Szürrealista képek gyerekszemmel – Kultikus festők képeit nézegettük és elemeztük

–

Ha arra kérne valaki, hogy mondjak egy-egy ikonikusnak számító, híres festőt, akkor kapásból szürrealista alkotókat említenék. Ez talán annak köszönhető, hogy a tömegkultúra igazi popsztárrá tette őket.  

Magritte, Picasso és Dalí három olyan művész, akik már kamaszkoromban is igazi sztároknak számítottak, és ez mit sem változott azóta. Elképesztő rajongás övezi őket. A divatvilágtól kezdve a zeneiparon át a film- és reklámszakmáig használják az alkotásaikat referenciaként vagy inspirációként. Az alkotásaikból készült vásári hamisítványokat és merchandising termékeket tömegével veszik az emberek, mert imádják a vicces bajuszos Dalí-bögréket, veszik a zenélő pénztárcákat, posztereket/printeket, vagy a Magritte-os kávétermoszt és telefontokot.

De mégis mit jelentenek ezek a képek?   

Noha a képeiket értelmezni igazi kihívás (szerintem), mi most mégis nekifutottunk a megfejtésüknek.

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című kiállítás igazán átfogó művészeti élményt nyújt mindazoknak, akik szeretnék megérteni a szürrealizmust. Az irányzat első kiáltványa a következőképp indít el minket ezen az úton:  

„Szürrealizmus, hf. A léleknek olyan zavartalan önműködése (tiszta automatizmus), melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollba mondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.”

Egy szürrealista alkotáshoz tehát magunkon keresztül vezet az út, ehhez pedig gátlástalanul szabaddá kell tennünk fantáziánkat.

Van, akinek ezek a képek csak értelmetlen vonalak, poén nélküli viccek, míg másoknak félálomban keletkezett költészet, a tudatalatti legtisztább megnyilvánulása. Szerintem a szürrealizmus maga a játék és a szabadság, ami megengedi, hogy egy képről bármit gondolhassunk.

Lehet szeretni, lehet nem szeretni, lehet a színes vonalakat csak színes vonalaknak látni, de akár egy csapat alvó állatnak is, ha úgy tetszik.

Gyerekekkel múzeumba menni lehet? Lehet!

Tóth Flóra kollégám, a Girlzonboard bloggere rendszeresen jár óvodás korú kislányaival kiállításokra (Frida Kahlóért egyenesen megőrültek tavaly), és a következő irányelveket követi a gyerekei vizuális kultúrájának fejlesztésével kapcsolatban:

„Minden kérdésükre válaszolok, ott a helyszínen utána is nézek annak, amit nem tudok, és nem tagadom le, ha valami olyan dolog van a képeken, ami nem annyira nekik való (például szex, halál vagy a vallás bizarr értelmezése).

Csak igyekszem annyira megszűrni, hogy érthető legyen, és talán ne annyira ijesztő.”

Legutóbb például Bécsben tartottak múzeumi túrát, voltak a Monet-tól Picassóig kiállításon, de meglátogatták a MAK-ot is (Osztrák Iparművészeti és Kortárs Művészeti Múzeum), megnézték Stefan Sagmeister & Jessica Walsh: Beauty című multimédia kiállítását a szépségről, formákról és funkciókról.

Úgyhogy megkértem a lányokat, meséljék el, mit látnak a képeken, ők pedig nyers őszinteséggel és zabolátlan kreativitással beleálltak a feladatba. Következzen Nola és Lana tárlatvezetése!

Dadaista előfutárok: Francis Picabia, Giorgio de Chirico

A kiállítás kezdetén a dadaista előfutárok nyerték el egyből a tetszésüket. Francis Picabia Szfinx című képénél például hosszasan időztek, miután kiszúrtak a bal sarokban egy koponyát.  

„Mit csinál itt ez a koponya? Egy embernek fából van a keze, és madár a lába. Ez egy nagyon vicces kép!”

Picabia stílusát képek és alakok egymásra helyezése jellemzi egy perspektíva nélküli térben. Korának kritikusai a film hatását vélték felfedezni a képekben, a multiexpozíciós technikát, amellyel kísérletezett.

XXI. századi ifjú kritikusai a következőképp gondolkodnak a Salicius című alkotásáról:

„Ezen a képen egy láncos bácsi van. Nem olyan, amilyeneket én szoktam csinálni” – néz rám jelentőségteljesen. „Nem ábrázol semmit… Vagy túl sok mindent egyszerre!”

Majd továbbhaladtunk Giorgio de Chirico alkotásaihoz, akinek az Ókori küzdelem című képe nagyon megérintette őket.

Eszükbe juttatta egy másik kedvenc alkotásukat, mert itt is, mintha egymásra rajzoltak volna sok-sok dolgot.

„Hasonlít a sivatagra, ahol Aladdin élt!” – kiáltották. 

Chirico Délutáni melankólia című képének főszereplője két nagy articsóka, más képein kedvelt motívuma a páncéllal borított ehető virág. A festmény verselve így hangzik:

„Hosszú vörös kémények szépsége

Szilárd füst.

Vonatfütty. A fal.

Két vas-articsóka néz engem”

Nola szerint ezen a képen két rózsa van.

„Az a fehér azért van ott, mert tűz ütött ki. Füst van a távolban” – véli. 

Továbbhaladunk közben Alberto Salvini Földi paradicsom című alkotásához.  

„Ez egy katona (kard van a kezében!), aki egy kristályszéken ül.”

A szürrealizmus robbanómotorjai: Joan Mirótól Max Ernstig

Végül megérkeztünk Joan Miróhoz, akinek nagyon szeretem a képeit, mert megnyugtató derű és játékosság árad belőlük. Ő a szürrealisták egyik kiemelkedő alakja, akinek a művei ma dollármilliókért kelnek el az aukciókon. Izgalmas testközelből látni egy-egy ilyen híres alkotást.

Lana a következőképp vélekedett róla:

„Anya, ez olyan, mint egy gyerekfestmény! De, vajon hogy csinálta azokat a fura pöttyöket?

Olyan, mint a londoni kép, ami előtt csücsültünk.” Ez az, amire szerintük hasonlít, és ami előtt egy órán át ültek teljesen megbabonázva:
 

Miróval szemben Alexande Calder szobrai kaptak helyet, aki nem nyerte el ifjú kritikusai tetszését.

„Nézzük meg ezeket a szobrokat!” – irányítja Flóra a gyerekeket a drótokból készült lebegő fejekhez. Mivel az alkotás több irányból és erősséggel kapja a fényt, ezért három különböző árnyéka is van – magyarázza a lányoknak, majd jött az éles válasz: „Fura”.

Továbbhaladunk egy másik Miró-képhez, amihez Lana a következő értelmezést teszi hozzá:

„Ez egy repülő egér, amin átmegy egy szalag. A képen még vannak csillagok, meg egy lufi, ami épp felszáll.”

Miró képeivel tehát könnyen megértették egymást, de Max Ernst Khimaira című alkotásáról is nagyon határozott elképzelésük volt.

Mit láttok ezen a képen? – tettük fel nekik a kérdést.

„– Ez egy kakas! – érkezik a határozott válasz. – Miért, mi ez anya?

– Azt írják, hogy ez egy Khimeria.

– Szerintem, anya, ez egy kakas.”

(Akkor legyen egy kakas.)

Mielőtt Salvador Dalíhoz érnénk, még megállunk Yves Tanguy Négy órakor nyáron, a remény… című képe előtt, aminél a párizsi Pompidou kurátorai is bizonytalanul teszik fel a kérdést, hogy mit ábrázolhat: „Néhány lebegő test látható csupán a képen: vajon növényi csírák, vagy születőben lévő állatok? Szilárd testek, amelyek felhígulnak vagy elpárolognak?”

A lányok válasza a következő: „Ezek madarak és égből pottyant trutyik”.

Megérkeztünk végre Dalíhoz, méghozzá egy igazán kultikus alkotásához, az Álom, melyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal az ébredés előtt című képhez.

A lányok egyszerre tartották nagyon viccesnek az elképzelést, hogy egy hal szájából egy tigris ugrik ki, és érezték nyugtalanítónak, hogy mi fog történni a képen szereplő nővel. Kérdést kérdés követve találgattak, mi minden történhet a képen.

„Mit csinál az a tigris? Ez nagyon vicces, kijön a hal szájából. De miért akarja leszúrni a nénit? Miért nem kel fel a néni? Le fogja szúrni a tigris!”

Dalí A rothadó szamár című képe viszont Lanánál egyből célba talált. Azonban a címben szereplő szamár helyett egy teljesen másik állatra asszociált.

„Ez itt egy dínócsont” – mondta, majd rám nézett, és homlokráncolva a következő kérdést szegezte nekem: „De hogy tették rá a kavicsokat a képre?”

André Masson Alvó állatok című alkotása előtt szívesen ücsörgött Lana, aki nagyot sóhajtva a következőképp reagált rá:

„Fura az a béka, nem tudtam, hogy ilyen hosszú a haja.”

Végül megérkeztük a tárlat utolsó képéhez, Magritte A kettős titok című festményéhez. Didier Ottinger szerint ezen a képen Magritte a sztereografikus, megkettőzött képek játékát folytatja. Az ember pszichéjének működését láthatjuk, az oktatás és illem maszkja mögé elrejtve.  

A lányok a következő párbeszédben értekeztek a képről:

„Lana: Ezen a képen két lány van vagy két fiú, vagy mindkét kép ugyanaz a lány.

Nola: De mi történt az arcával?

Lana: Valami biztos ráragadt.”

Köszönjük, hogy velünk tartottatok, lányok! Megmutattátok, hogyan kell ítélkezés nélkül élvezni a művészetet!