Van élet az Abigél főszerepe után? – Színészek, akik egybeforrtak egy-egy szereppel

–

Természetesen nincs egyértelmű válasz erre a kérdésre

Példák tucatjait hozhatnánk arra, hogy egy művész befut egy domináns karakternek köszönhetően, egy csapásra sztár lesz, majd a sikerrel jól kufárkodva messzire jut.

És példák tucatjait sorolhatnánk ennek ellenkezőjére is: a művészt megismeri a világ, de a figurát, melynek a rengeteg rajongót köszönheti, soha többé nem tudja lerobbantani magáról.

Már ha akarja egyáltalán. Lerobbantani. Hisz olyan is előfordul bizonyára, hogy valaki remekül elvan egy szerep takarásában, és tökéletesen megbékélt a neve elé forrasztott „alias-szal”.

Más meg belehal a skatulyázásba

Mert úgy érzi, nem tudja kiaknázni a tehetségét, hisz senki sem kíváncsi belőle a másra, ami azon felül van. Mindig csak arra, akit egykor játszott.   

Hogy Szerencsi Éva melyik típusba tartozott, elégedett volt-e vagy sem a pályájával az Abigél után, azt nem tudom. Kicsi koromtól imádtam a hangját, a tekintetét, a játékát, de hogy ki volt Szerencsi Éva – Vitay Georgina alakján túl –, arról nem sok fogalmam van.

Én is leragadtam az árkodi gimnáziumnál. És, ha rá gondolok, egyből peregnek előttem az imádott filmkockák, és látom Vitay mellett a többi lányt nyüzsögni, meg persze Kőnig kedves, félszeg alakját.

Amit tudok, az az, hogy csupán egy évtizeddel élt Szerencsi többet annál, mint amennyi idős én most vagyok, és ez iszonyú kevés a mából számlálgatva az ő korát. Másfél évtizede, gyerek nélkül még nem tűnt ilyen rémületesen kevésnek az 52 év, ami neki jutott. A fia épp csak leérettségizett, amikor meghalt.

Az utolsó éveit súlyos betegen dolgozta végig, ezt mondják. Meg azt is, hogy csak néhányan tudták, milyen súlyos az állapota. Titkolta, sőt tagadta a rákot, amíg csak lehetett, elképesztő fegyelemmel tette a dolgát, játszott.

Akkoriban már keveset filmezhetett, de a színház megmaradt neki

Érdekes módon, bár már középkorú volt – és középkorúan is gyönyörű – sokan azt hiszik, egészen fiatalon ment el, a kollektív emlékezetben mintha örökké az a fiatal, dupla fonatos csitri lenne, akit a Szabó Magda kultikus regényéből készült, Zsurzs Éva által rendezett legendás tévéfilm-sorozatban, az Abigélben alakított – különben épp negyven évvel ezelőtt.

Pedig Szerencsi már akkoriban sem volt kislány, legfeljebb kislányos szépség: 26 éves felnőtt nő volt, feleség (akkor még Szakácsi Sándoré), Pinceszínházzal, Színművészeti Főiskolával, fontos szerepekkel a háta mögött. A közönség mindenestre Vitay Georginaként zárta a szívébe, és minden, amit ezután csinált színpadon vagy filmen, az csak a hab volt, hab lehetett a tortán.

Vajon azok a művészek, akik hozzá hasonlóan egybeforrtak egy szereppel, hogyan tekintenek vissza a pályájukra?

Hálásak, vagy ha visszatekerhetnék az időt, nemet mondanának a rendezőnek?

Kétlem, hogy egyértelmű válaszuk van általában az érintetteknek is erre a kérdésre. Több száz interjúval a hátam mögött merészelek ilyesmit kijelenteni.

Volt közöttük olyan (egykori) sztár, nem egy, akit az utcán is egy megformált karaktere nevével szólítottak meg, és ha nem is járt úgy, mint Lucélia Santos, akinek a felszabadítására – a legenda szerint – pénzt gyűjtöttek a magyarok, de azért nehezen emésztette meg a nagyérdemű és a szakma, hogy nem azonos azzal, akit egy időben játszott.

A Szomszédok című teleregény megannyi szereplője járt így, ebben biztos vagyok.

Két és fél évvel ezelőtt mesélte nekem a mai napig is „vágásijutkázott”, pedig már régen saját színtársulatot igazgató Ivancsics Ilona (egy interjúban, ami ma a neten kering zanzásítva, a szerző megjelölése nélkül, például ITT): „Nem titok, hogy a színtársulatot életem egy nehéz időszakában hoztuk létre. A Szomszédok nagy ajándék volt a sorstól, hiszen kezdő színészként megismert az ország, és anyagi biztonságot is jelentett tizenkét éven át a sorozat, de később bélyeggé is vált rajtam, nem nagyon hívtak a rendezők”

Ivancsics szavait sok színész magáénak érezheti, hisz azt láthatjuk, hogy különösen azok, akik fiatalon, pályakezdőként kerülnek egy sorozatba, és huzamosabb ideig képernyőn vannak, később nagyon nehezen találják meg az új lehetőségeket – vagy az új lehetőség nehezen találja meg őket, esetleg a siker decibelértéke egészen más a későbbiekben.

A Götz Annával (Borbás Brigi a Nyolc évszakban), Koltai Jánossal (Gábor Gábor – Szomszédok) vagy Frajt Edittel (Juli – Szomszédok) készült interjúkban még mindig az egykor népszerű karakter a téma, függetlenül attól, hogy azóta hányféle szerepben láthattuk őket. Aztán ott van például Varga Izabella, aki több mint húsz éve alakítja dr. Balogh Nórát, az ügyvédet a Barátok köztben. Mivel pályakezdőként kapta meg a szerepet, igazából ki sem derült, mire lenne képes egyéb szerepekben.

Vagy gondoljunk Görbe Nórára, akit Lindaként ismert meg az ország, és a mai napig sokan azt remélik tőle, hogy klumpáját lerúgva, karatézva rendet tesz a városban – miközben talán ő egészen másféle szerepekről álmodott, és a legendás Horvai-osztály hallgatójaként még a komoly színházi karrier lehetősége is benne volt a pakliban vele kapcsolatban.

Érezhető, hogy a színházi és filmes szakma nem szimpatizál a televíziós (sorozat)sztárokkal, bár mindig voltak olyanok, akiknek sikerült az átjárás a műfajok közt. Kulka Jánossal kapcsolatban például már régen nem téma Mágenheim Ádám szerepe – bár sokak szívébe lopta be magát sármos doktorként, ez tagadhatatlan. Ahogyan az is: a sorozat előtt ő már a magas nívót képviselő kaposvári színtársulat megbecsült tagja volt – nem kis rizikót vállalt tehát a szappanopera-szerepléssel. De esetében jól sült el a dolog, öt évvel a debütálás után szerződtette a fővárosi Radnóti Színház – habár a Szomszédokat még további kilenc évig forgatta.

A sorozatokkal kapcsolatban egyébként nem lehet nem megemlíteni, hogy megítélésük nagy változáson ment át az elmúlt időszakban. Egyrészt a nosztalgia kora átszínezte a korábbi produkciók iránti kortárs fanyalgást (szinte minden egykori sorozatot leadtak újra és újra), másrészt maga a műfaj is rehabilitálódott: a Vészhelyzet és a Maffiózók óta a szappanoperák metamorfózisának lehetünk tanúi a világban – most már nálunk is.

Mivel egyre magasabb színvonalú sorozatok készülnek, sikk lett szerepet játszani bennük

Régebben a tévésztárok nemigen tudtak bekerülni a hollywoodi szuperprodukciókba. Emlékezzünk csak a Dallas szereplőire például. Aki még él közülük, a mai napig egykori karakterének mauzóleuma.

Viszont az Aniston-Clooney generációnak sikerült az áttörés, és mostanra ott tartunk, hogy vezető filmszínészek mennek el Netflix és HBO-sorozatokba játszani – mert egész egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy nemet mondjanak - a streamelés lehetőségének köszönhetően rendkívül magas a nézőszám, és mert bizonyos sorozatokban játszani menővé vált! Nálunk is. Vezető színészeink mennek el a Terápiába, a Válótársakba vagy az Aranyéletbe. És vezető színészek lehetnek sorozatokban debütáló fiatalokból.  

Hozzáteszem, ez nem új jelenség, hiszen negyven évvel ezelőtt Magyarországon az Abigélben (vagy A fekete városban, a Sándor Mátyásban, a Tüskevárban, A Tenkes Kapitányában… ) játszani is óriási lehetőséget jelentett a kiragyogásra. Akkor is, ha megvolt a veszélye, hogy egy-egy karaktert élete végéig cipelnie kell a színésznek.   

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Abigél (1978) - YouTube