–

Kovács András Péter régi motorosnak számít ebben a szakmában, és semennyire nem sablonos csávó. Az első generációs stand-up komédiások között ismerte meg az egész ország a Showder Klubnak köszönhetően, a sikere azóta is töretlen. Telt házas előadásain milliónyi embert nevettetett már meg, intelligens, sziporkázó a lénye, amerre jár, szem nem marad szárazon. 

Mostantól ténylegesen sem, illetve pontosabban másfél éve, amióta elindult az Életed filmje című előadása, amin olyan amplitúdókat zongorál az emberek érzelmein, hogy öröm hallgatni. 

Meglehet, talán sosem tévedek be erre az előadásra, ha kedves szívbéli, kebelbarátnőm, Ráskó Eszter, aki KAP előzenekara (Eszter ezt sokkal keményebben fogalmazta meg) nem invitál meg egy borús, esős kedd délutánon Dunakeszire, ahol ráadásul még életemben nem jártam, de igencsak közel van az új lakhelyemhez. 
Ahogy kanyarogtam az ismeretlen város millió meg egy körforgalmán keresztül, úgy szidtam magam: minek kellett elindulni, minek csináltak ezek ide kismillió körforgalmat, ló.aszt nem látok az esőcseppeken visszatükröződő autólámpák fényei miatt, meg egyébként is, iszonyat napom van. Sőt, iszonyat hetem, iszonyat hónapom, és rettenetes évem. Mintha a fejem beledugták volna egy szurkos vödörbe, és a meg nem szilárduló anyag újra és újra belemenne az orromba, felkúszna az agyamba, és amikor éppen kiprüszkölném, akkor még egyszer taccs, bele az egésznek a közepébe.

Na, egyszóval azt akarom mondani, hogy fos évem van, és míg oda nem értem, azt hittem, felcsavarodom egy jópofa kis szalagkorlátra, de szerencsére nem így lett. 

Bepréseltem magam a dunakeszi kultúrház iskolapadra emlékeztető székére, mellettem egy négytagú család, másik oldalamon egy búgó szerelmespár, és amikor körbenéztem a teremben, konstatáltam, mindenki a szerelmével, családjával, anyjával, apjával, nénikéjével vagy az éppen válófélben lévő férjével érkezett, csak én jöttem megint egyedül. Helyben vagyunk, gondoltam. Mintha az egész életemben arra lennék ítélve:

nyomjad magadba, anyukám, úgyis bírod. 

Aztán elkezdődött az este, Eszter húsz percig tolta a színpadon, a mellettem ülő negyven és ötven közötti családfő szolidan hőbörgött az önálló, önazonos, modern kori nőt ábrázoló, szabad szájú poénokon, nem értette, hogy lehet egy nő szájából vicces a fasz, azt meg aztán végképp nem vette be a gyomra, hogy ő is meg szokta kívánni a hímnemű egyedeket. Nem baj, szokjad, apa! – morogtam magam elé.

Aztán megérkezett KAP, és elkezdődött valami hihetetlen és csodálatos folyamat. 

Az előadás az egész életről szól. A te életedről, az ő életükről, a mi életünkről. A végletesen elbaltázott, néha boldog, néha nyomorult mindennapjainkról. Elképesztően viccesen, és több mint életszagúan tálalva. Olyan szeleteket elevenít meg a színpadon, amikről sokszor nem beszélünk. Hiszen ki ecsetelné azt bárhol, hogyan húzódozik az enyhén spicces férjétől, aki szexuális célzattal közeledik az alvó feleségéhez. De az biztos, hogy a világ összes nyelvén ugyanúgy játszódik le ez a tulajdonképpen szavak nélküli párbeszéd. Nem lehet visszaadni. 

KAP az elején kezdi, a születésnél, aztán innen haladunk szépen a kisgyermek- és a tinikor felé, míg el nem érkezünk a párválasztás időszakához, amelyről – azt hiszem – nem kevés élményanyagot szerzett ő is.

De ki ne lenne így ezzel? Kinek ne lennének elbaltázott kapcsolatai, elcseszett szerelmei, nem mindig fényes házassága? Ki ne érezné át, amit mond? Legalább csak egy kis szeletet belőle?

És ahogyan elénk tartja a kegyetlenül durva, nagyon vicces, de egyben sokszor szomorú tükröt, úgy lélegzik KAP-pal együtt a közönség. Úgy játszik az érzelmeinkkel, hogy a szívünk annak a hangszernek a húrja, amin zenél. Néha keservesen összeszorul a hang, néha bennreked, néha sírásban tör ki, sokszor kacag és ugrál. Mert mind magunkra ismerünk. És bár nevetünk, nem lehet nem odanézni akkor sem, amikor a fájdalmasabbik arcunkat mutatja meg. Azt, hogy milyenek vagyunk akkor, amikor elviselhetetlenül viselkedünk, amikor nem nyújtunk segítő kezet, vagy amikor képtelenek vagyunk megbocsátani valamiért. 

Az Életed filmje úgy, ahogy van, tökéletes. És magasra tette a mércét. Mostantól ezt várom el egy humoristától, hogy képes legyen a vesémbe látni, hogy képes legyen megríkatni, mert ez az igazi zsenialitás, az az igazi humor, ami úgy ismeri az ember részleteit, hogy képes legyen arra is, amit KAP művel ebben az előadásban. 

Arról nem is beszélve, hogy mire készül még az utolsó Életed filmje-estjén ez az ember. Az utolsó előadást az év utolsó napján, december 31-én nézhetitek meg a Budapest Kongresszusi Központban. A bevételből a kilakoltatott, bántalmazott vagy egyéb módon bajba jutott családoknak menedéket adó, a Magyar Vöröskereszt által Csepelen üzemeltetett Családok Átmeneti Otthonát támogatják. Igen, jól értitek, a teljes bevétel bajbajutottaknak megy. Az utolsó fillérig.

Garantálom nektek, hogy ez így, ezzel a gesztussal, méltó búcsúja lesz ennek az előadásnak.

Ha tehetitek, nézzétek meg: anyuval, apuval, gyerekkel, sógorral, imádott és utált házastárssal, friss szerelemmel, vagy bárkivel. Akár egymagadban.

Megéri.

Szentesi Éva

Az estről infók ITT.

Képek: Dumaszínház