–

2017-ben a Joker karakterével még csupán jelölték, idén Paolo Gucciként már el is nyerte Jared Leto az Arany Málna-díjat, amelyet az Oscar-díj ellenpólusaként a legrosszabb filmes teljesítményekért ítélnek oda. Tény, hogy Paolo szerepéért kár volt hosszú-hosszú órákat a sminkben töltenie A Gucci-ház forgatásán. Gazdag olasz divatmogul helyett most vámpírbőrbe bújik a method acting lelkes híve, aki mankóval a hóna alatt játssza el a mozgásában korlátozott biokémikus vérszopó alakját. A Pókember-filmek elsöprő sikere előrevetítette, hogy a félszáz éves ellenfele, az élő vámpír előbb-utóbb ránk villantja foga fehérjét a vászonról.

A Morbius kedvezőtlen fogadtatása után nem lepne meg, hogyha a népszerű színész-énekes inkább katapultálná magát zenekarával a Marsra. Pedig a magára öltött címszereplő figurája sokkal vállalhatóbb a ripacs Jokernél vagy az egysíkúan ostobának beállított Paolónál. Leto azonban nemcsak az arcát adta, de teljesen el is kötelezte magát a szerep mellett, így a produkcióval együtt – legyen bármilyen jó benne – ő is bukásra van ítélve. De tényleg annyira rossz lenne a Morbius?

A film eredettörténet, így éveket repülünk vissza az időben a gyermekkori emlékek szárnyain Görögországba, ahol a ritka vérbetegsége folyományaként mozgáskorlátozott ifjú Michael Morbius a hasonszőrű, valamint a tenyérbemászóan egészséges társai körében szocializálódik. Mind közül kiemelkedik „spártai” harcostársa, Milo, akivel kéz a kézben járják végig sanyarú gyerek-, és felnőttkoruk embert próbáló stációit.

Michael biokémikusként saját kezébe veszi a sorsát. A díjakat és a részeredményeket elutasítva csupán egyetlen cél lebeg a szeme előtt: gyógymódot találni az őket elemésztő kórságra. Nem tudja még, hogy az Istent kísérti, és azt sem, mekkora árat kell majd fizetnie érte. A Morbius történetének első fele, bár ismerős sablonpanelekből építkezik, szórakoztatóbb a folytatásnál. A címszereplő itt még bármilyen konok és ambiciózus, akkor is csak egy átlagember. Leto, miközben mankóival maga után húzza nyeszlett testét, karizmájával betölti a vásznat. Alig marad másnak hely.

A Morbiusszal nem az a baj, hogy egyszerű a története, inkább az, hogy végtelenül kiszámítható.

Konfliktusa a testvérharc, és látszólag semmi más nem fér bele, kiszorul belőle végül maga Leto is, ahogy a gajra ment tudományos kísérlete következtében felölti a vámpírarcot. A forgatókönyvnek „hála”, komplexitás helyett csak káosz vár ránk blőd dialógusokkal, pedig olyan színészeket pakolnak egy-egy közös jelenetbe, mint Leto, A koronában az edinburgh-i Fülöp herceget remekül megformáló Matt Smith és a Csernobil tévésorozat sztárja, Jared Harris. Leto mellett azonban nem rúghat labdába senki (értsd: nem írtak nekik épkézláb szöveget). Smithnek csupán felszínes ripacskodásra telik – igazából a zombiszerűvé fazonírozása miatt másképp nem is lenne nagyon felismerhető –, Harrisnek pedig még ennyi lehetősége sem adódik. A hamvába holt romantikus szálról már nem is beszélve: a színésznő Adria Arjona egysíkú szerepe olcsó sztereotipizálásba fullad. A két FBI-ügynök pedig vicc a köbön: nem tesznek hozzá különösebben semmit a cselekményhez, csak kullognak a történések nyomában. Hogy lehetett a rend éber őreit ennyire realisztikusra venni?!

Leto és Smith között addig működik a kémia, amíg mankóikkal egymás nyomában botladozva heccelik a másikat. Ahogy lehull róluk az emberi álarc, és felöltik a valódi énjüket, el is távolodnak, pálfordulásuk azonban hiteltelen. A forgatókönyvírók és a rendező, az eddig biztos kezű filmiparosnak tűnő, svéd Daniel Espinosa a történetvezetés terén nem ismertek más utat, csak az egyenest.

A néző kábé a film felétől – nem, megkockáztatom, az első tíz perc után – kellő bizonysággal megsaccolhatja előre a történet alakulását egészen a stáblistáig.

A Morbius látványvilága elsőre lenyűgöző: a vámpírok zombiszerű fizimiskája és különösen az echolokáció – ahogy a denevérekhez és a delfinekhez hasonlóan pusztán a hangokkal érzékelik a környezetüket – vizuális megjelenítése szemet gyönyörködtető mindaddig, amíg mozgásba nem lendül ez a füstölgő fantáziavilág. Akkor aztán az egész követhetetlen káoszba fullad: még az IMAX hatalmas vetítővásznán sem sikerül kivenni az összegabalyodott végtagokat az akciójelenetekben, csak amikor az alkotók egy-egy bullet time-pillanattal meg nem könyörülnek rajtunk. A végkifejlet pedig a Marvel „grandiózusan” elhibázott lezárásait majmolja.

A Morbius legnagyobb hibája, hogy üresnek hat. Nincsenek rétegei, nincsenek valódi konfliktusai, csupán papírmasé, elcsépelt és sótlan cicaharca.

Hiába trombitáltak össze egy csomó nagynevű színészt, és kreáltak köréjük csilivili látványparádét, ha „elfelejtették” feltölteni tartalommal a forgatókönyvet. Nem is értem: Leto nem olvasta el, mielőtt elvállalta? Mi vonzhatta ebben a kulimászban?

Két bónuszjelenet kap helyet a stáblistában, a végét ezúttal nem érdemes végig ülni. A Morbiusról egyetlen kép marad meg bennem: Jared Leto két mankón bicegve húzza maga után a megnyúlt szemfogai közé szorítva a 75 millió dolláros performanszát. Nem csodálom, hogy a Sony a pandémia ürügyén majdnem három évre elsuvasztotta ezt a Marvellel közös produkcióját. Az önmarcangoló címszereplője elvész valahol a vizuális effektorgiában: a szintetikus vér a digitális káoszban szakrális vízzé változik, ami lemos minden emberi vonást. Vajon kinek mi marad alatta?


Bányász Attila