–

– A fodrásznál mindig nagyon jó történeteket hallok! – mondja anyám egy vasárnapi ebéd közben. – Legalább olyan jókat, mint amiket a férfiak mesélnek a kocsmában.

Majdnem minden vasárnapi ebéd ezzel a mondattal kezdődik.

Anyu – elmondása szerint –, éppen festékkel a fején ült a fodrásznál, amikor az mesélni kezdte neki, hogy az egyik kolléganőjével mi történt. Szóval, anyám el sem fogja hinni, de az történt, hogy a nő és az élettársa nagyon jól éltek, szerették egymást, és összejártak a nő egyik rokonával – állítólag nem túl közeli, de rokon –, minden hétvégén. Amolyan ottalvós, vidéki hétvégékre. A rokonéknak két gyerek van, meg éppen jött a harmadik, és az történt, hogy egyik este, amikor már mindenki lefeküdt aludni, csak ez a fodrásznő, meg a rokona maradtak fenn, kicsit többet ittak a kelleténél, akkor annyira megkívánták egymást, hogy egymásnak estek a teraszon.

Anyám látványosan megcsóválja a fejét, mintegy nekünk jelezvén, hogy a sülve-főve barátság az sosem szül jót. Majd egy könnyed legyintéssel adja tudtunkra, hogy látott ő már sok mindent, nehogy már pont ő ne higgye el az ilyesmit.

Tehát – folytatta anyám, a szex jó volt, és a kolléganő elbeszélése szerint (anyu itt megállt egy pillanatra, és közbeszúrta, hogy a fodrásza a mesélés közben itt jelentőségteljesen hunyorított, vagyis, ha valami sántít ebben a történetben, akkor ez lehet az), a feleség egy rettenetesen lusta perszóna, és a fodrásznő kolléganőjének a pasija meg egy tohonya tehetetlen fasz, emiatt lelkifurdalásuk sem nagyon volt. Sőt, a fodrászcsaj (anyám szájából, te jó ég!) el is határozta – mert ha ez megeshetett, jelentősége van –, hogy elköltözik a barátjától albérletbe. Itt anyám egy pillanatra megállt, és megtörölte a száját, mintha egy igazi filmdrámát mesélne, hatásszünetet tartott. Nekem kezdenek a viszonyok bonyolultak lenni, de nem kérdeztem vissza, mert attól féltem, hogy még felhívja a fodrászát vasárnap délben, hogy tisztázza a zavarosnak tűnő körülményeket. Így inkább csendben figyeltem tovább, és próbáltam követni a zavaros szálakat.

Anyám a fejét csóválva folytatta, hogy elkezdődött hát a viszony, de közben megszületett a pasinál a harmadik gyerek is, és a férfi egyre kevesebbet tudott a szeretőjével-rokonával henteregni. Anyámnak jól állt ez a szó is: henteregni. Kicsit el is húzta a száját miközben kiejtette, ezzel is jelezve, hogy ez valami nagyon alantas cselekedet.

A nő meg – aki tehát szintén fodrász volt valahol a belvárosban, de anyám nem értette, hogy hol –, eleinte csak finoman jelezte, hogy ez neki nem elég.

A lány mindennap a szeretője közelébe akart lenni, hogy teljesen meg tudja szerezni magának. Ezért kitalálta, hogy allergiás lett a hajfestékre, és otthagyta a fodrászatot. Aztán addig-addig fűzte a pasi főnökét (aki hozzá járt nyiratkozni évek óta), amíg az fel nem vette őt is a céghez. (Anyu itt ismét megtörölte a száját, kicsit körülnézett, hogy vettük-e az adást, hogy ő milyen modern szavakat használ, például, hogy fűzte –, szépen összefoglalta hát az eddig történteket.) Az a büdös ribanc elérte, hogy a főnök kirúgja az egyik titkárnőt, meggyőzte, hogy vele sokkal jobban jár majd. A főnök végül már el is hitte, hogy valóban így van, és a fodrásznőt csak az vezérli, hogy az ő cégének jobban menjen. Kirúgta hát a titkárnőjét, és felvette a helyére a fodrászlányt. Anyu hatásszünetet tartott, én közben rájöttem, kiről van szó, mondtam is, hogy ez az Andika, anya, az én volt fodrászom.

Igen? Na, szép kis lotyókhoz jártál te fodrászhoz! Na, mindegy is, szóval – folytatja anyám –, aztán mindennap minibe járt, meg köldökig kivágott felsőkbe, és a kiéhezett szerencsétlen fasz, mármint a háromgyerekes rokon, végül csak beadta a derekát.

Hétvégenként továbbra is összejártak a családdal (de most már csak az Andika ment, mert pasija ugyebár, már nem volt), és mint jó rokon, kérdezgette a feleséget, hogy vannak együtt, és minden rendben van-e a házasságban. Itt én megint összezavarodtam, hogy ki-kivel és miről beszélget, de nem mertem belekérdezni. Anyám közben kicsippentett még egy csirkeszárnyat, majd akkurátusan falatozni kezdte. Láthatta, hogy zavar van a fejemben a történteket illetően, mert azt mondta a csontok szopogatása közben, hogy na, jó, utoljára összefoglalja nekem, mert úgy látja, hogy nem vagyok eléggé képben.

Tehát ez a te erkölcsösnek nem mondható fodrászod – esküszöm, hogy így mondta –, még pofátlanul eljárkált a szeretője feleségéhez barátkozni, és mivel ő már kirúgta a saját pasiját, csak egyedül járogatott, ami egyszerűen gusztustalan. Hirtelen nem tudtam, hogy mi a gusztustalan, a barátkozás, a pasi nélküliség, a kérdezgetés vagy a vendégeskedés, úgyhogy inkább behúzott nyakkal kussoltam, és ettem a csirkémet. És anyám tovább fűzte a mondandót.

A fodrásznő, az Andika (olyan hangsúllyal ejtette ki a nevét, hogy soha nem merném ezt a nevet adni egyetlen utódomnak sem ezek után), elmondása alapján a feleség továbbra sem szexel a férjével, ráadásul nem elég, hogy nincs intimitás, az asszony még kötekedős is lett, ő ezt (mármint Andika, a fodrász), biztosan nem így csinálná, ha szülne, ő igenis odafigyelne a férjére, de nem akar tanácsokat adni annak a szerencsétlen nőnek, mert még azt hinné, hogy belekontárkodik.

Anyu egyre jobban belelovallta magát, már-már a történetmesélés királynőjének szerepében tetszelegve, az evést fel is függesztette. (Mondjuk, az is lehet, hogy jóllakott, bár a desszert még hátravolt).

– Most jön a csavar! – anyu már szinte kiabál, meglepődve veszem észre, hogy mennyire feszült.

A feleség rájött a dologra, kapott egy névtelen e-mailt, amiben részletesen ecsetelték a férje és Andika viszonyát. Na, az asszony ezen kissé berágott(!), elment a férje munkahelyére, és óriási patáliát csapott, Andikának rettenetesen megtépte a hosszú, dögösre fésült haját, a férjének lekevert legalább három, de lehet, hogy inkább négy pofont, majd bedobálta az irodába a cuccait, arra kérve, hogy a jövő héten elutaznak a gyerekekkel, és amíg nincsenek itthon, addig legyen szíves, vigye el a maradék holmiját.

Halkan megjegyeztem, hogy nem értem, mi ebben az a nagy csavar, tiszta sor, hogy a feleség előbb-utóbb rájön (eleget hall az ember olyanokat, hogy a szerető álnéven mindent megír az asszonynak), és kidobja azt a himpellért. (Tanulok ám anyámtól én is szavakat). Ráadásul, ha közbeszúrhatom, azért a dolgok nem ilyen egyszerűek, nyilván az a feleség is ludas a dologban, nem csak szegény Andika a hibás mindenért.

De anyámnál ez nem így van. Nála minden fekete-fehér, és kész.

Most megtörölte a száját, és megkérdezte, hogy mi a desszert, de láttam, hogy a keze remegett. Felugrottam, hogy hozzam a sütit, lehet, hogy csak az a baja. Aztán rájöttem, hogy nem az a baja.  Beleélte magát a feleség szerepébe, és nagyon jólesett neki, hogy gondolatban megtéphette a nőt.

Mert akkor ezt nem tette meg. A legjobb barátnője volt az a nő.

Sokat járt hozzánk, de mivel anyunak mindig is sok dolga volt a háztartással, így a nő apuval kártyázott nap mint nap. Anyám, aki az öcsémmel volt éppen várandós, kicsit meghízott, kicsit (elmondása szerint a hormonok miatt), feszültebb volt, kicsit kevesebbet figyelt apámra, kicsit kevesebb volt a szex. Emlékszem mindenre. Emlékszem a rengeteg sírásra, a kiabálásokra, meg, hogy anyám mennyire, de mennyire félt. Hogy mi lesz velünk. Hogy mi lesz a meg sem született gyermekkel, mi lesz a kislánykorában megálmodott családi idillel. De legfőképpen, hogy mi lesz apámmal. Meg fogja ezt valaha is bocsátani magának? Igen, emlékszem. Emlékszem anyám billegős járására, ahogyan pakolja apám bőröndjébe a ruhákat. Emlékszem a ruhák szekrényszagára. Emlékszem apám ijedt arcára. Emlékszem anyám könnytől áztatott, vöröslő szemeire. És emlékszem a saját kétségbeesett, arcomra, ahogy belenéztem a konyha sarkában álló tükörbe, mikor a lavórállvány mellé próbáltam elbújni, vagy legalább láthatatlanná válni. Emlékszem a pillanatra, amikor apám leemelte az ágyról a becsukott bőröndöt. Emlékszem, milyen volt az első perc nélküle. Anyám leroskadt a bőrönd helyére, az ágyra. Már nem sírt. Már csak azt motyogta, hogy minden rendben lesz, minden rendben lesz, minden rendben lesz. Szó nélkül zártam be a nagy kombinált szekrény nyitva maradt ajtaját. Aztán leültem anyám mellé, és megfogtam a kezét.

Egészen sötétedésig ültünk így.

Egy hónap múlva megszületett az öcsém. Apu hozta haza őket a kórházból, kicsit ott volt velünk, aztán elment. Elment ahhoz a nőhöz, ahol nem sír gyerek, nincsenek hormonok, és én sem vagyok, hogy a homokozóból behordott homokkal összepiszkoljam a horgászfelszerelését.

Anyám soha többé nem akart találkozni a barátnőjével, de most tisztán látom, igazán sajnálja, hogy akkor nem tépte meg egy kicsit csodálatosan szőke hajkoronáját. Pedig írt anyunak nagyon hosszú levelet, én akkor még nem tudtam olvasni, de pár év múlva a kezembe akadt, és így én is megtudhattam még gyerekfejjel, hogy mennyire sajnálja, de hát a szerelemnek nem lehet azt mondani, hogy ne jöjjön, amikor jön. És azt is írta anyunak, ebben az első levélben (mert második is volt, amit apu bőröndjébe rakott, és anyu ott találta meg, amikor kipakolta a hazatérő tékozló ruháit), hogy ő szeretné, ha örökké a legjobb barátja lenne, és segíteni fog majd mindenben, és anyu ne haragudjon rájuk, mert ez a hatalmas szerelem csak jött, és elsodorta őket. Apám sem hibás egyáltalán, meg azért tudjuk, ugye – állt a levélben –, hogy apám egyáltalán nem szeretett volna még gyereket, egyet sem, nemhogy kettőt, és egy hatalmas csapdaként élte meg azt, amit anyám boldog családnak gondolt, és anyám figyeljen oda az elkövetkezendőkben, ha majd lesz új kapcsolata, hogy semmit nem szabad egy férfira erőltetni, mert a férfiak már csak ilyenek, ha erőltetik őket, akkor elmenekülnek. Anyámon egy virágos köntös volt, amikor olvasta az első levelet. Akkor nem értettem, hogy miért nevet rajta, de mai fejemmel már pontosan értem. Anyám nemcsak nevetett a levél végére, hanem egy nagyon cifra, általam addig még nem hallott káromkodással küldte el valahová a legjobb barátnőjét, majd hozzátette, hogy természetesen viheti magával apámat is oda ahová most őt küldte, aztán felvette a síró öcsémet, és megszoptatta.

Most pedig itt ül anyám, és gondolatban szegény Andika haját tépdesi, mert akkor azt nem tette meg.

Szóval, mondja anyám – közben beleszúrja a villát a túrótortába  –, volt ám még csavar a történetben. Mert miután a himpellért kirakta a felesége, és végre egymáséi lettek, alig telt el pár hónap, amikor is a szeretője összejött a főnökével. Mert rájött, hogy a főnök jobban keres, nincs gyereke, nincs elvált felesége, nincs kidobott sportszatyornyi ruhája. Így aztán Andika csendben leépítette a szeretőjét, rábeszélte, hogy menjen csak, és könyörögje vissza magát az asszonyhoz, és ahhoz a három szegény gyerekhez. Elintézte, hogy a főnök másik munkahelyre helyezze át, azt mondta, azért, hogy ne legyen nekik a mindennapi találkozás kísértés. Elmagyarázta  – gondosan elhallgatva a maga és a főnök bimbózó szerelmét  –, hogy mégiscsak a gyerekek mellett lenne neki a helye, meg a szegény felesége is mit érezhet, és ő bizony nem venné a lelkére, hogy miatta megy tönkre egy család.

Na, anyám ennél a mondatnál megállt egy pillanatra, kért még egy szelet tortát, majd apám sírjára megesküdött, hogy a legjobb barátnője második levelében, amikor is visszapaterolta apánkat, szóról szóra ez állt. 

Péterfy-Novák Éva

Kép: Fortepan