-

Kezdjük azzal, hogy én eddig meglehetősen kevés iráni filmet láttam: szám szerint kettőt. Szégyenszemre nem is hittem, hogy az iráni filmgyártás különösebben számottevő eredményekkel bír, egészen 2015-ig, amikor a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Dzsafar Panahi rendező Taxi Teherán című mozija olyan filmek elől vitte el az Arany Medvét, mint Werner Herzog Queen of the Desert-je, Sebastian Schipper zseniális, egy snittből álló Victoriája vagy Terrence Malick új alkotása, a Knight of Cups.

Aztán nemrég szembejött velem az első iráni mozi: Asghar Farhadi About Elly című története egy fiatal lányról szól, aki a baráti társaságából tűnik el egy tengerparti nyaralás alkalmával, a sztori pedig – váratlan módon – nem a lány sorsát, hanem a barátok reakcióit követi végig. Jó film volt, finom, érzékeny alakításokkal, de nem rázott meg igazán. Nem sejtettem, hogy még ugyanebben az évben ugyanez a nehezen kiejthető nevű rendező lesz az, aki életem egyik legerőteljesebb filmélményével ajándékoz meg.

Az ügyfél alaptörténete, Farhadi más filmjeihez hasonlóan nem túl bonyolult: a fiatal házaspár, Emad (Shahab Hosseini) és Rana (Taraneh Alidoosti) költözni kényszerül, miután az épület, amelyben addig laktak, a szomszédos építkezés miatt csaknem rájuk omlik. Az új lakásban azonban szörnyű dolog történik: egy este a férjét váró Ranát megtámadják a zuhanyzóban. Mindez lezajlik a 125 perces film nagyjából 45. percéig – hogy aztán a következő bő egy órában Farhadi megfogja a lelkünket, a gyomrunkat, az agyunkat, és az elviselhetetlenségig facsarja őket.

Bizony, itt jön a figyelmeztetés: ez a film mazochistáknak való. Már amennyiben mazochizmus az, ha szereted, hogy egy alkotás a lényed legmélyéig nyúl, és nem csupán megpendít ott valamit, hanem egész zenebonát rendez.

Egy agysebész pontosságával tárja föl az összes rejtett félelmed, eltemetett szégyenérzeted, azaz csupa olyasmit, amivel tényleg, de tényleg nem akarsz szembesülni, mert esetleg magad előtt is könnyűnek találtatnál.

Pedig a történet később sem lesz bonyolultabb: az mutatja meg, hogyan próbálja Emad és Rana, a férfi és a nő feldolgozni, hogy egy ismeretlen betört az otthonukba, kezet emelt Ranára és szétzúzta addig viszonylag biztonságosnak hitt életüket. Minden megreped, ami csak megrepedhet, pedig Emad és Rana házassága jó, a szövetségük erős, szeretnek együtt lenni, gyereket terveznek, hobbiból színészkednek – gyönyörű, leheletfinoman adagolt analógia, hogy Az ügynök halálában a főszereplő házaspárt, Willy és Linda Lomant alakítják –, szóval minden rendben közöttük, egészen a támadás napjáig.

Egy eseményig, ami bármikor, bárkivel megtörténhet.

Éppen ettől lesz a mozi ennyire erős: mert olyan, mintha dokumentumfilmet néznél. Farhadi rá is játszik erre, rengeteg a közeli és kézi kamerás felvétel, hosszú snittek, nagy, bátor csendek, könnyek, a sírástól vöröslő szem és orr, szinte nulla smink – az egész annyira naturális, hogy az már zavarba ejtő, miközben egy pillanatra sem hatásvadász: a támadást például egyáltalán nem látjuk. Azt sem tudjuk meg, mi történt pontosan, hogyan bántalmazta Ranát az idegen – aki az előző lakó, egy „rossz nő” egyik régebbi ügyfele, innen a bitang erős cím –, de nagyon hamar rájövünk, hogy egy helyzetben sosem az a fontos, ami elsőre annak tűnik.

Sokkal többről van szó szimpla traumánál, felszakadt fejbőrnél, hosszabb-rövidebb ideig tartó félelemnél és megalázottságnál.

A kérdés az, ki vagy te... és ki vagyok én, hogyan reagálunk egy szélsőséges helyzetben, ki büntet kit és hogyan, tudom-e, mi rejtőzik abban az emberben, aki mellett nap mint nap felébredek.

Ha az Ernelláék Farkaséknál című Hajdu Szabolcs-filmről azt írtam, tükröt mutat, Az ügyfél ennél is tovább megy: amit látunk, az a tükör innenső oldala. Egy üveglap sem áll a vászon és miközénk, ott vagyunk a saját orrunk előtt, csaknem kibírhatatlanságig lemeztelenítve.

A film utolsó negyven percében némán esdekeltem, hogy sírni tudjak. Ne feszüljön bennem tovább az a nagyon is reális iszonyat, amit látok, jöjjön ki valahogy – de csak nagyjából húsz perccel a vége után oldódtam fel egy kiadós zokogásban.

Szóval ez most egy nagyon sajátos filmajánló: nézd meg Az ügyfél című mozit, ha bírod, és ha mered. Nem fogsz többet látni három vércseppnél, de alapjaiban rengeti meg, amit a kapcsolataidról gondolsz. Nézd meg, ha nem félsz komoly kérdéseket feltenni magadnak, amelyekre valószínűleg nem találsz egyhamar választ, és nézd meg, ha át akarod élni azt, amit a katarzisról írnak az értelmező szótárban. Ez a mozi kihívás – rajtad áll, elfogadod-e.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Az ügyfél (R.: Asghar Farhadi, 2016)