– 

Nem, nem fogom leírni a nevét. Nem akarok több követőt generálni neki (törölték a fiókját, de nyilván hamarosan újra felbukkan, vagy épp végighaknizza a közösségi médiát és zsíros szerződéseket kap majd). Nem akarom, hogy rákeress, és a melleit bámuld. Csak beszélni szeretnék arról a problémakörről, amely a pályára rohanó nőt övezi: hogy milyen érzés, amikor több szempontból is semmibe veszik azt, amire te éveket tettél fel az életedből. És milyen érzés az, hogy minden átlátszósága ellenére egy ilyen tett eléri, amiért kitalálták.

Komolyan? Ez az üzeneted?

Korábban is előfordult már, hogy valaki berohant a pályára. Az ilyesfajta akciók két csoportba oszthatók: vannak a feltűnési viszketegségben szenvedő hibbantak, akik sportot űznek a beszaladásból. A Jimmy Jump „művésznevű” katalán férfi például karriert épített erre, és afféle szórakoztató hülyéje lett a focinak. Aztán, amikor a 2004-es Eb-döntőn berohanva egy Barcelona-zászlóval kínálta meg az onnan az ősi riválishoz igazoló portugál csapatkapitányt, Luís Figót, már sokan felhördültek.

Egy sportolót kizökkenteni élete egyik nagy pillanatában ugyanis végtelenül sportszerűtlen.

Vannak aztán a tudatos demonstrálók: a 2018-as oroszországi világbajnokság döntőjében a Pussy Riot rohant a pályára rendőri egyenruhában, felhíva a figyelmet Putyin rendszerére és folyamatos jogtiprásaira. Gondolhatod, hogy nem csupán néhány Insta-követőt „nyertek” a bizniszen… Mivel a futballt is áthatja a politika (Oroszország sem véletlenül kapta meg a 2018-as vb-rendezés jogát…), valahol még érthető is, ha a pálya demonstráció helyszínévé válik. (A sportolók kizökkentése ugyanakkor itt is számos kérdést vet fel.)

De mit gondoljunk arról, aki bordáig sliccelt fürdőruhában pornóoldalt reklámoz egy BL-döntőt megállítva? Mi az üzenete?

Semmibe venni mások álmát

Még csak nem is az a gond, hogy az igenis konkrét pénzösszegekre váltható követőbázisa az egekbe ugrik pár percen belül, azaz hasznot húz a klubfutball legrangosabb meccséből. Több mint két évtizede nézek focit, pontosan tudom, hogy velejéig korrupt, mint ahogyan azt is a bőrömön tapasztaltam, mennyire nem a kisemberek játéka ez ezen szinten. A BL-döntőre csak brutálisan drága jegyekkel lehetett bejutni, még a meccs előtt másfél órával is könyörgött nekem egy spanyol férfi, hogy adjam el neki az enyémet 4000 (nem írtam el, négyezer) euróért, mindketten jól járunk. Nem, feleltem neki, nem járunk jól: nekem ez a meccs az életem álma volt. És nyilvánvalóan másnak is – ezért fizetne érte négyezer eurót. És ebből megértheted, mi a második gondom ezzel az akcióval: hogy milliók szíve fáj a földön, mert sohasem lehet részük ebben az élményben.

Mi pedig, akik eljuthattunk ide, lefújás után nem akarunk hazamenni a stadionból, hogy érezzük még egy kicsit a varázslatot. Neked pedig van egy jegyed, és erre használod fel? Hogy megszentségtelenítsd a szenvedélyünket?

(Elnézést, de tényleg idegállapotba’ gyüttem, Maunika!) 

Ki tárgyiasít kit?

Hadd szögezzem le: vallom, hogy sokkal boldogabb világban élnénk, ha nem ítélnénk meg azokat, akik bátrabban öltözködnek, mint mi. Ha valaki felsliccelt fürdőruhában parádézna a Széll Kálmán téren, ám tegye. Soha senkinek nincs joga bárkit is azért zaklatni, mert mély a dekoltázsa vagy rövid a szoknyája.

De mi a helyzet azzal, ha valaki ennyire személytelen és indokolhatatlan módon tárgyiasítja önmagát, és pornóoldalt reklámoz a saját testén, deklarálva, hogy ő tulajdonképpen egy vigyorgó, alulöltözött szendvicsember? (És akkor a pornó témakörébe tényleg bele se menjünk.)

Nem épp azokat köpi szembe, akik a nők tárgyiasítása ellen küzdenek évtizedek óta? Nem azt sugallja-e, hogy pénzért megvehető felületek, húsdarabok vagyunk, és pont ennyi fogalmunk van arról, milyen rendezvényre jöttünk?

Miért kellene közösséget vállalnom?

Sokan néztek rám cinikus várakozással a döntő után, hogy na, akkor most mit mond erre a helyzetre a nagy „femináci”, biztosan megvédi a berohanó nőt valami nyakatekert indokkal. Nem, nekem nem kötelességem közösséget vállalni valakivel csak azért, mert nő. Azokkal vállalok közösséget, akikkel együtt tudok gondolkodni, és azokkal, akik felelősséget éreznek a közösség iránt. Aki ilyen módon húz hasznot egy számomra fontos eseményből, aki ennyire semmibe veszi, mit jelent sokaknak ez a meccs, és mekkora sportteljesítmény eljutni a BL-döntőbe, azzal nekem nem kell közösséget vállalnom.

Huszonhárom éve küzdök azért, hogy a foci ne csak a férfiak előjoga legyen. Hogy ne gúnyolódjanak, ne képzeljék, hogy azért járok meccsre, mert a futballisták feneke érdekel. Hogy elfogadják a kompetenciámat, illetve azt, hogy ugyanolyan fontos egy nő véleménye, mint a férfiaké. És akkor jön egy ilyen akció, és az ismerőseim is, akik tudják mindezt, azon poénkodnak, hogy én rohantam-e be a pályára.

Szerintetek hogy érzem magam tőle?

Szerintetek hogy érzi magát az a több ezer nő, aki követi a csapatát Madridba, megküzdött az elfogadásért, de nap mint nap szembesül az ostoba kérdésekkel és a hímsoviniszta pózokkal? Elmondom: szarul. Kikérem magamnak.

Mi, futballmániás nők, ilyenkor kimaradunk két dobásból, és kezdhetjük elölről magyarázni, hogy mennyire bántó az a nézet, amely szerint most aztán megláttuk, a nők mennyit értenek (és éreznek át) ebből az egészből. 

Kettős mérce

Nem szeretnék jogi vagy szociológiai vitába bocsátkozni a futballhuliganizmust illetően, mindannyian tudjuk, hogy okozott szörnyűséges tragédiákat, amelyekre semmiféle klubhovatartozás nem lehet mentség. Az én csapatomhoz két borzalmas eset is köthető: az első, 1985-ös Heysel-tragédia nyomán eltiltották a Liverpoolt a nemzetközi kupaszerepléstől. A második, 1989-es Hillsborough-tragédia azonban teljes mértékben szervezői és rendezői hanyagság és rossz döntések miatt következhetett be, mégis három évtizedbe telt, mire tisztára mosták az ártatlanok nevét, akik közül kilencvenhatan haltak meg a sheffieldi stadionban. (A hatóságok meghamisították a jelentéseket, és szurkolói rendbontásnak állították be a tömegszerencsétlenséget.)

Ha valaki tehát saját identitása miatt különösen érzékeny a kettős mércére, az biztosan a Liverpool-tábor. Így én is. Szóval kimondom: tökéletesen jogosnak érzem az ultrák felháborodását. Ha ezt közülük csinálja valaki, biztosan súlyos jogi következményei vannak, nem annyi, hogy a szponzor nevetve kifizeti a büntetést a megfizethetetlen reklámért cserébe. Ennél százszor kevesebbért is vegzáltak már ultrákat a stadionokban és azok környékén, pedig a rendbontás ugyanolyan rendbontás, ha egy szexi nő követi el, mint ha egy agyontetovált ultra – csak hogy a sztereotípiáknál maradjunk. 

Miattatok működik

És akkor a végére hadd írjam le a lényeget: mindez azért működik, mert működtetitek.

Ti, akik röhögve külditek körbe a haveroknak a videót, akik azonnal bekövetitek Instán a csajt, akik szerint vicces a „Mekkora mázlisták a biztonsági őrök” feliratú póló, amelyen a lány kivezetése látható. Ti generáljátok a forgalmat, ami miatt egyáltalán felmerülhetett bárkiben ez a baromság.

És azoknak a nőknek, akik emiatt felháborodunk, nem az fáj, hogy megnéztek egy szép női testet. Hanem az, hogy nem veszitek észre: miközben ti azzal vagytok elfoglalva egy ilyen egyenes kieséses szakasz után, hogy mémeket gyártsatok a fürdőruhás csajból (de komolyan: ennek mi köze a taktikához vagy a hozzáértéshez?), mi még mindig mínusz kettőről indulunk, ha fociról van szó, és örökre elástuk magunkat, ha véletlenül kicsúszik a szánkon, hogy amúgy egy adott futballista jól néz ki.

De, ami még ennél is fontosabb, nekünk legfőképpen az fáj, hogy ezek után hiába mondjuk: ne tárgyként vagy szexuális segédeszközként tekintsetek a testünkre.

Csepelyi Adri

Kiemelt kép: Getty Images/Robbie Jay Barratt – AMA