D. Tóth Kriszta: Nyugi, Meryl Streep egyáltalán nem tökéletes

–

– Írnom kellene egy cikket Meryl Streepről, mert hetvenéves lesz a hétvégén.
– Minek? Meryl Streepről már mindent megírtak.
– Ki az a Meryl Streep?

A fönti beszélgetés szerda este hangzott el, vacsora közben az otthonomban. És minden családtagom a korosztályának és általános attitűdjének megfelelő tartalommal képviselte magát benne: én szenvedtem, mint mindig, az ihletszállta időszak előtti utolsó pillanatokban; a férjem blazírtságnak álcázott pragmatizmussal válaszolt; gyerek pedig… hát, ő Z generációs. (Még mielőtt leszednétek az egész korosztályáról a keresztvizet, természetesen tudja, ki az a Meryl Streep, de 14 évesen az anyját is eladná egy jó fanyar slusszpoénért – vagy némi erőltetett egykedvűségért.)

Lolával közöltem, hogy MS nevére 38 millió találatot ad ki a Google, szóval ha nem tudja, ki az, a kereső a barátja. Az pedig nem opció, hogy nem írom meg, hiába idézték és méltatták már tényleg szénné, pedig még bőven életben van (teszem hozzá, hála istennek, legyen is még sokáig). Mert Meryl életében csak egyszer 70. És mint ilyen, pontosan egykorú az apámmal, úgyhogy az is megfordult a fejemben, hogy megírom, mi a közös bennük. Aztán ezt elvetettem. Jobb így mindenkinek.

Viszont rájöttem, hogy egyvalamivel még tartozom neki, és ismerve Merylt, ezt egész biztosan számon is tartja. Azzal, hogy elmondjam nektek: nem igaz, amit róla írnak. Meryl Streep nem tökéletes. Messze nem az.

Meryl Streep tökéletlen, sebezhető, néha vitatható, sőt előfordul, hogy kifejezetten idegesítő. És mégis, mégis: egyszeri, utánozhatatlan és megismételhetetlen.

Úgyhogy én most nem (egyértelműen) a nagyszerűségéről fogok írni. Hanem arról az öt tulajdonságáról, ami élő legendaságában is annyira emberivé teszi. Minden létező szakmai elismerés begyűjtése ide, negyven éve ugyanaz a férj és négy szuper tehetséges gyerek fölnevelése karrier mellett oda, Meryl Streep valahogy mégis a miénk maradt. Az enyém is.

1. Kamaszként egy igazi, hiú Mean Girl volt

Méghozzá az igazán idegesítő típusból. Tehát nem a Rachel MacAdams fajta, aki születésétől fogva alfanőstény, alig tehet róla, nem ismer más életmódot, hanem a Lindsay Lohan-féle, aki bekerül a közösségbe szürke egérként, majd az egyik nyári szünetben gondol egyet, bevásárol a DM-ben szőke hajfestékből és pasztellszínű sminkcuccokból, és amikor szeptemberben megjelenik az évnyitón, senki sem ismeri föl az osztályban, annyira dögös… és gonosz. És onnantól fogva ő a nőstények legalfábbika. Meryl Streeppel – a róla szóló életrajzi kötet szerint – pontosan ez történt. Egyszer csak fogta, és állati tudatosan megcsinálta magát. Platinaszőkére és kontaktlencsére váltott, és ősszel már a cheerleader team tagja volt az iskolában, érettségi előtt pedig bálkirálynővé koronázták. Ez volt az első igazi nagy szerepe, és maga is meglepődött azon, hogy milyen természetesen és sikeresen alakította. Ez a fajta naivaság egyébként felnőttkorában is jellemző rá, és a mai napig remekül áll neki.

Michael Schulman, a 2017-es Streep-életrajz szerzője szerint Meryl

„bármilyen ökoszisztémában jelenik is meg, képességei, tehetsége miatt előbb-utóbb a csúcson találja magát. Ilyenkor aztán rendszerint körülnéz és csodálkozik azon, mi történt, hogy vajon miért pont ő…” 

Tehát naivan alfa. Kemény lehet a környezetében élni. De ez van. Ha valaki nagyságra ítéltetett, akkor nagy ember lesz belőle. Ha meglepődik rajta, ha nem.

2. Panaszkodik a hírneve miatt

Pár éve, épp a születésnapja apropóján, az amerikai sajtó előásott egy 1981-es tévéfelvételt, amelyen a még csak 32 éves, de a Kramer kontra Kramerért már Oscar-díjas színésznőt arról kérdezik, hogyan viseli a rászakadt hírnevet. És kiderül, hogy elég rosszul. Amúgy teljesen megértem – bár az én ismertségem a kutyaólban sincs MS gigasztár státuszához képest, sőt, az összehasonlítást is kikérem magamnak –, hogy hiányzik neki a privát szféra, hogy csak úgy üldögélhessen egy random padon egy random parkban, és random embereket figyeljen meg. De valahogy… nála is jobban megértem azokat, akik szerint fogja már be a száját ez a ragyogó szépségű, jól öltözött, alig 32 éves nő, aki még csak pályája elején jár, de a szakma és a közönség egyaránt szereti és elismeri, aki már addigra begyűjtött két Oscar-jelölést és ebből egy győzelmet, nem mellesleg pedig élvezi a hírnév mindenféle privilégiumát. 

Figyu, Meryl, én is csak a legszűkebb baráti körömben szoktam panaszkodni amiatt, hogy egy négytagú család követ árnyékként a Tescóban, és figyeli, hogy milyen tampont pakolok a kosaramba (true story)!

Nagy szerencséje, hogy  olyan elképesztően helyesen adja elő a „nem tudok leülni nyugton egy padra” panaszkodást, hogy egyszerűen nem lehet rá haragudni egy percnél tovább.

Annál is inkább, hogy ma már tudjuk: miután megszülettek a gyerekek, a színésznő és szobrász férje (akivel – nem mellesleg – 40 éve van együtt) úgy döntött, hogy kiköltöznek New Yorkból egy 5000 lakosú connecticuti kisvárosba. Így nincsenek szem előtt sem ők, sem a gyerekek. Meryl jelenlétét mára megszokták a helyiek, szemük se rebben, ha legendás járomcsontja megjelenik a közértben. Arról nem is beszélve, hogy a helyi közösségben a színésznő igazi aktivista lett: a környezetre káros rovar- és gyomirtószerek betiltásáért küzd elképesztő elánnal. Szóval, oké, legyünk megengedők, alapvetően belefér az a régi panaszkodás a hírnév miatt. Sőt, ennyi kell.

3. Néha egy kicsit… lassú

Nincs mese, ha tetszik Meryl Streepnek, ha nem, mára olyannyira megkerülhetetlen szereplője az amerikai filmes közéletnek, hogy a közönség és a kollégák elvárják tőle, hogy bizonyos ügyekben kiálljon és hangosan, határozottan állást foglaljon.

Én azt mondom: alapvetően joggal. Ha ikon vagy, annak felelősségét és terhét bizony viselni kell. És ő viseli is. Csak előtte alaposan átgondolja a véleményét. Neki ez a módszere.

Ott volt a #metoo és a #TimesUp mozgalmak élén, fölvette a fekete ruhát az aktuális Aranyglóbusz-díj-átadón, és elmondta, mit gondol Harvey Weinsteinről… amikor megkérdezték. Vagy miután beszóltak neki, hogy miért van még mindig csöndben.

Ma már persze árnyaltabb a kép a két említett kezdeményezéssel kapcsolatban – hiszen, mint minden fontos és jelentőségteljes mozgalom, a #metoo is kitermelte a maga radikálisait és szerencselovagjait, akik nem ismernek maguk körül a feketén és fehéren kívül más színt. Megjegyzem, az erőszak az erőszak, ebben nincs köztes állapot, és ezt Streep sem vitatta soha. De tény, hogy egy olyan ügyről van szó, amelynek a kellően érzékeny és széles látókörű bemutatásához a szivárvány összes színe sem lenne elegendő. És Merylnek szüksége volt némi időre a szembenézéshez.

Rose McGowan színész és aktivista, az ügy egyik legharcosabb hollywoodi képviselője, aki Harvey Weinsteint egy 1997-es eset miatt nemi erőszakkal vádolja, például kőkeményen beleszállt kolléganőjébe a Twitteren, amiért a ma már háromszoros Oscar-díjas színésznőnek szerinte „tudnia kellett”, hogy a producer mekkora disznó, de ő elfordította a tekintetét, és úgy tett, mintha nem hallaná a kulisszák mögött keringő történeteket. A Vaslady főszerepéért kapott Oscart Meryl Streep tényleg viccesen Weinsteinnek, „az Istennek” köszönte meg a színpadon. Szóval McGowan szerint Streep képmutató, amiért néhány évvel később fölvette a feketét a vörös szőnyegen, és beállt a mozgalmak élére. „Épp a TI hallgatásotok volt a probléma…” – írta McGowan azóta törölt tweetjében.

És hogy mit lépett erre Streep? Kiadott egy szívből jövő, defenzív és önkritikus közleményt, amelyben azt írta: 

„Nem szándékosan hallgattam. Nem tudtam róla. Hallgatólagosan sem támogatom a nemi erőszakot. Nem tetszik, hogy fiatal nőket bántalmaznak. Fogalmam sem volt, hogy mi történik.” 

Írásában arról is beszámolt, hogy közös ismerőseiken keresztül elküldte Rose-nak a privát telefonszámát, mert szerette volna ezt személyesen is megbeszélni vele. Két napig várta a hívását, hiába – írta.

Hogy azóta beszéltek-e ők ketten, nem tudom. De azt sejtem, ez a hajó már elment. McGowan ugyanis még cirka egy évvel később, a Weintstein-ügy kirobbanásának 2018-as évfordulóján is szigorúan és csalódottan nyilatkozott a The Sunday Timesnak adott interjújában Streepről és egyáltalán, Hollywoodról, amiért az egész #metoo-ügyet felszínesen és képmutatóan kezelték. Meryl Streep álláspontja azóta is ugyanaz: alaposan magába kellett szállnia és ki kellett elemeznie, hogy mint gondoljon azokról az emberekről, köztük Harvey Weinsteinről, akikkel évtizedekig dolgozott és ünnepelt együtt. Ő most itt tart. 

4. A külön utas feminista

És ha már mozgalmak, elvárások meg felelősség… A Hatalmas kis hazugságok című kiváló HBO-sorozat második évadának egyik promóciós beszélgetésén azt találta mondani, hogy „bántjuk a fiainkat azzal, ha valamit mérgező férfiasságnak (toxic masculinity) hívunk, nők is lehetnek mérgezők… mérgező emberek vannak. Van jó és rossz oldalunk. Azt hiszem, hogy a címkék nem segítik a céljainkat; a közvetlen kommunikációt emberi lények között. Mindannyian egy hajóban evezünk. Meg kell oldanunk valahogy.”

Húúú… Meryl, Meryl… ilyet egy feministának nem szabad mondania! Neked nem szólt senki? Még akkor sem, ha (repülősót!) te egyszer nyilvánosan feminista helyett inkább humanistának mondtad magad, ha már kérdezték. Az isten szerelmére, „a mozgalom” sokkal többet várna tőled, elvégre te vagy a Nemzeti Nőtörténeti Múzeum szóvivője! Három lánygyereked van! 2015-ben saját vagyonodból támogató alapot indítottál 40 fölötti forgatókönyvíró-nőknek!

Milyen feminista az ilyen, mondd? Hát nem tudtad, hogy neked nem lehetnek az elvárt fogalmi rendszeren kívül mondataid, hogy nem fogalmazhatsz máshogy, mint ahogy azt a feminizmus kizárólagosan felkent papnői előírják?

Mit képzelsz magadról, hogy felülsz erre a buta fogalomdemokratizálási hullámra, és olyat mondasz, hogy léteznek toxikus nők is?! Meg olyat, hogy „az ügy” előrejutásához, a problémák valódi, fenntartható megoldásához mindkét nemre szükség van, együtt, kommunikálva, meghallgatva és meghallva egymást?! Az isten szerelmére, Meryl! De tényleg. 

Na, jó, ezen a ponton szólok, hogy ironizálok – sosem lehet tudni.

Meryl Streepet a fönti, mérgező férfiasságról szóló idézet miatt bizonyos körökben verbálisan keresztre feszítették. A legenyhébb kritika, ami emiatt érte az volt, hogy tudatlan, eljárt fölötte az idő, és valójában ezzel a véleményével a „szélsőjobb” és a Fox News alá adja a lovat, mert ők azok, akik előszeretettel forgatják úgy a szavakat, hogy a „mérgező férfiasság” kifejezéssel minden férfit bántani akarnak a feministák. Pedig nem – folytatja például Streep egyik kritikusa –, hiszen a toxic masculinity kifejezés inkább azt jelenti, hogy „bizonyos, szélsőséges jellemvonások, amelyeket a maszkulinitással, azaz a férfiassággal köt össze a társadalom (például agresszió, szenvedélymentesség), magukban mérgezők”. És hogy

a „fiainkat” nem azzal bántjuk feltétlenül, ha bizonyos viselkedésformákat mérgezően férfiasnak hívunk, hanem inkább azzal, ha arra tanítjuk őket, hogy ne fejezzék ki az érzéseiket, és hogy alávalóként bánjanak a nőkkel…

– folytatódik a színésznő kioktatása. 

Nem azért mondom, de nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy a fönt kiemelt mondatot akár Meryl Streep, akár bármelyik felelősen és normálisan gondolkodó emberi lény vitatná (bármilyen címkét aggatunk is rá). Én sem vitatom, sőt! De arra jó volt ez a nyilatkozata, hogy végre ostobázni, öregezni, satöbbizni lehessen valakit, aki egy kicsit másként beszél „az ügyről”.  

Meryl Streepnek az ég egy adta világon semmi szüksége nincs arra, hogy én itt megvédjem őt. De annyit azért hadd kérdezzek meg (igen, álnaivan): mennyivel vagyunk különbek a fogalomkiforgatós szélsőjobbnál, ha azonnal, gondolkodás és valódi diskurzus nélkül ráugrunk mindenkire, aki egy kicsit is máshogy fogalmaz, máshogy értelmez, vagy – ezt már tényleg ne adj’ isten – másként látja a helyzetet? (Ne válaszoljatok. Tudom: én meg a WMN is hogy jövünk ahhoz, hogy bármit írjunk a feminizmusról. Mit értünk mi ehhez? Szmájli.)

Inkább forduljunk rá az utolsó, és egyben legrövidebb pontra!

5. Már megint ő

Igen, már megint ő. Ez a fönt említett életrajz címe, és ez nem véletlen. Ahogy az sem véletlen, hogy a férjem óva intett attól, hogy már megint szülessen egy cikk Meryl Streepről (itt kotlok rajta két napja). Meg az sem, hogy ő maga is úgy érzi, ha meglátják fönt a pulpituson, ahogy átvesz egy újabb díjat, a kollégák és nézők egy emberként sóhajtanak föl: „Oh, her? Again?” 

Elhiszem, hogy sok. Elhiszem, hogy sok a szakmának. A közönségnek. Merylnek. De én valahogy mégis úgy érzem: még nem elég. 

Akkor sem, ha nem mindig kerek és tökéletes. Sőt, főleg akkor nem. 

Boldog hetvenediket, Meryl! Írjak a nyolcvanadikra is?

D. Tóth Kriszta

Kiemelt kép: Getty Images/Matt Crossick/PA Images