–

Csavaros történet? – Nuku

Az elmúlt években Jim Jarmusch rendező hasonló sorsra jutott, mint M. Night Shayamalan: erős kezdés után sokatmondónak szánt, mégis felejthető filmeket kezdett készíteni, így a nézők és a szakma lassan elfordult tőle. Az utolsó ilyen húzása a Halhatatlan szeretők című alkotás volt, amit én a magam részéről szerettem – főleg Tilda Swinton és Tom Hiddleston szikrázó vámpírpárosa miatt –, még úgy is, hogy muszáj voltam elismerni, valóban rémesen túlterhelt, agyonszimbolizált moziról van szó. Jarmusch azóta hallgatásba merült, ám most azt mondhatjuk, szerencsére: a Paterson ugyanis virágszirom-finomságú, érett és csodaszép munka.

Pedig konkrétan alig szól valamiről; a főszereplői Paterson, a fiatal buszsofőr, aki a New Jersey-beli Patersonban – igen, tényleg – él és dolgozik, valamint felesége, a gyönyörű Laura. A film a pár hétköznapjait mutatja be, és még csak az időkezelése se valami eredeti: egy hét eseményeit követhetjük végig a vásznon, hétfőtől vasárnapig. Ráadásul nagyjából mindennap ugyanaz történik, Paterson felkel, megissza a kávéját, elmegy dolgozni, aztán a műszak végeztével hazatér, elviszi sétálni a kutyájukat, és közben beül a közeli bárba egy korsó sörre. Ennyi. De tényleg. Hogy mitől lesz mégis szívmelengető élmény két órán át nézni mindezt?

Szeresd a világomat!

Pontosan attól, ami nekem személy szerint a legnagyobb vesszőparipám: hogy minden egyes szereplő végtelenül szerethető, mi több, a film egész világába muszáj beleszeretni. A mellékalakokat, a bölcs kocsmárost, a reménytelenül szerelmes színészt, az örökké panaszkodó buszvezető kollégát is fél perc alatt a szívedbe zárod, és akkor még nem is beszéltem a film harmadik főszereplőjéről, Marvinról, az angol bulldogról. A kutyus minden pillanata igazi élmény – egyébként a kritikusok szerint is, hiszen a Cannes-i filmfesztiválon megkapta a Palm Dog-díjat, amit a legjobb kutyaalakításért osztanak (sajnos csak posztumusz, mert tavaly tavasszal elpusztult szegényke). A film során pedig szép lassan világossá válik a néző előtt, hogy Patersonék átlagos élete minden, csak nem átlagos, vagyis az, de igazából minden nézőpont kérdése. Paterson ugyanis verseket ír, Laura fest, zenél, sütiket süt, és legalább háromféle karrierről ábrándozik, ami nem is lehetne másként Patersonban, egy csomó híres amerikai szülővárosában – innen származik többek között Lou Costello zenész és William Carlos Williams költő (utóbbit Paterson a mesterének tartja). És itt érkezünk el a szerzői szándékhoz: Jarmusch azon kívül, hogy igazi well-being mozit akart letenni az asztalra (sikerült neki), megkapóan szép ódát rendezett magához az alkotáshoz.

Mert az alkotás folyamata éppen olyan, amilyennek itt látjuk: Paterson a napja során beszélgetésekre fülel, időt ad magának az egészen apró dolgok megszemlélésére – mint például egy gyufásdoboz, ami utóbb egy szerelmes vers keretéül szolgál –, minden pillanatot tökéletesen megél, és ezáltal kap formát filozofikus, érzékeny, alanyi költészete. És persze a szerelem által, hiszen a férfi odavan kicsit hebrencs, de hatalmas szívű feleségéért, aki bár tökéletesen az ellentéte, őket látva mégis úgy érezzük, ennél kerekebb nem is lehetne egy kapcsolat. Marvin, a bulldog egyértelműen a gyerekpótlékuk, de magáról a gyermekvállalásról csak egyszer esik szó, amikor elméláznak rajta, milyen volna, ha ikreik lennének. Az ikermetafora egyébként végigvonul a filmen, és a magánéleti aspektuson kívül a már említett kettősségre is utal: a város alapvető egyhangúsága és szürkesége párhuzamba állítódik a benne élők színes és gazdag lelkivilágával.

Nem ragozom tovább, a Patersont látni kell, mégpedig egyetlen egyszerű oknál fogva: mert ígérem neked, végig fogod mosolyogni.

Ez a két óra olyan, mintha illatos balzsammal masszíroznák a lelkedet, amitől annyira elandalodsz, hogy még az egyetlen konfliktusnak nevezhető szálról is pontosan tudod, hogy elsimul majd. Sőt, azt is könnyű kitalálni, hogyan, de ez a legkevésbé sem teszi unalmassá a filmet, mert addigra már mindenkit annyira megszerettél, hogy képes vagy izgulni értük. Erre a mozira hatalmasra nyitott szívvel kell beülni, és szimplán csak hagyni, hogy lassú tempóban, minden egyes gyönyörű, átgondolt képkockáján keresztül szépséget lopjon a napjaidba (garantálom, hogy napokról van szó, én a múlt pénteken láttam, és még mindig folyamatosan felvillannak belőle a különböző jelenetek). Sőt, szerintem még csak nem is egyszer nézős, hiszen annyi nüansznyi csoda van elszórva benne, hogy talán még harmadik-negyedik alkalommal is kínál újdonságokat. Ha vágysz rá, hogy igazán átadd magad egy mesterien megkomponált, de kicsit sem megjátszós víziónak, akkor ez a te filmed. Meg az enyém.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Paterson (K5 International, 2016)