Vumen, vumen, vándörvumen

Minden nőnek él a fejében egy kép arról a szupernőről, amilyen lenni szeretne, sőt, talált is hozzá az életében egy-egy példaképet, aki alapján (vagy akiket összegyúrva) ezt a képet megmintázta. Ezek a nők lehetnek nagymamák, akik háborúkat vészeltek át, embereket mentettek, gyerekeket neveltek fel egyedül, betegségeket győztek le vagy viseltek méltósággal; esetleg anyák, akik egy bántalmazó férjet hagytak ott a gyerekeik védelmében, egy szexista társadalomban küzdöttek le minden akadályt és csináltak karriert, vagy csak élték az életüket agyondolgozva magukat, egyenes gerinccel, a többi nőtársukat támogatva. Ilyenek a szupernők a mi fejünkben. Ehhez persze még hozzájöhet, hogy mi szeretnénk baromi jól is kinézni, hobbiból maratonokat futni, szuperegészségesen étkezni, a Földet megmenteni a pusztulástól, megtanulni programozni, öt nyelven beszélni, egy kiterjedt baráti kört összetartani, és gasztronómiai remekműveket tálalni fel hétvégénként.

Csakhogy mindez egyáltalán nem érdekes Hollywoodnak, szerintük ezzel nem lehet kasszát robbantani. Úgyhogy tessék, megmondják inkább ők, a fehér amerikai férfiak, milyen a szupernő – szerintük.

(Senkit ne tévesszen meg, hogy a Wonder Womant egy nő rendezte, a forgatókönyvet ugyanis öt férfi jegyzi, és a négy producerből is három férfi.)

A csodanő először is úgy 180 centi, a lábai az égig érnek. Hosszú, barna, hullámos haja van, piros cseresznyeajaka, tüzes temperamentuma, és erősebb balhorga, mint a férfiak közül bárkinek. Kick-boxban és íjászatban verhetetlen, golyóálló a bőre, és gyorsabb, mint a gyík. Vagyis fizikailag pontosan olyan, mint egy férfi szuperhős (ha elfelejtettem volna mondani, levegőakrobata is), de emellett – és vigyázat, itt a lényeg – bájosan naiv, semmit sem tud a világról, hisz az emberi jóságban, és minden ökölharcot a szeretet nevében vív, amiről előszeretettel prédikál is. Szóval a való világban kénytelenek őt férfiak irányítani, terelgetni, de a harcban csak nyámnyila legények lehetnek mellette. Istenem, de szeretnék én is egyet behúzni annak, aki ilyeneket kitalál – persze színtiszta jószándékból! Hogy észhez térjen. 

Csudanő ókori páncélban háborúzik a németekkel

És persze fantáziája sincs sok. Ha arra gondol, hogy női szuperhős, máris egy amazon jut eszébe, arról lelopja a szerkót, és háttértörténetért fellapozza a Wikipédia megfelelő oldalát. Máris eljutott az ókori görögökig, azokat kicsit összekeveri a rómaiakkal, és a kettőből összegyúrja a patyolattiszta lelkű, érintetlen (azaz szűz) Dianát, a vadászat istennőjét, a népek védelmezőjét és a szülés patrónusát, és mindháromra kerít is konkrét utalást a történetben. Az új Wonder Woman tehát nem az amerikai zászló szexisített változatát viseli (mint az eredeti képregényben), hanem egy ókori páncél, amivel a film azt a hollywoodi vonalat lovagolja meg, aminek a Gladiátort, a Tróját, a Titánok harcát, vagy az Exodus: Istenek és királyokat köszönhetjük, mert egyértelműen van egy reneszánsza ezeknek a nagyívű, nagyszabású ókori történeteknek. Csak itt a heroikus harci gyakorlatozások ellenére minden inkább olyan, mintha a képes bibiliából vágták volna ki: túlszínezett, cukormázas, idealizált.

De kajáljuk, és később még vissza fogjuk sírni.

Egy hirtelen fordulattal ugyanis a forgatókönyvírók a világháború alternatív verziójába repítenek minket, ami a film bevételét két szempontból is igyekszik bebiztosítani: 1. A nézők szeretik a ’40-es évekbeli London miliőjét (lásd: Legendás Állatok és megfigyelésük, vagy Szövetségesek), 2. Nem kell a kényes áthallásokat kerülgetni, és a pc-vel bajlódni. A jó öreg németek mindig beválnak főgonosznak, csak itt Hitlert Luddendorffnak keresztelték és egy brit színésszel játszatják el, Mengelét összegyúrták a Zyklon-B feltalálójával, és Almodóvar spanyol színésznőjére osztották, mert ő már játszott egyszer maszkban. A valóság különben is csak arra való, hogy kimazsolázzunk belőle érdekes részleteket, és a végletekig leegyszerűsítsük. Innentől a film végéig sötétben tapogatózunk, de szó szerint, mert ahogy a nap Albionban és Belgiumban szokott, sosem süt ki.

Hosszú előjáték, fárasztó klimax

Meglepő viszont – és lehet, hogy ezt épp értünk, nőkért teszik – mennyire kevés az akciójelenet, szinte mindet a végére tartogatják. Legalább másfél órán keresztül olyan, mintha egy ártatlan kalandfilmet néznénk, amiben „a Férfi” „Nőt” varázsol egy harcosnak öltözött kislányból, és bemutatja neki a gyarló emberek világát, amaz pedig csetlik-botlik, bájolog, megmosolyogtató ostobasággal önérzeteskedik. Utána bevezetnek még egy csupa kripliből álló bandát, akik a férfi főhőst támogatják, és még viccnek is rosszak, és sokáig traktálnak minket az ő komikusnak szánt, de szánalmas ügyetlenkedéseikkel. Hogy mire kell ez a hosszú előjáték, az rejtély, mert a végére ugyanúgy elfáradunk tőle (és főleg a színek, fordulatok és telített karakterek hiányától), hogy ember legyen a talpán, aki nem bóbiskol bele a háromnegyedórás akciófejezetbe. Ott aztán női rendező ide vagy oda, marad ugyanaz a videojátékokat idéző csihipuhi, robbanás és repkedés, amiben minden szereplő súlytalan G.I. Joe és Jane figurának tűnik.

Egyébként is régóta szeretnék beolvasni azoknak, akik szerint egy nagy költségvetésű szuperprodukció nem lehet rövidebb két és fél óránál, mert különben a néző csalódottan tér haza, hogy azért a sok pénzért, amit a jegyért kiadott, mégis mit kapott cserébe. Nem láttam még olyat, amiből ne tudtam volna legalább fél órát kivágni, mert két és fél óra valódi tartalom volt benne. Viszont a sok ásítozás, hátvakargatás és icergés-mocorgás után mindig tele van a mosdó, mire odaérek.

Ez a Wonder Womannél is ugyanígy történt, az utolsó félórát már csak ki kellett valahogy bekkelni, utána pedig nem marad bennünk más, mint az új sztár, Gal Gadot emléke, aki valóban tökéletes volt a szerepére.

De hiába lehet valóban szupercsaj az életben – két kisgyerekkel, Izraelből indulva ekkora karriert csinált, és nemcsak fizikailag alkalmas a feladatra, de érzékelhető karizmája is van –, hogy milyen színésznő valójában, az majd akkor derül ki, ha egyszer egy hús-vér embert kell megformálnia.

Például egy olyan csodanőt, amilyenek a valóságban igenis léteznek. De azt a filmet már nekünk, nőknek kell megírni.    

Gyárfás Dorka

 

Fotók: Wonder Woman (2017., rendezte: Patty Jenkins, magyarországi forgalmazó: InterCom)