Elmondom nektek frankón: életem során körülbelül ezerszer képzeltem el magam Sophia Lorenként. De nem valami fényes, csillogó, dívás kosztümben és kulisszában, nem szőrmében, tollban, színházi sminkben és férfikoszorúban… hanem a konyhában, lisztes köténnyel, de természetesen ott is tökéletes hajjal és az utánozhatatlan cicás tussal. 

Elképzeltem magam, ahogy magamévá teszem Loren szállóigévé vált mondatát: 

„Inkább eszem tésztát és iszom bort, mint hogy a nullás méretért gürcöljek.”

És elképzeltem azt is, hogy szépen elhiszem neki a következőt: „Mindent, amit láttok, a spagettinek köszönhetek.”

A spagettinek… persze.

Hányszor hallottad az életed során, hogy a tészta hizlal, tésztát enni bűn, és száműzni kell az étrendből, ha meg akarod őrizni az alakodat? Vagy legfeljebb alkalmanként enni, ünnepnapokon?

Hányszor hallottad azt életedben, hogy a liszt az ördög kokainja, amit azért szabadított a földre, hogy általa narancsbőrrel büntesse a fehérnépet, és ne egyél, ha kedves az életed?

Hányszor néztél sóvárgó szemmel a vékony tésztás, igazi paradicsomszószos pizzára, vagy a frissen gyúrt tésztából készített tagliatellére úgy, hogy nem csordult ki a nyálad, de meg tudtad állni, hogy maximum egy falatot lakmározz belőle?

Igen, nehéz megállni, és nehéz elhinni azt is, hogy Loren a tésztaevéstől maradt karcsú.

Erről az édes, fenséges úri huncutságról jómagam is lemondtam. Néha fogyasztok gluténmentes kenyeret vagy tésztát, de hát, az ugye csak majdnem olyan, mintha igazi lenne. Sok zöldséget eszem, ügyelek a fehérjebevitelre, egy ideje lemondtam az alkoholról is (még a könyvbemutatómon sem ittam), és beletörődtem abba, hogy amit huszonévesen zéró melóval megkaptam a sorstól, azért harminc felett kőkeményen meg kell dolgoznom. Ez van. 

Heti ötször sportolok, az egy óra emelkedőn már úgy megy, hogy ha álmomból ébresztenének fel, akkor is képes volnék menetelni. 

Mindezek után pedig – ahogyan már említettem – az történt, hogy

Szandra barátnőm elvitt egy olasz tésztakészítő tanfolyamra, amely rövid volt ugyan, és csak egyszeri alkalom, de már ezen is úgy éreztem, hogy közelebb kerülök valamiféle igazsághoz, amivel az élet értelméhez vezető út van kikövezve. 

Ezen a tanfolyamon egy nagyon kedves lánytól, Rékától (aki három évig élt Olaszországban, ahol a tésztakészítés tudományát tanulmányozta) megtudtam, hogy a tésztakészítéshez nem kell semmi más, csak jóféle olasz liszt, víz és/vagy tojás, egy deszka, és egy nyújtófa. Se különös tehetség, se ragyogó kézügyesség, de még nemzeti identitástudat se szükségeltetik ahhoz, hogy legalábbis alapszinten elsajátítsuk a tésztakészítés tudományát. Merthogy ez tudomány, ehhez már semmi kétség nem fér. 

Hozzávalók (szigorúan sorrendben)

Emlékszem nagyanyámra, aki szorgalmasan magyarázta, hogy a piskótát nem lehet ellentétes irányba verni, és a leveles tészta gyúrásának is megvan a maga fortélya, de sose értettem, miért nem mindegy, merre forgatom a fát vagy a habverőt. Aztán valahogy csak nem sikerült sose. El is engedtem, úgy voltam vele, hogy elég nekem a bolti száraztészta, valami jobb minőségű. És ha már úgyis leszokom róla, maximum alkalmanként eszem príma olasz étteremben, nem törődöm vele. Viszont újdonságot megtanulni bizony klassz dolog, és tésztát készíteni tényleg nagyon egyszerű, valójában csak egy-két trükk elsajátítása, és józan paraszti ész kell hozzá. 

Rékától megtanultuk tehát, hogyan kell összekeverni, hogyan lehet színezni (például spenóttal, gyönyörű zöldre), hogyan kell szépen kinyújtani, és hogyan kell felvágni (tagliatellére például), vagy csinos kis cannellonikat csigabigázni belőle. 

Nem olyan nehéz ez

És ami még nagyon fontos: megtanultam igazi paradicsomszószt készíteni, ami szintén az igazi boldogság keresésének útjához tartozik. És rájöttem: amit eddig műveltem, az maga volt a vicc. Bár magam sem hiszem el, hogy csak karnyújtásnyira voltam az igazságtól, ugyanis semmi más nem kell hozzá, csak angolzeller, sárgarépa, lila hagyma, bazsalikom, hámozott paradicsom, olíva, só és bors. Mesébe illően finom, és összehasonlíthatatlan. (Közületek biztos sokan tudják már, csak rám hatott az újdonság erejével.)

Azt már nem vártuk meg, hogy megfőzzük (nem fotóztuk le, hanem megettük)

Réka azt is elmesélte, hogy az olaszok mindennap esznek tésztát. És nem igazán híznak tőle, mert az ő lisztjük egészen másfajta – nem tartalmaz például bizonyos vegyszereket, amiket több európai országé igen. A gluténérzékenység nagy része leginkább emiatt van. 

Szóval helyben vagyunk. Loren se hízott meg soha. Réka is vékony, mint a nádszál, pedig három évet élt Olaszországban. Én pedig már tudok otthon is tésztát gyúrni. Mi mást tehetnék? Veszek jó olasz lisztet, heti egyszer gyúrok, és frissen kifőzöm, aztán meglátjuk, igaz-e az állítás. Merthogy én tényleg csak akkor hiszem el, ha látom!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images