-

„Mama, ne menjetek moziba!”

A szüleim hatalmas mozirajongók voltak, mi pedig utáltuk, amikor délután bejelentették, hogy este moziba mennek. Akkoriban nem volt bébiszitter, és az sem számított különleges eseménynek, ha a kisiskolás gyerekeket egyedül hagyták otthon a szülők egy-egy estére. (Amit persze szegény anyám is emleget, már ő sem tudja elképzelni, hogy tehették ezt, és kiakadna, ha bármelyik unokájával ez történne.) Így a tízéves bátyámra hagytak hatévesen, mi pedig lógtunk a mamánk karján az előszobában, és igyekeztünk kikönyörögni, hogy mégse menjenek el abba a hülye moziba. Persze nem aludtunk, vártuk őket. Bekapcsoltuk a tévét... és néztük. Ha a Kékfény ment, féltünk, ha a Családi kör, bámultuk, mit magyaráz Ranschburg Jenő a válásról.

Máskor a Pöttyös Pannit olvasgattam, mert azt ovis koromban imádtam, és megnyugtatott a benne szereplő jó nagymama, aki nyilván sosem hagyta magára este Pannit, míg mozizott.

Egyszer később értek haza, mint ígérték, és megvitattuk a bátyámmal, melyik rokonhoz kerülnénk inkább, ha a szüleink nem jönnének haza a moziból. Persze a bátyám úgy osztotta a lapokat, hogy én költözzek a Király utcába Klári nagymamához, ő pedig Frankfurtba, a nagynénénkhez. Aztán persze mindig hazajöttek, és mi végtelenül megkönnyebbültünk. Boldogan hallgattuk, milyen volt a film. Az apám és a barátai imádták a művészfilmeket, és nemegyszer érkeztek haza úgy, hogy szegény mamám ki volt akadva. Ilyen szörnyűt ő még sosem látott, merő unalom volt, és hosszú is... borzalom. Aztán sokszor lelkendeztek, hogy milyen isteni volt... vagy éppen halálra röhögték magunkat, olyan vicces filmet láttak. Késő éjjel röpködtek a rendezők és színészek, színésznők nevei.

Fagyi és mesemozi

Mi is nagyon hamar megtapasztaltuk a mozi élményét, először épp a már említett Klári nagymamámmal. A Mátra mesemozi az Erzsébet körúton volt, közel a Király utcai lakáshoz, oda vitt el minket. A Hugó, a víziló volt műsoron. Nagymamám készülődött az előszobában, bepakolt a barna retikülbe, és egy jellegzetes mozdulattal kirúzsozta a száját, miközben nézte magát a tükörben. Mi a gangon vártuk, ő pedig – a folytonos aggodalmaskodó – kiszólt, ahogyan mindig; „Balázskám, Judit, ne dőljetek a korlátnak!” Időben elindultunk, mert a mozi előtt ettünk egy fagylaltot a Royalban, a szálloda cukrászdájában. Ő kizárólag kávésat, mi puncsot és csokit. Kis fémkehelyben érkezett a fagyi, fázott a kezem, ahogy markoltam a tálka nyakát, és igazi négyszögletes, mégis lekerekített fagyiskanállal eszegettük az adagunkat. Aztán végre eljött a pillanat, megváltotta a jegyeinket az előadásra.

A jegyszedő, a félhomály, a műsoron lévő filmek jeleneteiből előhívott papírképek a falon... egyszerűen le voltam nyűgözve, de kicsit féltem is.

Nem voltam még négyéves, és bent a teremben nem tetszett a sötét. A filmben is volt valami szomorú szál, és én nem mertem hangosan sírni, csak szorosan odabújtam Klári nagymama szerencsére jó dundi és puha karjához, vártam, hogy vége legyen a filmnek, aztán végre kimehessünk a sötétből.

Korhatár nem akadály

Később hatalmas rutint szereztem a mozizásban, és legközelebb már csak azért sírtam, mert úgy kívánta a film, de nem féltem többé. Gondolom, a szüleim mégsem viselték olyan flegmával azt, hogy otthon hagytak minket, így egy idő után magukkal vittek az esti mozikra is. Én talán tízéves lehettem, amikor már mi is velük mehettünk, és gyakori téma volt a korhatár, vajon beengednek-e minket egy-egy filmre. Sosem csinálnék ilyet a saját kisfiammal, egyszerűen nem is értem, mi ütött a szüleimbe, de be kell vallanom, hogy semmilyen rossz emlékem nincs. Annyi maradt meg bennem, milyen jó volt a mozi után megbeszélni a filmet, hogy a szüleim mennyit magyaráztak, ha valamit nem értettünk és kérdeztünk. Nagyon klassz volt négyesben moziba járni, és rengeteget tanultunk a filmekből, a filmekről a bátyámmal. Azóta is mindketten nagy mozirajongók vagyunk, erre neveljük a gyerekeinket is, bár ma már kissé tudatosabb módszerekkel, mint anno a szüleink.

Ők pedig, azután is rengeteget jártak moziba, miután mi kirepültünk a családi fészekből. Csak egymás mellett ülhettek, még mi sem telepedhettünk közéjük, de barát vagy barátnő sem. Hiába veszekedtek időnként egymással a szüleim, apám mindig fogta anyám kezét a moziban. Most, hogy már nem él, a mama még mindig imádja a mozit. Szegény visszakap valamit azért, amiért hiába lógtunk a karján, mégis otthagytak bennünket. Mi a férjemmel péntek esténként megyünk moziba. Ilyenkor nála van a kisfiam, ő vigyáz rá. A telefonban érdeklődik, mit nézünk, és sóhajt egyet: „De jó nektek, jó mozizást”! Ő már nem mindig talál partnert ehhez, de ha együtt megyünk, akárhogyan is vagyunk éppen, én mellé ülök, és mindig fogom, olykor meg is szorítom a kezét...

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk forrása: Fortepan/ Fortepan