–

Rég beszéltünk. A szülinapomra küldtél utoljára üzenetet. Azt sosem felejted el.

Pedig én már rég nem küldök neked semmit. Jobbnak gondoltam azt is elfelejteni, mikor születtél.

Valamikor októberben. Persze hogy tudom.

Úgy írtad alá, hogy „Boldog szülinapot kívánunk!” Mert ti ketten vagytok azóta… egymástól elválaszthatatlanul. Úgy tűnik innen legalábbis.

Inkább ne írtál volna.

Mindig imádkozom, csak te ne írj.

A számod sincs elmentve. Persze, megismerem. Nem tudom fejből, de amikor újra felvillan a kijelzőmön – évente egyszer –, úgy ugrik be az évekkel ezelőtt még kívülről fújt számsor. 

Óvodás dolog nem elmenteni? Lehet. Gondolj, amit akarsz.

Jobb nekem, ha nem látom a neved.

Rólad álmodtam. Néha van ez így, szinte menetrend szerint. Mondhatnám azt is, hogy megszoktam, de ehhez még csak hozzászokni se lehet.

És az álmomban együtt voltunk, ugyanazokon a helyeken, ahova régen jártunk. Csak most nem akartunk rohanni, bele a nagy semmibe, együtt ültünk, egymás kezét fogtuk, és nem beszéltünk. Beszélni minek. Nem volt jelentősége. Beszélt helyettünk minden más. A kezünk. A szemünk. Még a lábunk is.

Úgy éreztem, tilos ez, ilyet nem szabad, nem lesz jó vége. De te nyugtattál, hogy már minden rendben, nem megyünk el most már egymás mellől, most már itt maradunk, megmaradunk egymásnak, ahogy mindig is kellett volna. Most már nem akarsz te sem máshol lenni, és nekem sem kell rohannom sehová. Mostantól nyugalomban leszünk, biztonságban, így is halunk meg talán, mert már nem űz bennünket semmi. Téged a bizonyítás, engem meg valamiféle ismeretlen biztonság keresése.

Láttunk már mindketten éppen eleget. Láttunk olyat is, amit nem akartunk látni. Láttuk egymás nélkül a világot, tudjuk, milyen, ha nincs velünk a másik, és most már tudjuk azt is, hogy azt úgy mi nem akarjuk.

Jó lesz így? – kérdezted.

Jó lesz! – válaszoltam.

Soha ilyen egyértelmű nem volt közöttünk semmi.

Aztán megszorítottad a kezem, és arról kezdtél beszélni, hogy minden, amit kipróbáltál, akivel időközben voltál, nem bizonyult olyannak, amilyennek elsőre elképzelted. Mindenkiről kiderült, hogy bár szép és okos is, de nem hozzád való. És most már ő sincs itt, már nem tartozol senkihez, illetve csak hozzám, mert időközben rájöttél, hogy mindvégig hozzám tartoztál.

Ahogy hallgattalak, úgy lettem egyre könnyebb. Éreztem, ahogy szétárad bennem az öröm, a „mindvégig erre vártam” érzés, és nem akartam elhinni, hogy ez most megtörténik.

Hát mégis létezik, mégis itt van, mégis van olyan, hogy visszamegyünk az időben, és azzal leszünk boldogok, akiről rég azt hittük, hogy elveszítettük.

Pedig már lemondtam rólad, olyan régen lemondtam rólad. Elengedtelek teljes tiszta szívemmel, azt akartam, igazán és őszintén, hogy legyél boldog mással, még akkor is, ha az nem én vagyok.

Belenyugodtam, hogy végérvényesen vége van a kettőnk dolgának, hogy nekünk nem kell többé találkozni, üzenni, még születésnapra sem, legfeljebb csak biccenteni illedelmesen, ha valahol véletlenül összetalálkozunk. De ilyen sem történt soha. Én tudatosan nem jártam feléd, te meg nem tudhattad, hogy én merre járok.

De néha az álmaimban visszaszöksz hozzám. Mint valami kísértet, mászkálsz ki-be, nem szólsz előre, nem is számítok rád, de egyszer csak ott vagy, a kezemet fogod, és azt mondod, minden rendben van.

Én meg boldog vagyok úgy, ahogy soha azelőtt.

Aztán reggelre az egész eltűnik.

Nem zokogok.

Örülök, hogy jöttél megint.

Ha tudnám a számod, nem csak halványan emlékeznék rá, biztos felhívnálak, és megkérdezném, direkt csinálod-e ezt. Vagy hogy tudsz-e róla te egyáltalán, hogy alvajáró vagy.

De nincs hozzá bátorságom.

Gyáva lettem, már ezt is tudod. Biztos nevetnél is, ha látnál, hogy mi lett a te bátor, harcias, erős nődből.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/