Az élet legnagyobb szerelmese – Száz éve született Fellini

–

Fellinit köszönteni a túlvilágon a századik születésnapján olyan, hogy az embernek már a gondolattól remeg a keze, hogy fel tud-e nőni a feladathoz. Újra az a kislány vagyok, aki húszéves koráig befalt tőle szinte mindent: az Országútont, a Cabiria éjszakáit, az Édes életet, a 8 és felet, a Zenekari próbát, az És a hajó megyet, a Ginger és Fredet, az Amarcordot – de most csak azokat sorolom, amikre tényleg emlékszem. (A Casanovában nem vagyok biztos, a Satyricont meg tutira nem láttam, bevallom.) Ugyanúgy faltam, mint a klasszikus regényeket vagy festményeket, függetlenül attól, mit értettem meg belőlük, és mit nem. És a későbbi filmjeiért is ugyanúgy odavoltam, mint a korai remekművekért – nem értettem, miért fanyalognak egyesek.  

Fellini filmjeinek határtalan életszeretete, embersége és szenvedélye számomra mindenen átütött – bár persze nem tudtam volna így megfogalmazni. Egyszerűen magával ragadott az áradó életöröm. 

La dolce vita

Van pár jelenség, ami szinte összeforrt a nevével, a védjegye lett: ilyen a cirkusz (és azon belül a bohócok különös tisztelete), a nők imádata (azon belül is a minél húsosabb nők iránti rajongás), az érzékiség és szexualitás (ezek nemcsak a filmjeinek nagy részét, hanem a híressé vált rajzait is meghatározzák), az álom és valóság, az emlékezés és kitaláció közötti kötéltánc, és persze a zene, amit a legtöbb esetben Nino Rota szerzett neki. De Fellini kamerája még zene nélkül is olyan, mintha táncolna, és vele együtt a színek (vagy korábban, a fekete-fehér filmek időszakában a fények) és a színészek is. Ezektől olyan varázslatosak, és mindezek mellett attól a határtalan intelligenciától és játékosságtól, amivel az élet legnagyobb kérdésein gondolkodott.   

Szaporíthatom még a szót, hogy körülírjam, mitől is vált az egyetemes filmtörténet állócsillagává, de ami elsőre eszembe jut róla, hogy micsoda nagy formátumú hedonista és művész volt, és milyen csodálatra méltó a grandiózus étvágya – ugyanígy a nagyvonalú ajándéka –, amit a művein keresztül ránk hagyott. 

Az élete is ugyanolyan kalandos volt, mint a filmjei (már csak azért is, mert a filmjeihez gyakran az életéből merített inspirációt), de erről az az angol mondás jut eszembe, ami így hangzik: „Good stories happen to those who can tell them”. (A jó sztorik azokkal esnek meg, akik el tudják mesélni őket.) 

Predesztináció

Ő pedig így mesélt erről a saját könyvében, a Mesterségem, a filmben:

„(...) álmomban sem képzeltem volna, hogy rendező lesz belőlem, de aztán az első naptól, attól az első alkalomtól kezdve, hogy kimondtam: »Gép indul! Tessék! Ennyi!«, úgy tűnt fel, hogy világéletemben ezt csináltam, mást nem is csinálhattam volna, ez vagyok én, ez az életem.

Ezért van az, hogy amikor forgatok, nem teszek mást, mint követem természetes hajlamomat, vagyis a moziban mesélem el a történeteket, a nekem való történeteket, azokat, amelyeket őszinteség és kitaláció, meghökkenteni akarás és vallomásvágy, föloldozást kívánás és szemérmetlen kéjsóvárság, a nevettetni és megindítani akarás kibogozhatatlan keverékével szeretek elmesélni – moralista és próféta, tanú és bohóc… Mi más indíték kell még?”

Pedig kellett hozzá egy kis idő, míg rátalált a műfajára. Gyerekkorában még rajzolni és bábozni szeretett (meg szobrászkodni, például az érettségijére is egy bőrönddel érkezett, amiben előre elkészített kis szobrok voltak a bizottság tagjairól – ezzel máris lekenyerezte őket), aztán a karikatúráiból élt, majd újságíróskodott, és a rádióban kötött ki jelenetíróként. (Itt ismerkedett meg a feleségével és örök munkatársával, Giulietta Masinával – de erről majd később). Aztán a nagy Roberto Rossellini – aki akkor már beérkezett filmrendező volt – kérte fel forgatókönyvírásra, és innen már szerencsére egy lépés volt a rendezői szék. Bár lehet, hogy csak számunkra tűnik úgy, mert ő maga így írt erről:

„Akkoriban úgy véltem, nem születtem rendezőnek. Nem volt kedvem a fensőbbséges modorhoz, a zsarnokoskodáshoz, hiányzott belőlem a következetesség, a részletekben való elmerülés kényszere, és mindenekelőtt a tekintély. Ez mind hiányzott belőlem. Gyereknek zárkózott, magányos, az ájulásig sebezhető voltam. És félénk maradtam, bármit is hisznek az emberek. Hogyan fér össze ez az egész: a csizma, a hangszóró, az ordibálás, a mozi hagyományos fegyverzete?

A filmrendezés olyan, mintha Kolumbusz Kristóf söpredékét kéne kormányoznod, te előre akarsz menni, ők meg visszafordulni. Körülötted kérdő arcú világosítók: »Főnök, ma éjjel is itt rostokolunk?« Ha nincs tekintélyed, kedvesen, de kipenderítenek a színről.” 

Tettestárssal

Hát, neki elég gyorsan lett tekintélye, mert a harmadik önálló filmje, az Országúton mindjárt Ezüst Oroszlánt nyert Velencében, és megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart – Giulietta Masinát is sztárrá avatta. És onnantól szinte minden filmje klasszikussá vált, egyik a másik után. Ezeknek egy részét együtt forgatta a feleségével (a Szélhámosokat, a Cabiria éjszakáit, a Júlia és a szellemeket, és a Ginger és Fredet), egy részét meg nélküle, és tény, hogy Fellini szárnyalt Masina nélkül is, Masinának viszont az igazán komoly munkái mind hozzá kötődtek – és ezek az ő közös gyerekeik is. De még Fellini is úgy érezte, hogy ők egymásnak teremtettek:

„Mindig is sorsszerűnek tartottam, hogy találkoztam Giuliettával, elképzelni sem tudom, hogy másként is történhetett volna. Annyira az ősidőkbe nyúlik vissza ez a kapcsolat, hogy hajlamos vagyok azt hinni: sokkal korábban következett be, mint a valóságban történt. A rádióban voltam, Giulietta kis jelenetekben játszott, melyeket én írtam. Munkakapcsolatunk tehát mindig is volt. De nem hiszem, hogy bármikor szükségből vagy megalkuvásból dolgoztam vele. A közös élet természetesen állandó megfigyelések forrása. Olyan színésznő, aki nekem született, tökéletesen megfelel az elképzeléseimnek, az ízlésemnek: az arca, a viselkedése, a kifejezései, a hangja:

Giulietta, mint említettem, mimikus színész, a clownos hanglejtés, modor az eleme. De titokzatos teremtmény is – elsősorban az –, aki a velem való kapcsolatában az ártatlanság, a tökéletes moralitás utáni emésztő vágyat képes kifejezni.”

Jósolni tudni kell

Az első színes filmjét is vele forgatta, ez volt a Júlia és a szellemek. Akkoriban számára nagy lépés volt kipróbálni ezt a plusz eszközt, meg is gyűlt vele a baja, és nem is hitt benne igazán. Ez a jóslata például nem jött be: „Nem hiszem, hogy a szín egészen kiszorítja majd a fekete-fehéret, legalábbis nem szívesen gondolok rá. Egy csúnya színes filmnél természetesen nagyobb örömmel nézek egy fekete-fehéret. Annál inkább, mert némelykor az úgynevezett »természetes színek« elszegényítik a képzeletet. Minél jobban akar az ember alkalmazkodni a valósághoz, annál inkább kísérti az utánzás veszélye.” 

Szerencsére neki nem kellett attól tartania, hogy elszegényedik a fantáziája, és később a színes filmjei is éppolyan varázslatosak lettek, mint a fekete-fehérek. Sőt nemcsak varázslatosak, hanem grandiózusak is. Fellini – ahogy az elején mondtam – nem tudott „kicsiben” gondolkodni. Az ő filmjeiben mindig rengeteg szereplő fordul meg, és tobzódunk a látványban is. Volt, amikor a gyerekkorából merített ahhoz a világhoz, amit a vásznon megteremtett (mint például az Amarcordban), és volt, amikor irodalmi alapanyagból (mint a Bocaccio 70-ben, a Satyriconban vagy a Casanovában), de sosem egy az egyben használta a forrásait. „Egész életünkben nem merülhetünk gyerekkori képzelgéseinkbe. Az viszont fontos, hogy a tudatosság szintjén ismét rátaláljunk a látomás képességére” – vallotta. 

A Júlia és a szellemek azonban nemcsak a színei miatt volt újítás az ő életében, hanem a tartalma miatt is. Mindig is fontos szerepet játszottak a nők a filmjeiben, de itt egészen másképp, mint korábban. A történet egy olyan feleségről szól, aki jólétben, látszólag elkényeztetve él a férjével egy római villában, de egyszer csak ráébred, hogy a férfi megcsalja, és ezzel elindul az öntudatra ébredés és az emancipáció útján. Na, ebben a kérdésben például ráérzett a jövőre:

„A film szándéka, törekvése e szempontból egyébként az, hogy visszaadja a nőnek az igazi függetlenségét, vitathatatlan és elidegeníthetetlen méltóságát. A szabad férfinak, szerintem, szabad nőre van szüksége. 

A Júlia és a szellemek talán még nem a legteljesebb, legkimerítőbb és lebecsületesebb párbeszéd, amit erről a témáról folytatni lehet. Talán még féligazságokig sem jut el, de megpróbálkozik velük. A nő függetlensége az eljövendő évek problematikája. A nő ne utánzási szándékból váljék önállóvá, hanem azért, hogy másmilyen valóságot fedezzen föl, a saját valóságát tárja föl. Ez a valóság különbözik a férfiétól, de ki is egészíti. Lépés volna a boldogabb emberiség felé” – írja a Mesterségem, a filmben. 

Határtalanul

De azt is elismeri, hogy a saját feleségével nem mindig bánt a legnagyobb tisztelettel a forgatásokon. „Giuliettával idegesebb, követelőzőbb vagyok, mint másokkal. Szeretném, ha rögtön jól csinálna mindent. Mindenkinek elviselem a hibáit, csak Giulietta zökkent ki a nyugalmamból. Mélységesen igazságtalan vagyok vele. Attól a ténytől, hogy Giulietta előbb ver fészket a lelkemben, mint a többi színész, azt hiszem, hogy neki nem szabad hibáznia. Néha a legszívesebb rátámadnék: mindenkinél előbb születtél bele ebbe a históriába, mégsem azonosulsz tökéletesen azzal a képpel, melyet ki akarunk alakítani?”

Dehogynem azonosult vele – közös örökségük bizonyítja. Nem lehetett könnyű Fellini feleségének lenni, Masina mégsem akart semmi mást, olyannyira, hogy Fellini nélkül nem is tudott élni, öt hónappal a halála után követte őt. A filmezés volt az életük, és milyen gazdag élet volt ez! „A születésem percétől addig a napig, amíg először betettem a lában a Cinecittába, az életem mintha nem is az enyém lett volna, mintha valaki más élte volna, s ez a másvalaki avatna be időnként az emlékeibe – épp, amikor a legkevésbé várnám” – vallotta Federico. „Ezért is vagyok kénytelen elismerni, hogy memoárfilmjeim minden ízében kitalált emlékeken alapulnak. De végül is, mi a különbség?” 

És tényleg, van-e különbség álom és valóság, emlék és fantázia között? És van-e különbség a gyerek- és a felnőttkor között? Jó esetben – egy művész esetében például – nem kell, hogy legyen. „Sosem mondtam: »Ha nagy leszek, ezt meg ezt csinálom!« Sosem hittem, hogy felnőtt leszek, és nem is tévedtem nagyot.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Li Erben/Sygma