Félreállítani igen, de megállítani nem lehet – Isten éltesse Edward Nortont!

hat

Hová tűnt Edward Norton? Miért tette Hollywood feketelistára? Miért nem kap Edward Norton ajánlatokat? – az utóbbi időben ilyen címekkel jelennek meg az újságcikkek és videók a kétezres évek elejének egyik legnagyobb sztárjáról és átváltozóművészéről. De miért? Hiszen nem lehetett hallani semmilyen nagy botrányáról. Nem tett olyan kijelentéseket, amik valamelyik kisebbségnél kiverhették volna a biztosítékot. Nem bántalmazott senkit. Nem lett függő és nem került rehabra. Nem is vonult vissza.  

És mégis, te miben láttad utoljára? A Birdman-ben? A Grand Budapest Hotelben? Ezek is már hat éve készültek, és csak mellékszerepet kapott bennük (igaz, az egyikért Oscar-díjra is jelölték). Esetleg elcsípted a Váratlan szépségben? Dehát az is inkább Will Smith filmje volt. Nem furcsa, hogy az elmúlt tíz évben tényleg nem építettek produkciót erre a vitathatatlan tehetségre, aki ekkor lehetett volna az alkotói fénykorában, negyvenéves kora körül? Ő épített csak saját magára: rendezett egy filmet, aminek a főszerepét is alakította. Persze a magyar mozikba nem jutott el, ilyen csemegéket ma csak képernyőn látni.

Akkor szögezzük le gyorsan: mindez részben a saját döntése volt, mert a saját útját járja. De csak részben – a másik felét tényleg a hollywoodi stúdiórendszer adta hozzá, a köztük lévő ellentét ugyanis kölcsönös. És ami nem megy, azt most már egyik fél sem erőlteti. Ettől még Edward Norton nem szűnt meg filmkészítőnek lenni, sőt. Sztárnak lenni talán igen, azt egy olajozottan működő (és sok pénzt befektető) stúdiómechanizmus nélkül nem is igazán lehet fenntartani. De

ha Edward Norton mögött már nem is áll senki, az életművét akkor sem lehet elvenni tőle, és az több, mint amit a legtöbb sztár időskoráig letesz az asztalra. 

Ő az a színész, aki már az első forgatásával berobbant – még ki sem jött a Legbelső félelem Richard Gere-rel, amikor a rendezők és producerek már kapkodtak érte, mert elterjedt a híre. Rögtön lecsapott rá Woody Allen (A varázsige: I love You-hoz) és Milos Forman (a Larry Flynt, a provokátorhoz) – ez azért nem semmi, mindjárt ekkora rendezőkkel indítani egy pályát. Ezután jött még később David Fincher, Spike Lee és Wes Anderson – és Spielberg csak azért nem, mert a Ryan közlegény megmentését nem találta elég érdekesnek, és nem vállalta. Ahogy az Amerikai pszichót sem. 

Amikor Larry King nemrég megkérdezte, kivel dolgozna még szívesen a nagy rendezők közül, Francis Ford Coppolát említette. 

Tekintve, hogy Coppola egy ideje szintén csak a saját örömére, szerelemből rendez filmet, és magasról tesz az elvárásokra (főleg, ami az anyagi megtérülést illeti), ez teljesen érthető is, és beleillik abba a filozófiába, amit Norton egy ideje követ: csak olyan projektekben dolgozni, amik értéket képviselnek. ITT például arról magyaráz Benedict Cumbertbatch-nek, hogy az egész sztárság valójában mennyire nem glamúros dolog, mert amikor munka van, akkor csak a munka számít, és hogy mennyire felnéz Daniel Day-Lewisra, aki évekig képes egy figurára készülni, és arra az időre a világ szeme elől eltűnni. 

Csakhogy ez nem egészen az, ahogy ma a dolgok működnek. Egy-egy kivételes tehetség megteheti, de van, akit keményen büntetnek érte.

Norton ott követett el hibát, hogy már a kezdetektől nem csak színészként tekintett magára. Előszeretettel írta át a neki felkínált forgatókönyveket, akár teljes egészében,

de olyan is volt (az egyik legismertebb filmjénél, az Amerikai história X-nél), hogy nemcsak beleszólt, de a forgatás végeztével saját verziót is vágott a nyersanyagból, mert nem volt megelégedve a rendezői változattal. Erre azért kevés színész „vetemedik”, hiszen ezzel megkérdőjelezi annak autoritását. De míg ebben az esetben csak a rendezővel, Tony Kaye-jel lett „örihari” az eredmény, A hihetetlen Hulk esetében már egy egész stúdiót haragított magára. 

És a Marvel ki is állt a nyilvánosság elé a sztorival. A hivatalos közleményük szerint Norton leváltásának (és Mark Ruffalóval való helyettesítésének) hátterében „nem pénzügyi megfontolások álltak, hanem egy olyan színészre való igény, aki a kreativitását a más tehetséges alkotókkal történő közös munkába képes fektetni”. Norton pedig azt nyilatkozta, ő csak egy olyan filmet szeretett volna, ami felnő Christopher Nolan Batmanjéhez, ami szerinte kikövezte az utat az újfajta szuperhős-produkciók előtt azzal, hogy kellően sötét és komoly hangot ütött meg. Erre szerinte a Hulk is tökéletes lett volna, hiszen a Prométheusz-mítoszon alapszik, és ő maga remekül érezte magát munka közben. 

Sajnos, aki Hollywoodban egy stúdióval ujjat húz, abban az összes többi sem bízik többé.

Nem számít, hogy Norton azokkal a rendezőkkel, akik tehetségesek, és saját vízióval rendelkeznek (mint az imént felsoroltak Finchertől Wes Andresonig) zökkenőmentesen működik együtt (legalábbis nem hallani konfliktusról), mára jóformán elfogyott a levegő körülötte.  

Sebaj, talán el is jött az idő arra, hogy ha ennyire pontosan tudja, mit akar, akkor végre a saját álmait valósítsa meg. Már az első rendezői munkája, az Ég velünk! idején is látni lehetett, hogy alkalmas a feladatra, mert a romantikus vígjáték műfajában azonnal minőségit és maradandót alkotott. (Egyébként ezt egy egyetemi barátjával, Stuart Blumberggel írta közösen, akivel a Yale-re jártak együtt.) Mégis majdnem húsz évet kellett várni a következő dobásra, az Árva Brooklynra, ami már egy jóval nagyobb szabású vállalkozás. 

Az új filmje egy regényadaptáció, aminek fókuszában egy Tourette-szindrómás nyomozó-asszisztens áll az ’50-es évek New Yorkjában, aki a főnöke (Bruce Willis) meggyilkolásának ered utána, hogy közben belőle is végre valódi nyomozó (és férfi) váljék.

Norton ugyan Bostonban született és Marylandben nőtt fel, de jó ideje ízig-vérig New York-inak vallja magát (és valóban, ehhez nem kell tősgyökeresnek lenni – erről szól ez a város), úgyhogy már több filmet is szentelt kedvenc metropoliszának.

(Az Ég velünk!-et is, de például Spike Lee filmjét, Az utolsó éjjelt is részben ezért vállalta el – meg persze Spike Lee miatt, akire nagyon felnézett.)  

Hosszú ideig készült erre a filmre, és azt szokta mondani, hogy a szereplőtársai egyben producertársak is voltak benne (itt Alec Baldwinre, Willem Dafoe-ra, Bruce Willisre és Bobby Cannavale-ra gondol elsősorban), mert az ő nevük miatt tudta összekalapozni rá a pénzt. (Merthogy persze nemcsak írója és rendezője, de producere is volt a filmnek.) Így is turbótempóban kellett leforgatnia, és kompromisszumokat kellett kötnie (mint mindenkinek), de sikerült egy igényes, régimódi, de egyben modern film noirt készítenie, ami végül a kasszánál sem vallott kudarcot. Talán csak épp a saját alakítására nem jutott kellő energiája, bár a Tourette-szindróma (ami önkéntelen rángásokat és mondatkitöréseket eredményez) kétségtelenül látványos – de a fokozatos jellemfejlődés talán lehetett volna árnyaltabb és hitelesebb.

Mindenesetre Norton szintet lépett rendezőként és autonóm alkotóként, mi pedig izgatottan várjuk, merre vezet tovább az útja. Legközelebb pedig újra egy apró szerepben tűnik fel Wes Anderson filmjében, a The French Dispatchben – egy olyan társulatban, ami méltó az ő szintjéhez: Tilda Swintonnal, Bill Murray-jel, Benicio del Toróval, Saoirse Ronannel, Owen Wilsonnal, Adrian Brodyval, Christoph Waltz-cal, Angelica Hustonnal, Léa Seydoux-val, Timothée Chalamet-val, Elisabeth Moss-szal, Willem Dafoe-val, Frances McDormanddel, Jeffrey Wright-tal. Olyan népes és illusztris kompániával, hogy ő már bele sem fért az előzetesbe. Mindegy, mi attól még tudjuk, hogy Edward Nortonnak ott a helye a legjobbak között.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic