Kicsit szorongok. 

A megkötős blúzomat simogatom, gyürködöm be a magas derekú nadrágom szélébe, és közben nagyon izgulok. 

Az új építésű társasház legfelső emeletén lévő lakás ajtajában állok, de még nem kopogok. Visszatartom a lélegzetem, magamban számolok tíztől egyig. Becsukom a szemem közben. 

Oké, most már jó lesz. Most minden tökéletes. Kopoghatok. 

Az ajtót úgy nyitja ki, mintha éppen nagy munkában lenne a konyhában, a szemüvege párás a főzés közbeni gőztől, persze úgy teszek, mintha nem vágnám, ez mind a teátrális műsorának a része. 

Hangulatvilágítás, elkápráztatás, elegáns illat a térben, minden részlet a helyén, itt nincs hiba, vagyis ami hiba, az is a mesterien megkomponált előadás része. 

Ő a rendező. 

A hatalmas, tömörfa ebédlőasztal körül legalább tizenkét szék, amikor megpillantom, azon kezdek gondolkodni, minek ekkora asztal, hiszen egyedül él, de már mondja is, hogy gyakran ad vacsorákat, és remek szakács, szeretnek átjárni hozzá a barátok.

Jól van. 

A konyha úgy néz ki, de valójában az egész lakás, mintha az Otthon magazinba fotózták volna éppen. Rusztikus, grandiózus bútorok, nagy ívek, magas pultrészek, beton, sötét árnyalatok és a tér közepébe belógó edények, amik olyan szépek, egy darab hiba nincs rajtuk, semmi ételmaradék, semmi karcolás. Nehéz elképzelni, hogy ezekben főznek, vagy egyáltalán, hogy ezt a teret ételkészítésre használják.

Most persze minden látványosan, hanyag rendetlenséggel szétpakolva, fortyogó fazekak fedele alól pöfékel a gőz, kimondhatatlan nevű alapanyagok hevernek a dizájnerbetonbon, látszik, hogy méregdrága volt a bevásárlás.

Közben kibont egy jóféle bort, a parafát szagolja, majd az orromhoz dugja, és megkérdi, „jó lesz-e”. 

Nézek rá bambán, persze, mondom, „persze hogy jó lesz”. Fogalmam sincs, mit kéne éreznem, csak azt tudom, hogy bármi jó, amit az arcomba tol. Mosolygok, próbálok szépnek tűnni, de nem érzem magam annak. Szorongok még mindig, inni kezdek, jó gyorsan húzom le az első két pohárral, hátha lazulok közben. 

Az alkohol végigszalad a testemen, az agyamban kezdi meg a munkát, aztán körbecsókol az ereimen keresztül. Már az összes porcikámban érzem az isteni zsibbadást, ami úgy oldja fel bennem a gátlásosságot, mintha sosem létezett volna. 

Azt mondja, hozott nekem ajándékot. Bevásárolt nekem az Abercrombie & Fitchben. Gőzöm sincs, mi az, de jó illata van a doboznak, amit elővesz a súlyos drapériaszerű függöny mögül. 

„XS-es méret az összes”, mondja mosolyogva. Az összes eddigi barátnője XS-eset hordott, szerinte nekem is jó lesz. 

Bár nincs rajtam felesleg, de sosem voltam nádszál alkat. Inkább masszív a testalkatom, feszes, izmos, erőteljes. Életemben nem vettem magamnak XS-es ruhát, és arra kezdek gyanakodni, hogy ez valami teszt, mint a Hamupipőkében az üvegcipő: ha nem férek bele, mehetek isten hírével. 

Megköszönöm, aztán félretolom az ajándékot. Megint elfog a szorongás, iszom egy újabb pohárral, kezd zsibbadni a fejem, és vörösödik az arcom. Megint csúnyának érzem magam az olcsó anyagú ruhámban. Mennyivel finomabb érzés megtapintatni az illatos dobozban lévő holmikat.

Aztán megcsókol, nevet, mesél, egyfolytában sztorizik valamit az útjairól, a munkájáról vagy a szenvedélyéről. Leveszi az óráját, feltűri a hófehér ingét, aminek hanyagul kilóg a széle a nadrágból, de azt is tudom, hogy ez direkt van így. Azt is tudom, hogy a fehér ing is direkt van, majd egy előre megtervezett, óvatlannak tűnő pillanatban leeszi. Aztán friss fűszert vág a szószba, közben a nagyobb edényből egy hangosat szisszen a gőz, azt mondja, felfőtt a víz, és megkér, tegyem bele a spagettit. 

A tésztához nyúlok, valami olasz márka, papír a csomagolása, sosem láttam még ilyen szép csomagot, ez nem az a ronda műanyag, pár száz forintos tészta, amit bárhol lehet venni, ilyesmi csak különleges helyeken kapható, legalábbis ezt olvasom le a csomagolásáról. 

Megfogom a két szélén és már neki is feszülök, hogy kettétörjem, de a kezem remeg, izgulok, nem akarom elrontani ezt a nagyon banális kis műveletet. 

Ekkor rám ordít: „Mit csinálsz, te jó isten, ezt meg kitől láttad? A spagettit nem szabad eltörni. Jaj de buta vagy!”

Elsüllyedek szégyenemben. Nem merek megszólalni, csak nézek rá, és leteszem a betonra a tésztát.

Nem tudom, mit találok furábbnak abban a pillanatban: hogy nem szabad eltörni a spagettit vagy hogy egy betonlapon főzünk? Anyám mindkettő miatt körberöhögne szerintem. 

Iszom még egy pohárral. Ő meg beledobja a lobogó vízbe a hosszú szálakat. 

Utánanézek, hogyan olvad el a hő hatására, és hogyan alakul át a kemény tészta rugalmassá, hajlékonnyá.
Akárcsak én. 

Szentesi Éva