Törpilla lázadása – hova tűntek a csajok Aprajafalváról?

– 

Törpök evolúciója

A hupikékek a belga képregénymágus, Peyo fejéből pattantak ki, és eredetileg nyomtatásban látták meg a napvilágot 1958-ban. Azóta viszont, a tévésorozatnak, majd pedig az egész estés rajzfilmeknek köszönhetően, mindannyiunk gyermeki tudattalatába beégett a dal, amely szerint a magas hegyek mögötti hupikék színű tó partján élnek a törpikék, akiket egy Hókuszpók nevű gonosz varázsló kerget szanaszéjjel.

A törpök az otthonainkat a nyolcvanas években árasztották el, miután a népszerű rajzfilmstúdió, a Hanna-Barbera – Foxi Maxi, Frédi és Béni, Tom és Jerry és még micsoda meséket köszönhetünk nekik! – lecsapott rájuk. Később, a korszellemnek megfelelően, félig élő, félig animációs formában 3D-be öltöztek, ám azzal, hogy megvetették apró kék, akarom mondani, fehér lábaikat a valóság talaján, elveszni látszott az ártatlanságuk és történetük minden bája.

A Sony animációs részlege két film után ráérzett a problémára, dobta a projekt félig élő részét, és teljesen animált formában újraindította a törp-szériát. Ennek az első része a nemrég mozikba került, Az elveszett falu címet viselő, egész estés animációs film, amelyben – szakítva a hagyományokkal! – hol vállalhatatlanul populáris, hol pedig úttörő módon bátor megközelítést láthatunk.

Értem én, hogy haladni kell a korral – bazi öreg vagyok én már ehhez? –, ám akkor is valahol a televíziós széria meggyalázásának érzi az ember, amikor Aprajafalva társadalmi életét felvonultató képeken csupa trendi, a kornak megfelelő cselekvéseket végeznek derék törpjeink: törpboardoznak, szelfiznek, és más hasonló „nyalánkságokat” művelnek, mindezt a humor jegyében, ami a legkisebbeknek úgysem jön át – vagy csak reméljük, hogy (követendő példaként) nem! –, a szülők szájában pedig inkább csak kesernyés szájízt hagy.

Törpilla Power!

Szerencsére nem időzünk túl sokáig Aprajafalván, ugyanis hamarosan az identitászavartól szenvedő Törpilla kerül fókuszba, aki – a faluközösség egyetlen nőtagjaként – érthető módon elveszíti a lába alól a talajt. A „Ki vagyok én?” és a „Miért vagyok a világon?” egzisztencialista filozófiájában elmélyülő törpnő azt látja maga körül, hogy a srácok mind megtalálják a helyüket a világban, de legalábbis egyértelmű iránymutatást kaptak alkotóiktól a nevükön keresztül, amelyhez kiváló iránytűként szolgál a nevük.

Ügyifogyi önmeghatározásának központjában ügyessége hiánya áll, Okoska, ugyebár, okos, Törperős pedig, lássuk csak, úgy van, erős! De mit kezdjen magával egy „Törpilla”? Ráadásul egy ilyen erősen maszkulin társaságban.

De még mielőtt túlságosan elkezdenénk szimpatizálni Törpillával...

...Peyo klasszikus történet enyhén szólva hímsoviniszta fordulatot vesz. Egy csupa férfiakból álló társadalomról van szó, ahová, mint most kiderül, az egyetlen nőnemű lény azért kerül be, hogy elpusztítsa a közösséget. Igen, Törpillába azért lehelt életet Hókuszpók, hogy csapdába csalja a többi törpöt. Jó, mi?

Nem kis teher nyomja tehát a lány apró vállait, az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a srácok felvilágosultak annyira, hogy egyenrangú félként kezeljék egyetlen Törpillájukat. És ezzel az emancipált hozzáállással részben sikerül lemosniuk a törpöknek magukról az előítéleteket.

Az elveszett faluban Törpilla tehát maga mögött hagyja szende, passzív valóját, az önsajnálat láncait ledobva saját sorsának kovácsaként lép színre, és nem utolsósorban fügét mutat a Törpapa képében fölsejlő karhatalomnak, hogy végre szembenézhessen önmagával.

Az önmegvalósításban segítségére siet Törperős, Ügyifogyi és Okoska – a három klasszikus sztereotip férfi attribútum! –, és így négyen vágnak neki a kalandokkal teli útnak, amely előbb Hókuszpók lerongyolódott kastélyába, majd a Tiltott Rengetegbe vezeti őket.

Épp itt volt az ideje

Kár, hogy az egyediség pusztán a sztori felütésében nyilvánul meg, és ezt követően Kelly Asbury rendezőnek (Szilaj, a vadvölgy paripája, Shrek 2) csak ímmel-ámmal sikerül koherens egésszé összefognia az alkotást. Hiába Hókuszpók és Sziamiau találóan fölfrissített kettőse, ha jeleneteik érdektelennek tűnnek föl.

Akkor tér igazán magához a produkció, amikor hőseink belépnek a Tiltott Rengetegbe, ahol aztán az alkotók szabadjára engedik a fantáziájukat. A látvány remek, a térélmény biztosított, a történet azonban átvált sajátos road movie-ba, ahol a törpök visszacsúsznak a menekülés passzivitásába, alig kezdeményezve csak úsznak az árral.

Viszont picit legalább erőre kap a humor, különösen Ügyifogyi jelenetei késztetik mosolygásra az embert, ahogy például a gigászi rovarok elől menekülve képtelen megszabadulni azok „tojásától” (hiába dobja el, az folyton visszakerül hozzá). A Disney-produkciókban megszokott, szülőknek szóló kikacsintásokat azonban nem érdemes keresni, a Hupikék törpikék ebből a szempontból kevésbé családbarát, inkább a legkisebbeket megcélzó gyerekmozi. Amikor a négy törp sok viszontagság után végül elérkezik a céljához, az egész szexista Peyo-i világrend fenekestül felfordul, ahogy választ ad az elmúlt 59 év alatt soha fel nem merült, nyugtalanító kérdésre: és hol vannak a csajok?

Azt hiszem, soha nem történhetett volna jobb dolog a Hupikék törpikékkel, mint az, hogy Törpilla önmagán kívül ráleljen a titokzatos elveszett falura is.

És még az sem kell, hogy eltántorítsa tőle a nézőt, hogy Törpapa George Clooney (Szabó Sipos Barnabás), míg Hókuszpók Jason Bateman (Gyabronka József) magyar hangján szólal meg. Legfeljebb (nem is) kicsit furcsa!

A lényeg, hogy minden jó, ha jó a vége, ahogy az az igazi meséknek kijár. És persze Törpillának is, aki végre megnyugtató válaszra lel: mindegy, honnan indultál, az otthon ott van, ahol minden törpséged ellenére is elfogadnak és szeretnek. Ahol békére lelsz, ott lehetsz csak igazán önmagad.

Bányász Attila

Képek: Sony Pictures