–

Sokszor a legkedvesebbekről a legnehezebb beszélni. Hiszen ilyenkor az összes érzés magától értetődő. Mert neki egyértelmű, ő tudja, ő érzi, és amikor megpróbálja konkrét szavakká gyúrni az érzéseit, egész mások csúsznak ki az ajkai közül. Nézi, forgatja, próbálja, ahogyan most én is, és ha szerencséje van, sikerül legalább körülírni a dolgot. Mert más ezt úgysem érti, csak legalább sejtse, hogy miről van szó... úgy nagy vonalakban.

Én sem tudom megmagyarázni, csak ülök itt a gép előtt, és körben ülő addiktok hiányában a monitornak mondom: „Szia! Lili vagyok, Michael Hutchence-rajongó”. Válasz nincs, pedig milyen jó is lenne… Ülne velem szemben, mint egy ilyen terápiás ülés vezetője, és segítene szavakba önteni, ezt az egyébként fura, gyerekes érzést, amiről azt hittem, hogy egy magamfajta értelmes (khm), felnőtt (khm-khm) nőt már nem keríthet hatalmába.

Rajongani, ugyan már! Hát én annál sokkal, de sokkal racionálisabb, józanabb vagyok, hogy ilyen csacsiságok még hassanak rám. Aztán – láss csodát – mégis megtörtént.

2014. december 27-e volt, apával ültünk a kocsiban, azt hiszem, úszni mentünk. Apu új válogatás cédéjét hallgattuk, mikor a pirosnál állva feltekerte a hangerőt. A kocsit betöltötte a zene, és amit addig csupán háttérzajként érzékeltem, az egyszer csak befészkelte magát az agyamba. Kérdeztem apát, mi ez, mondta, hogy INXS, és gondolatban úgy éreztem, hozzáteszi, hogy igazán tudhatnám. Igaza van, amennyi munkát anyával a (könnyű)zenei nevelésembe feccöltek, igazán tudhatnám. Mentségemre legyen mondva, bepótoltam a lemaradást. Mindent meghallgattam, ami INXS. Albumokat, koncertfelvételeket, interjúkat, ami csak szembejött velem. Dalszövegeket olvastam, idézeteket firkáltam a naplómba, egy szó, mint száz, pont úgy viselkedtem, ahogy tizennégy évesen, mikor rákattantam Bryan Adamsre. Teljesen lenyűgözött, ez a göndör hajú, hűvös, rocksztár, sokáig még a telefonom háttérképének is egy Hutchence-fotó volt beállítva. Szerelem volt na, nincs mese.

Ez persze így önmagában csak egy szimpla kis rajongás lenne, hiszen mindenkinek volt már rocksztár szerelme (nekem speciel több is), nincs ebben semmi különös. Ez az egész attól lett kiemelten fontos számomra, mert az INXS nem csak egy zenekar, Hutchence nem csak egy idol. Az INXS az apukám, aki azt mondta, hogy a Beautiful Girlt nekem írták. Az INXS egy elmúlt szerelem, akivel nagyjából ezen az egy ponton egyezett a zenei ízlésünk. Az INXS életem bulija a Toldiban, amikor arra léptem be, hogy bömböl a Suicide blond, és ahogy voltam, kabátostul, mindenestül nyomultam a táncparkett közepére, mert mióta szerettem volna már egy olyan bulit, ahol INXS-re táncolhatok! Hutchence a legjobb barátom, mert ő azon kevés férfiak egyike, akiről Katával teljes egyetértéseben állítjuk, hogy jól néz ki („pure-sexy”, hogy őt idézzem). Az Elegantly Wasted a dal, ami a legelanyátlanodottabb pillanatomban is úgy felturbózza az önbizalmamat, hogy bármilyen csatába képes lennék elindulni. A Disappear meg az, amiben leírták a szerelmet, pontosabban azt, amilyennek én szeretném...

Az INXS ott van a családomban, a barátaimban, a közös emlékekben, az életem soundtrackjében. Michael Hutchence meg… be kell, hogy lássam: a rajongás nem korfüggő.

Mert még mindig simán el tudom képzelni, hogyha élne, hogyha nem lennének köztünk ezer kilométerek, hogyha minden úgy lenne, mint a mesében, simán belém szeretne, és nekem, hozzám írná ezeket a csodás dalokat. Utóbbiról egyébként így is meg vagyok győződve.

Michael Hutchence immár húsz éve nem muzsikál, illetve, ha igaz, amiket beszélnek, arról, hogy van folytatás, akkor Bowie-val és Prince-szel dolgoznak valami eszeveszettül király lemezen. Arra az esetre azonban, ha mégsem így lenne, most meghallgatom az X című albumot, mert nekem az a kedvencem.

Boldog születésnapot, Mr. Hutchence! 

Kormos Lili

Kép forrása: YouTube