Talán nem is olyan kis lépés egy embernek – Megnéztük Ryan Goslingot Neil Armstrong szerepében – Filmajánló
Hihetetlen, hogy a Holdra szállást mostanáig nem filmesítették meg. Pedig amint láthatjuk Neil Armstrong űrhajós életrajzi filmjében, nem volt éppen eseménytelen menet, amíg az emberiség megvetette lábát a fölöttünk keringő égitesten. De hogyan jutottunk el addig a bizonyos lépésig? És ki volt az, aki azt megtette? Bányász Attila filmajánlója.
–
A tanárom anno a következő sztorival mutatta be az árnyalatok érzékeltetését az angol igeidők kapcsán. A feleség egész nap otthon tesz-vesz, takarít, mos, vasal, süt-főz. Amikor a férj hazaér, azt mondja az asszony: „I was working very hard all day.” A férj erre körbenéz, látja, milyen tisztaság uralkodik a házban, az ingek frissen vasalva, katonás rendben sorakoznak a gardróbban, ínycsiklandó vacsora gőzölög az asztalon, mire megjegyzi: „Oh, you worked hard, didn't you?” Szó szerinti fordításban visszaadhatatlan a két mondat közötti különbség (mindkettőben a feleség keményen dolgozott). Amíg azonban az asszony magára a folyamatra utal, addig a fickónak pusztán a végeredmény számít.
You took a walk out there, didn’t you?
Na, valahogy így vagyunk mi is Neil Armstronggal. Az űrhajóssal, aki elsőként járt a Holdon, majd bedobott egy aforizmát a köztudatba, ami aztán szállóigévé vált. De az útról, ami odáig vezetett – szó szerint és átvitt értelemben is –, vajmi keveset tudunk.
Damien Chazelle rendező, aki megmutatta, hogy micsoda munka van egy zenei teljesítmény mögött (Whiplash), és a szívünket összefacsarva újra divatba hozta a musicalt (Kaliforniai álom), most leleplezi az embert, aki először lépett idegen égitest felszínére.
Nem akarok űrhajós lenni
Neil Armstrongnak az újrakezdést jelentette a Holdra szállás. Egy családi tragédián emelkedett felül, bár kissé naiv gondolat, hogy az ember bármit is maga mögött hagyhat. A múlt inkább hozzánk tesz, még ha olykor óriási hiányjel formájában is. A bennünk tátongó űr is mi vagyunk – ezt talán egy asztronauta értheti meg a legjobban.
A ’60-as években járunk, dúl a hidegháború, az űrversenyben a szovjetek folyamatosan köröket vernek az amerikaiakra. Az áhított cél, a Hold, még talán soha nem volt ilyen messze. Amerikai álom, amelynek már neve is van: Apollo. Az Apollo alá rendelt program, a Gemini keretében toborozzák a leendő űrhajósokat, akiknek csapatába Armstrongot is beválogatják. De hol van még ekkor az Első Ember? A második kiképzési csoportban. Ám legendás hidegvére, kezdeményező készsége hamarosan kiemeli közülük, főleg, amikor az első útján az űrbe csak a gyors helyzetfelismerése menti meg az ő és társa életét. Jégparancsnok, akinek a szemében örök szomorúság ül.
A kiképzésből felvillantott pillanatok tátott szájakat eredményeznek a nézőtéren: a szimulátorban ájulásig megpörgetett űrhajósok, a belső szlengben „repülő ágykerettel” gyakorlatozó pilóták teljesítményei hatalmas tiszteletet ébresztenek. Ahogy az a sok ember is, aki a teszteken és az éles bevetéseken lelte halálát.
Nem, azt hiszem, én nem akarok űrhajós lenni sem most, sem akkor. Ahogy Armstrong neje kifakad a filmben: „Ez a sok protokoll meg előírás arra van, hogy úgy tűnjön, mintha kézben tartanátok [a dolgokat]. De egy rakás kisfiú vagytok, akik maketteket építenek. Itt semmit sem ti irányítotok!”
Moonwalking
Chazelle-t vajmi kevéssé érdekli a korrajz. Szinte majdnem végig kézi kamerával dolgozik, premier plánban pásztázva az arcokat, a mozdulatokat. Az objektív rajta csüng a színészek minden rezdülésén. Ami nem utolsó szempont, ha a címszereplőt úgy hívják: Ryan Gosling. Az az apró félmosoly és az a szomorú szempár testközelből különös jelentéssel gazdagodik.
Ez az olykor kellemetlen közelség bennfentessé tesz. Bent ülünk az űrhajóban, szinte mozdulni sem tudunk a rengeteg műszertől, a hevederek szíjai a testünkbe vágnak. A felszállás egyszerűen borzalmas, a fém sikolyától és a szegecsek nyüszítésétől erősebben markoljuk a szék karfáját. Mintha darabokra hullana körülöttünk a mozi.
De épp ilyen fantasztikus pillanat, amikor kilépünk Armstronggal a Hold felszínére. Hihetetlen (film)élmény! Szinte fáj a csend, ami a fülünket feszíti. És semmihez sem fogható a látvány: annyira idegen a táj, hogy nincs a Földön semmi, amihez hasonlíthatnánk.
Nem akarsz asztronautafeleség lenni
Ugyanígy belülről élhetjük át a magánéleti oldalt, hogy milyen űrhajós feleségnek lenni. Olykor iszonyú magányos dolog. A férjed gyakran éjszakákat marad ki. Egyedül vagy a gyerekekkel. Azzal is, akinek már csupán az emléke él veled, benned. Ráadásul azt sem tudhatod, hogy a férjed hazatér-e egyáltalán. Így még az is belefér a búcsú pillanatába, hogy csöpögő giccs helyett szimplán ráborítod az asztalt, amikor úgy akar kisunnyogni az ajtón egy újabb öngyilkos küldetésre. Kívül rutinmosoly, mert kattognak a fényképezőgépek és forog a kamera, belül meg merő ideg vagy, mert a szeretted kint lebeg… a nagy büdös semmiben!
Claire Foy Janet Armstrong szerepében egyszerűen szenzációs. A nagy pillanataiban bizony lemossa Goslingot a színről. Alig várom, hogy novemberben tetovált lányként láthassuk – Lisbeth Salander határozottan jó kezekbe került.
El Camino
Damien Chazelle rendező James R. Hansen könyve alapján állítja elénk az embert.
Hogy ki volt Neil Armstrong? Miért vágyott oda fel? Miért kockáztatta az életét? Miért volt hajlandó mindent sutba vágni, hogy egy apró dobozban izzadjon konzervlevegőt lélegezve odafenn a semmiben?
Szemben a nagy ismeretlennel, úgy tekintve az otthonára egy másik égitestről, ahogyan még soha senki sem. Az Első Ember Neil Armstrong El Caminója a Földről a Holdra. Utazás testben és lélekben.
Armstrong ezután nem csupán egy név, és egy jól csengő szállóige. Nem csak egy arctalan és esetlen űrruha egy szemcsés felvételen. Nem egy lábnyom a porban. Vagy épp balek egy összeesküvés-elméletben. Még csak nem is magányos hős. Hanem apa. Férj. Kolléga. Barát. Ember. Ember a Holdon.
Bányász Attila
Képek: UIP-Duna Film
