–

Fiala Borcsa/WMN: Csapjunk is akkor bele a közepébe, ha már az italrendelésnél tartunk! Úgy hallottam, hogy mi itthon rosszul isszuk a tequilát. Tényleg kell hozzá só és a citrom?

David Nájera: A tequila egy speciális kaktuszból, kék agavéból készül, és ez a legnépszerűbb mexikói ital a világban. Nagyon hasonló hozzá a mezcal, ami lényegében ugyanaz, csak más fajta kaktuszból készül, ezért nem hívhatják tequilának. A whiskey régebben jóval drágább volt, így a tequila nagyon gyorsan népszerű lett az Egyesült Államokban. Amikor azt látod a régi hollywoodi filmekben, hogy valaki belöki az ajtót, bemegy a kocsmába és rácsap a söntéspultra, hogy kérjen egy italt, akkor kivétel nélkül tequilát iszik, és nem whiskey-t. No, de hogy kerül a képbe a citrom?

A mezcal és  tequila kicsit olyan, mint Magyarországon a pálinka. Sokan főzték otthon, kaktusz akad mindenütt, és nem volt minőségellenőrzés.

Kimegy az ember a földekre, kiszed egy kaktuszgumót, ami kicsit úgy néz ki, mint az ananász, majd kivágja a belsejét. Egy ilyen gumó hét évig növekszik, mire fel lehet használni, és azzal, hogy kiásod, meg is ölöd. Nem olyan, mint a szőlő, aminek a gyümölcsét tőkén neveled. Ez megadja egy kicsit az ital értékét is, kvázi, el kell pusztítani hozzá a növényt, hogy tequilát főzhess belőle.

A végeredmény mind ízben, mind alkoholtartalomban elég erős volt. Ma már a tequila készítése szabályozott, de régebben nem  volt az. Nem tudhattad, hogy milyen erős italt gurítasz le. Az íze pedig nagyon karakteres volt, úgyhogy tulajdonképpen azért kellett valami plusz dolog, só, citrom vagy csili, ami kissé lezsibbasztotta az ízérzékelést, hogy egyáltalán meg lehessen inni.

Ma már persze más a helyzet, a kereskedelmi forgalomban kapható tequlia és mezcal nagyon finom, cseppet sem tolakodó az ízük.

És ide kívánkozik még egy dolog: a filmeken a tequilát úgy isszák, mint a pálinkát és a többi rövidet, lehajtják egy huzatra. Ha hamar be akarsz rúgni vagy sok pénzt elverni, ez persze lehet jó módszer. De egy jó minőségű italt én például sokkal jobban szeretek apró kortyokban kiélvezni. És a tequilának, mezcalnak kellemes íze van! Van olyan mezcal is, a mezcal pechuga, aminek a készítése során a hordóba áztatnak egy nyers csirkemellet.

F. B./WMN: Csirkemellet? És mi van a hernyóval meg a skorpióval, gyíkkal, ami az üvegek alján szokott lenni?

D. N.: Az csak a turistavakítás. A csirke azért kell bele, hogy elvegye az ital nyers ízét. Egyébként, ha egy nagyon fűszeres étel mellé valaki pálinkát iszik, akkor nem fogja annyira élvezni az ital ízét. A tequila és a mezcal ebből a szempontból is más, mert nagyon jól harmonizálnak a csípős ételekkel.

F. B./WMN: És mi újság a kukoricasörrel? Abba miért szoktunk citromot tenni?

D. N.: Mexikó középső részén imádunk mindenbe citromot tenni. Az amerikaiak és a kanadaiak szeretnek Mexikóban telelni, és mivel látták, hogy a mexikóiak mindenbe citromot raknak, kértek a sörükbe is. Ráadásul a Corona az, amit hagyományosan üvegből szokás inni, és nem pohárból. Az üveg nyakába dugott citrom hóbortja tehát nem a gyártó részéről indult el, hanem a fogyasztók felől. Amit aztán a gyártó is átvett, egyfajta népszerű trendként.

F. B./WMN: Nemcsak az ital, de a mexikói étel is nagyon népszerű lett világszerte. Igen ám, de ilyenkor megvan az a kockázat, hogy szinte a felismerhetetlenségig átalakulnak az eredeti receptek. Ön ebből mit tapasztal?

D. N.: Nagyon sok mexikói él az Egyesült Államokban, akik hatalmas piacot teremtettek a mexikói ételeknek és hozzávalóknak. Ezen felül évente több millió amerikai jön hozzánk vakációzni, akik nem túl kísérletező kedvűek. Szeretik azt enni külföldön is, amit otthon megszoktak. Emiatt eleve már egy számos mexikói étterem is inkább az ő ízlésükhöz igazodik, és nem annyira az eredeti ízeket, fogásokat készítik el.

Úgyhogy sok amerikai úgy megy haza, hogy azt hiszi, evett igazi mexikóit, pedig annak, amit kapott, kábé annyi köze van Mexikóhoz, mint a külföldön árult gulyásnak – ami, ugye, gyakran inkább pörkölt, mint leves.

A csilis ételeket is csak kevesen tudják megenni a világban. Szerintem ebből a szempontból a magyarok igazi mexikóiak.

A hagyományos mexikói ételek elkészítése sok időt vesz igénybe. De a nőknek manapság kevés az ideje. És bár a munka egy része el van osztva a férfiak és a nők között, a főzés még mindig inkább női feladatként van jelen. A férfiak is főznek persze, de csak alkalmanként.

F. B./WMN: Mindezeket figyelembe véve, milyen ételt ajánlana nekem, amit mindenképp meg kellene kóstolnom, ha Mexikóban járok?

D. N.: Azt javasolnám, hogy egyen az utcai árusoknál, például tacót, tortillát. Illetve sok bárban az a szokás, hogy ingyen adják az ételt. Az italt ki kell fizetni, de az étel ingyenes, minden egyes napnak megvan a maga speciális fogása. Az emberek pedig szinte zarándokolnak oda. Mi, mexikóiak nagyon szeretünk enni, de nem rohanósan. Gyakoriak a hosszú, kétórás étkezések, amik nemcsak az ételről, hanem a társaságról is szólnak, barátok, de kollégák körében is.

Megkóstoljuk egymás ételeit, beszélgetünk, iszunk egy mezcalt, épp csak az íze kedvéért. Illetve, ha Mexikóban jársz, mindenképp meg kell kóstolnod a bogarakat.

Ha elmész egy piacra, ott lehet kapni fűszeres szöcskét például. Nagyon finom, roppanós. Van, hogy quesadillába töltik a rovarokat.

F. B./WMN: A mexikóiakról többek között azt tartják, hogy szenvedélyes nép. Mennyire igaz ez a sztereotípia?

D. N.: Mi tagadás, szenvedélyesek vagyunk. Néha talán agresszívek is. De aztán elkezdünk tequliázni, ami közös éneklésbe torkollik, a végén meg mindenki egymást ölelgeti. Persze, nem azt akarom mondani, hogy nem utálunk egy csomó embert. De, hiszen ez is hozzátartozik az emberi természethez. Viszont nagyon erős bennünk a közösségi szellem, és szeretjük megosztani másokkal, amink van. Simán előfordulhat, hogy megismerkedsz valakivel, aki egy óra múlva már meg is hív magához vacsorázni, mert muszáj megkóstolnod az enchiladát, ahogy az anyukája készíti – ami természetesen a legjobb a világon.

Nagyon illik ránk a kifejezés, miszerint mi casa es tu casa, azaz: az én otthonom a tiéd is.

A másik általános kép, ami a világban kialakult rólunk, az a nagy sombrérós fickóé, aki a kaktusznak dőlve alszik. Az terjedt el a mexikóiakról, hogy lusták, de ez nem igaz. Valóban rendkívül rosszul szervezettek vagyunk, de keményen dolgozunk. Hogy a kétórás ebédszünet sok lenne? De hiszen a spanyolok is két órát sziesztáznak, és ők ráadásul még többet is isznak, mint mi. Mégis jobban keresnek.

F. B./WMN: Frida Kahlo eredetileg orvosnak készült, és csak a balesete után fordult a művészi pálya felé. Mit gondol, ha másképp alakul az élete, akkor is ikonikus festő vált volna belőle?

D. N.: Amikor az a bizonyos buszbaleset érte, vele volt a barátja is Alejandro Gómez Arias, akiből később híres költő, jogász vált. Ő is egy nagyon izgalmas figura, és Fridának később is sok érdekes emberrel volt kapcsolata. Szerintem ez is azt mutatja, hogy Frida nagyon különleges ember volt. Hiszen az ember nem szeret buta emberekkel időt tölteni. Frida nagyon kíváncsi, különleges energiákkal rendelkező nő volt, akivel lehetett mélyen intellektuális beszélgetéseket folytatni.

F. B./WMN: Frida Kahlo harcos feminista volt. Ma LMBTQ-ikon is. Hogy látja ma a nők helyzetét Mexikóban? Mennyire tud érvényesülni az egyenjogúság?

D. N.: Mexikóban hagyományosan elég nagy tere van a macsó kultúrának, de szerintem ez változóban van. Amikor harminc-negyvenéves emberekkel beszélgetek, úgy látom, hogy már másképp gondolkodnak, mint az őseik.

Ami a homoszexualitást illeti, most már elfogadóbbak az emberek, Mexikóvárosban pedig 2009 óta legális a melegházasság. És nagy általánosságban elmondható, hogy ha valaki rasszista vagy homofób kijelentéseket tesz, azt a környezete egyáltalán nem tolerálja.

Kivéve a focimeccseken, ott a mai napig hagyomány, hogy amikor például büntetőrúgáshoz készül egy játékos, akkor az egész lelátó egy emberként kezdi üvölteni, hogy puuuuuuto („buzi”)! Az LMBTQ közösségek nyilván tiltakoztak ez ellen, és a FIFA végül ezt be is tiltotta, büntetés jár érte.

F. B./WMN: És a női egyenjogúság?

D. N.: Papíron abszolút létezik.

F. B./WMN: És a gyakorlatban?

D. N.: Mint mindenütt a világban, attól függ. Én a saját házasságomban úgy látom, hogy nálunk teljes egyenlőség van – persze lehet, hogy a feleségem ebben nem értene velem egyet. (Nevet.)

F. B./WMN: Valahányszor külföldre utazom, szeretek hazahozni valami szokást, friss nézőpontot vagy hangulatot szuvenírként. Mexikóból mit adna a magyaroknak, amire úgy érzi, szükségünk lenne?

D. N.: Először is közös, együtt töltött időt a barátokkal. Az ételek megosztását. A közös énekléseket. A mexikóiakról úgy tartják, hogy mindannyian imádnak énekelni, ami azért túlzás. Az viszont gyakori, hogy az éttermekben körbejárnak a zenészek, pár fillérért szívesen elhúzzák a kedvenc nótádat, aztán a barátodét, és a végén az egész társaság, akár vadidegenek is együtt énekelnek. A dalok pedig vagy vidámak, vagy személyes drámákról szólnak, elhagyott a kedvesem, ilyesmik. De ilyenkor az emberek elkezdenek viccelődni, felejtsd el azt a nőt, gyere, igyál egy tequilát!

Pár ital sokkal többet ér, mint évekig járni terápiára. (Nevet.) Azt hiszem, ez a legfontosabb mexikói dolog. Az emberek szeretnek együtt lenni.

F. B./WMN: Most már több mint egy éve él Magyarországon. Hogy látja, van hasonlóság a mexikói és a magyar mentalitás között? Főleg abból a szempontból izgalmas ez, hogy Frida Kahlo is részben magyar származásúnak tartotta magát.

D. N.: Vannak hasonlóságok. Szerintem mindkét nép eléggé családcentrikus és hagyománytisztelő. És ezen keresztül erős érzelmi kapcsolatot ápolunk az étellel, a közös étkezésekkel.

Ahogy Magyarországon, Mexikóban is nagyon fontos a vasárnapi családi ebéd hagyománya, amikor hosszú órákra az asztal köré gyűlünk enni és beszélgetni.

És ahogy önöknek, nekünk is van egy nagyon bonyolult szomszédi viszonyunk, illetve mélyen gyökerező történelmi fájdalmunk azokkal a területekkel kapcsolatban, amiket elveszítettünk, mint például Texas, Új-Mexikó, Nevada egy része vagy Kalifornia. Ez a politikai háttér szerintem közel hozza a mexikóiakat és a magyarokat.

Fiala Borcsa

 Képek: Kaszás Tamás