–

Otthon, édes otthon

Hajdu és Török-Illyés ugyanis így jobb híján saját lakásukban, egyetlen helyszínen forgatták le ezt a 81 perces alkotást, a négy főszerepből kettőt ők játszanak, a gyerekszereplőket pedig a saját gyerekeik személyesítik meg (a Hajdu-családon kívül Tankó Erika és Szabó Domokos brillírozik a vásznon). Ez már önmagában is hihetetlenül személyessé teszi a filmet, hiszen képzeljük csak el, milyen lenne, ha a saját életterünkben, a saját bútoraink között kerülne elmesélésre a történetünk? Vagyis bocsánat, Farkasék és Ernelláék története, ami azonban mindannyiunk közös története is.

Az alapsztori szerint a Farkas házaspár házassága válságban van: kisfiuk, az ötéves Brúnó érkezése óta nem találják az utat egymáshoz. Ebbe az amúgy sem könnyű helyzetbe csöppen bele a feleség, Eszter nővére, Ernella, a férje, Albert és a lányuk, Laura. Ernelláék Skóciából térnek haza vert seregként, mert odakint nem sikerült megtalálniuk a számításaikat, és hazafelé még az autójuk is lerobbant, ezért kérnek szállást Farkaséktól. A sokszorosan feszült helyzet magában hordozza a drámai végkifejletet – azaz magában hordozná, ha nem egy Hajdu-filmről beszélnénk.

Finomhangolás

Sokan Yasmina Reza Az öldöklés istene című darabjához és az abból készült Polanski-filmhez hasonlítják az Ernelláékat, és az összevetés felületesen meg is állja a helyét. Itt is két különböző kulturális és anyagi hátterű pár csap össze, és a viták során felszínre kerülnek az emberi és párkapcsolati gyengeségek, ám a hasonlóság itt véget is ér. Yasmina Reza mindent kimond, míg Hajdu filmjében (aminek a forgatókönyvét is ő írta) a főszerep inkább a sejtetésé. Egy tekintet, egy kézmozdulat, egy szájhúzás világokat tár fel – a kódolásban sokat segít, hogy a film nagyrészt közelikkel dolgozik –, ehhez pedig kopogó, fájdalmasan pontos mondatok járulnak. „Na, ezt nem azért mondtam” – hangzanak el a békítő szavak a kimondott sértés vagy bántás után, mintha a beszélők minden kimondott szavukat azonnal megbánnák, és amúgy sem látnák értelmét, hogy egyáltalán bármit is mondjanak. Ami kár volna, mert erre a filmre hatványozottan igaz, hogy az összes mondatában magunkra, a saját félelmeinkre, elhallgatásokkal teli viszonyainkra, öncsalásainkra és hazugságainkra ismerünk. A barátnőmmel végig némán meredtünk a vászonra, és markoltuk a szék karfáját, mert a szembesülés sosem lehet kellemes érzés. Csupán az könnyíti meg, hogy itt a rendező és a színészek velünk jönnek az úton – a tükörbe, amit tartanak, ők maguk is belenéznek.

Living my life in vain

A filmben csupán egyetlen nagyon fontos dal hangzik el: Daniel Johnston, a súlyos mániás depresszióval küzdő énekes-dalszövegíró Life in vain című számát Farkas felesége, Eszter kapcsolja be, és a dal tökéletesen összefoglalja, mi a probléma mindannyiunk életével.

Felőröljük magunkat a mindennapi konfliktusokban, bántjuk azokat, akiket a legjobban szeretünk, odavetett félmondatokkal tesszük tönkre egymást lassan és módszeresen, és még csak nem is tudjuk, miért. Emiatt ajándék minden hasonló művészeti produktum: mert ha csak annyi eredménye lesz, hogy a moziból hazatérve kedvesebben szólunk a párunkhoz, felhívjuk a nagymamánkat vagy megölelgetjük a gyereket, már elérte a célját. De talán az is elég, ha a hatására egyszerűen elgondolkodunk, hogyan lehetne másképp. Élhetnénk-e vajon olyan életet, amelyben nem rágódunk állandóan ezeréves sérelmeken, nem nézünk le és ítélünk el másokat, nem vagyunk alapból ellenségesek csak azért, mert nem értünk valamit? A film, ahogy minden jó alkotás, válaszokat nem ad, ám ezernyi kérdéssel szembesít, melyek napok múlva is bennünk lüktetnek. Ezért és így érdemes mozit csinálni: alázattal, szívvel és kíméletlenül.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk forrása: Big Bang Media