Szóval, a szerelemről kellene írnom. De milyen szerelemről? Most nem jut erről semmi az eszembe, pedig mennyire imádok szerelmes lenni, és milyen sokat írtam róla régen! Aztán... kiégtem. Olyan üres a szívem, mint a Szahara, és nem épít oázist itt senki. Írás közben Kurt Cobaint hallgatok, nyomul a fülembe ezzel a durván szexi, érces hangjával. Aztán kinézek az ablakon, sötét felhők gyűlnek, az égnek olyan színe lesz lassan, mintha azzal a régi, kerámiadobozban tartott, indigó színű akvarellfestékemmel cseppentettem volna oda egyet. Csak nézem, ahogyan a sötét szín kioldódik, és szerteszét fut az égbolton. 

Közben a férfiakra gondolok, akikért annyira odavoltam valamikor. Első ránézésre talán semmi közös nincsen bennük, de aztán rájövök, hogy szinte csak közös tulajdonságaik vannak. Mindegyik magával ragadott, mindegyikre felnéztem valamiért. Erősek voltak, érzékenyek, tudtak sírni, tudtak szeretni, nem szégyelltek beszélni a legbelsőbb érzéseikről, határozottak voltak, szabadok, sodrók, őrültek, szépek. Ezek jutnak eszembe.

Azért vonzódtam hozzájuk, mert én is olyan akartam lenni, mint ők. Erős, szép, érzékeny, sikeres... és legfőképpen: szabad. Most meg mind teljesült, és itt vagyok, szerelem nélkül.

Nem mintha kétségbe lennék esve, mindezt most csak azért mondom, mert a szerelemről kell írnom, és nekem ezek jutnak az eszembe.

A legelső férfit, akit tiszta szívből, és őszintén szerettem, huszonkét évesen ismertem meg. Előtte is voltak már lángolásaim, de a legelső szerelmem ő volt. Egy szép, sikeres, erős, érzékeny, inspiráló és bátor férfi. Azon a helyen találkoztunk, ahol akkoriban dolgoztam. Pontosan emlékszem a napra, amikor legelőször megláttam. Biztos történt már veletek is ilyen, amikor egyszer csak minden előjel nélkül szembejön veled valaki, nem is számítasz rá, nem figyelmeztet senki, de egyszer csak ott áll előtted, és te tudod, az utolsó porcikáddal is érzed, hogy te úristen, ő az, ismerem. Most is végigzongorázza a hátam a borzongás, ahogy visszagondolok arra a legelső pillanatra. Meleg, barna szemei voltak, és azt mondta, Helló. Persze hogy ezt mondta, hiszen az ember így köszön annak, akit évezredek óta ismer. Tudtam, hogy közöm lesz hozzá, hiszen már közöm volt hozzá az első perctől. De ő hetekig csak kerülgetett és bámult, pont úgy, ahogy egy kissrác vizslatja a játékboltot karácsonykor, és sokáig nem mert megszólítani. Én pedig vártam nagyon türelmesen, és olyan halálos nyugalommal, ahogyan csak az igazira lehet várni. (Persze akkor még nem tudtam, hogy nincsen igazi, vagyis van, de nem úgy, ahogy azt az ember elképzeli. És ez most mindegy is egyébként.)

Amikor randevúzni kezdtünk, akkor is pont úgy örült, mint egy gyerek. Örült nekem, és badarságokat beszélt össze-vissza, apró őrültségeket, és ragyogott, ahogyan ragyogtam én is, amikor egymásra néztünk. Huszonkét éves voltam, egy elveszett, fiatal lány összes létező bizonytalanságával és elégedetlenségével, totálisan összezavarodva a világban, és persze nem hittem el, hogy ő az enyém lehet, hogy megtarthatom.

Úgy tekintettem rá, mint egy zálogba kapott tárgyra, amit őrizgetni kell, de közben rettegtem, hogy bármikor eljöhetnek érte, és elvehetik tőlem. Azt gondoltam, úgysem leszek elég jó, elég erős ahhoz, hogy velem maradjon.

Olyan gyakran mantráztam ezt, hogy végül tényleg így történt.

A szakítás rohadtul durva volt, bele akartam halni, sőt, tényleg majdnem bele is haltam. A mai napig emlékszem arra az éjszakára, amikor úgy feküdtem le, hogy én másnap már egész biztos, nem kelek fel. De felkeltem. Meg azután is, meg azóta még hányszor, sőt: még szerelmes is voltam újra meg újra, persze nem úgy, hanem máshogyan, de azok is szerelmek voltak. Mégis ő, az első igazi volt a legfontosabb kapcsolatom, mert egy hatalmas és fontos dolgot kaptam tőle.

Egyik este – még a kapcsolatunk elején – ültünk az asztalnál otthon, és arról beszélgettünk, hogyan képzeli el a jövőt, és akkor ezer cifra és csodálatos történetet mesélt, káprázatos terveket, hatalmas dolgokat, nagy erővel, elszántsággal. Én pedig ültem, és semmi más nem volt az eszemben akkor a jövőmet illetően, csak az, hogy az ő felesége akarok lenni, az ő másik fele, a gyerekeinek az anyja, az anyjának a menye, meg a húgának a sógornője, de én, egyes szám első személyben nem voltam a saját jövőmben sehol sem. És amikor megkérdezte, hogy mit akarok, mik a terveim, hogyan képzelem el az életemet, akkor nem tudtam megszólalni. Mert azt mégsem mondhattam a szerelmünk elején, hogy a te feleséged akarok lenni, a gyerekeid anyja, az anyád menye, meg a húgod sógornője. Persze tudta ő enélkül is, mi van a fejemben. De akkor én ott képtelen voltam megszólalni. Akkor azt mondta nekem – a mai napig emlékszem az összes mondatára – te nem maradhatsz így, te annyira tehetséges, erős, gyönyörű, bátor nő vagy, rád még annyi minden vár ebben az életben, és benned sokkal több van, mint azt valaha elképzelted. Neked tenned kell, tanulnod, fejlődnöd, akarnod, nagy dolgok vannak benned, én látom, kiszúrom, kiszagolom egyből, ki az, aki érdemes, akinek van jövője, és neked van jövőd, fényes, ragyogó jövő vár rád, olyan, amilyenre most gondolni sem mersz.

Egy szavát se hittem el. Pedig igaza lett. És bár nem hittem el akkor azt, amit mondott, vagyis pont úgy nem hittem el, ahogyan mondta őket, de akkor én elhatároztam, hogy megtalálom a sikeremet, a boldogságomat, az igazi hivatásom, és önmagam. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert megmentett. Talán egyszer elmesélem neki, mit tett velem. Bár rég nem beszéltünk, de megérdemli, hogy tudja: az, ahol most vagyok, és az, aki most vagyok, nos, ezekhez neki is köze van, hiszen ő indított el, és megmentett valamitől, ami végül nem az én életem lett.

Szentesi Éva

Ha szeretnétek egy remek előadást látni a szerelem valódi erejéről, akkor ajánlom figyelmetekbe a Szegedi Szabadtéri Játékok előadását, A Notre Dame-i toronyőrt, amelyben Gubik Petra és Veréb Tamás alakítja Esmeraldát és Quasimodót. Bővebb információt ITT találtok erről.