fiús terep”.

K. A./WMN: De vegyész szakon sok a nő.

A-R. N.: Így van. A kérdés inkább az, hogy hányan maradnak a pályán, és milyen áron. Nőként a karriertervezés gyakran más: óhatatlanul van benne törés családalapításkor, és visszajönni a pályára nagyon nehéz.

K. A./WMN: Nálad hol volt ez a törés?

A-R. N.: 

Nálam a PhD-m lezárása és a családalapítás nagyon közel volt egymáshoz. Huszonnyolc éves voltam, a PhD-szigorlatomat 36 hetes terhesen tettem le, a védésemkor másféléves volt a lányom. A doktori jogviszony megszűnése után tulajdonképpen pályakezdő vagy a munkaerőpiacon. És anyaként a családdal, kisgyerekkel járó teendők, prioritások olyan életszervezést és fókuszt igényelnek, melyek egy nő életének ebben a szakaszában természetes módon háttérbe szorítják a tudományos teljesítményt. És ezek az évek, illetve az ezek alatt meg nem született tudományos  eredmények, természetes, hogy versenyhátrányt jelentenek. Persze legyünk igazságosak. Az élet számos területén pedig a meg nem született gyerekek lesznek sok tekintetben negatív hatással az életünkre.

K. A./WMN: Ráadásul te közben külföldre költöztél egy időre. Mi volt ennek az oka?

A-R. N.: Az egyetem alatt kiemelkedően teljesítettem, de volt egy időszak, amikor dolgozni is akartam, pénzt keresni, és azt hittem, ez összeegyeztethető a doktori képzéssel. Kiderült, hogy nem igazán. Budapesten csináltam a doktorimat, ekkortájt ismertem meg a férjemet – ő is kutató, élelmiszermérnök, de kémiával, táplálkozástudománnyal foglalkozik. Aztán jött az a pont, amikor ő posztdoktori ösztöndíjat kapott Angliában, és kiköltöztünk családostul.

K. A./WMN: Ahol te is dolgoztál. Hogy bírtad a terheket baba mellett családi háttér nélkül?

A-R. N.: Nem volt egyszerű. Szerencsére azért volt alkalmi családi segítéség is és jól működik a bölcsőde-, óvodarendszer. Ugyanakkor magyar szemmel sokkoló, milyen kicsi babák is vannak ott, és ez teljesen elfogadott kint. Az én kislányom kétéves korától járt bölcsödébe. Akkor kezdtem én is dolgozni. Az „utcáról” pályáztam meg egy félállású egyetemi pozíciót, és megkaptam. Nagyon érdekes területen dolgoztunk: a kutatás során különböző textilek felületi módosításán dolgoztunk annak érdekében, hogy azok minél ellenállóbbá váljanak az égéssel szemben. Nekem ez szakmai lendületet adott, feltámadt bennem a kutatói vágy.

K. A./WMN: Aztán hazajöttetek.

A-R. N.: Igen, és rá kellett döbbeni, hogy itthon tulajdonképpen : nem volt hova visszamennem. Újrakezdeni lehetett volna. De a hihetetlen kompetitív kiválósági rendszerben – ahol jó ha a legjobbak forráshoz jutnak – én inkább az alsó harmadban voltam. Realistán láttam magam: nem kizárt, hogy nem tudok a kutatásban hosszú távon sikeres maradni. És amikor hazajöttünk, ez világossá vált.

K. A./WMN: Ez a „kiválósági skálán alsó harmad” mondatrész elég kemény önkritika…

A.R. N.: Neked talán negatív ítéletnek hangzik, nekem inkább pontos megfogalmazásnak. Abban az időben a doktori képzésben tényleg a legkiválóbbak voltak. Ha az ő mezőnyükben az alsó harmadban vagyok, az olyan, mintha olimpikonok között nem a dobogón végeznék – de attól még olimpikon vagyok! Büszke vagyok arra, amit elértem, csak közben jöttek a családi tényezők, amik teljesen átírták a pályát.

K. A./WMN: Ezért nyergeltél át kutatástámogatásra?

A-R. N.: Igen. Először kutatásfinanszírozásban helyezkedtem el: pályázatokkal, kutatási projektek támogatásával foglalkoztam, sok kutatási beszámolót olvastunk, bírálókat jelöltünk ki, beláttam rengeteg területet. Ebben nagyon jó volt, hogy nemcsak a kémiával foglalkoztam, hanem kinyílt számomra a matematika, fizika, mérnöki tudományok világa is. Később a megvalósítói oldal is bekerült a portfóliómba: egyetemi környezetben nagy projektek előkészítésében, forrásbevonásban dolgoztam, sok szereplővel, sok témán. A kutatási eredmények „transzlációjával”, hatásával is foglalkozzam: hogyan lesz egy kutatási eredményből ipari vagy társadalmi haszon. Nem minden hozadék materiális – sokszor társadalmi innováció. Ezt a gondolkodást nagyon szeretem.

K. A./WMN: Aztán a Milestone munkatársa lettél. Hiányzott a tanítás?

A-R. N.: Elfáradtam ebben az egész teljesítmény és eredmény orientált keretben. Váltanom kellett, mert tudtam, hogy még egy határidőspirált nem fogok úgy megugrani, hogy közben ne roppanjon meg bennem valami. A PhD alatt is tanítottam és jó élmény volt. A Milestone-ban pedig az fogott meg, hogy szabadságunk van abban, mit és hogyan tanítunk, amíg az a diák tanulási célját szolgálja.

K. A./WMN: Mit tanítasz pontosan?

A-R. N.: Interdiszciplinárisan oktatok, jellemzően kémia–biológia határterületen. Vegyes csoportok vannak: életkorban és tudásszintben is vegyesek a gyerekek. Ez kihívás, mert meg kell találni azt a köztes információs szintet, ami az idősebb, erősebb diákoknak sem unalmas, de a fiatalabbaknak sem megugorhatatlan. Közben viszont azt látom, hogy nagyon szépen tudnak csoportban dolgozni, kisegítik egymást.

K. A./WMN: Mi a cél? Felvételi, verseny, pályaorientáció?

A-R. N.: A természettudományos látásmód kialakítása. Ha ez összeáll, a felvételi csak egy lépés az úton. Persze a kurzust úgy építem fel, hogy ránézek: mi hiányzik sokszor a hazai közoktatásból, ami előkerülhet például a nemzetközi felvételiken. Különféle feladattípusokkal dolgozunk: hogy ne tizenkettedikben szembesüljenek először ezekkel.

K. A./WMN: Hogyan teszed vonzóvá a kémiát a diákok számára? Azt látjuk, hogy például kémiatanári szakokra alig van jelentkező.

A-R. N.: Az a tapasztalatom, hogy a mai gyerekeknél nagyon sokszor célt kell adni a tudásnak: „ez azért lesz jó, mert…”. Ha csak „felmondod” a tartalmat, a harmincadik másodpercben elveszíted őket. Ha a céllal indítasz – például: „mert ezzel a problémával találkozol a mindennapokban” , vagy „ma erről beszélünk, mert ilyen feladat jöhet egy felvételin” –, akkor másképp kapcsolódnak.

K. A./WMN: A Milestone-os gyerekek motiváltak, célorientáltak. De a sztereotípiák kérdése még így is fontos. Mit látsz a lányoknál?

A.-R. N.: A Milestone-ban én nem érzem azt a klasszikus „nem vagyok elég jó” gátat. Itt magabiztos lányok vannak, sokszor magabiztosabbak, mint amilyenek mi voltunk. 

K. A./WMN: Te, hogy állsz az önbizalommal most, ilyen sokrétű tapasztalattal a hátad mögött?

A-R. N.: Tudom, miben vagyok jó, ugyanakkor időnként előfordul, hogy bizonytalanná válok, és ilyenkor nem mindig tudom a teljes tudásomat megmutatni. Ezzel együtt büszke vagyok arra az útra és az eredményekre, amiket elértem. Azt is tisztán látom, hogy a saját önértékelésemen még van mit dolgoznom.

K. A./WMN: A beszélgetésből az is átjött számomra, hogy kutatói pályán a párkapcsolat és a családi döntések erősen meghatározók. Nálatok ez hogyan alakult?

A-R. N.: A baráti körünkben is sok természettudós pár van, és azt látom, a férfiak karrierje halad lineárisabban. Nálunk hét év korkülönbség van a férjem és köztem, és amikor családot alapítottunk, az ő karrierje már felfelé ívelt. Volt bennem frusztráció, persze, hogy én megtorpantam. Azt is látom, hogy kutatói „mindsettel” nehéz felelősséggel családot vinni, valakinek jobban észnél kell lenni. De nálunk most például fordult a kocka: a férjem karrierje jelenleg nem igényel extra idő ráfordítást, ezért most ő próbál többet levenni a vállamról a családi teendőkből, hogy akkor én tudjak 100% fölött oda tenni a munkába – tehát tud működni a váltás.

K. A./WMN: Zárásként: ha egy szülő azt kérdezi tőled, mi az ő felelőssége abban, hogy a gyereke ne a sztereotípiák és a félelmek mentén válasszon pályát – mit tanácsolsz?

A-R. N.: Két dolgot. Az egyik: forduljon felé őszinte kíváncsisággal. Tényleg figyelni kell arra, mi érdekli a gyereket, nem a saját szorongásaink mentén terelgetni. A második: ha kikristályosodott, mi vonzza, akkor utána kell nézni, milyen lehetőségek vannak. Ez munka. Nagyon gyakran csak a triviális utak jutnak eszünkbe – orvos, gyógyszerész, „valami mérnök” –, közben meg rengeteg hibrid, nem evidens pálya létezik. A gyerek nem fogja magától tudni, mi minden van a világban. Nekünk kell tálcára tenni a lehetőségeket. Ha a kíváncsiságot életben tudjuk tartani a gyerekben, az már fél siker. 

Kurucz Adrienn