A tökéletes szabadúszó

Mennyit is? Legalább tíz évet töltöttem az életemből szabadúszóként, és elég jól kiképeztem magam benne. Egy-egy nap kivételével már remekül meg tudtam állni, hogy ne ússzak el a feladataimmal, ne folyjon szét az idő a kezeim között, minden feladat el legyen végezve. A rendes álláshoz szokott emberek talán nem is tudják, micsoda önuralom és fegyelem kell ehhez az életformához. De belőlem ez nem hiányzik, így egy idő után már keményen ellenálltam a hűtőszekrény csalogatásának, hogy a gyerekek Túró Rudi-készlete délutánra hiánytalanul várja őket (én meg beleférjek a gatyáimba), és felvettem a harcot a mosógép fenyegetésével is: leadási határidő előtt sosem kockáztattam meg mosást (legfeljebb, amikor még bennem dolgozott egy téma, mert teregetés közben nagyszerűen lehet ötletelni).

Szerettem a magam ura lenni, hallgatni a csöndet, bámulni ki az ablakon, és behúzódni a sarokba, ahová az íróasztalomat helyeztük. Tudtam így koncentrálni, és szerettem otthon lenni. 

Újra csapatban

Mégis amikor lehetőség adódott rá, hogy újra közösségben dolgozzak, repesve fogadtam el az ajánlatot. Attól tartok, a WMN-gárdának kicsit sok is voltam az elején: ki voltam éhezve arra, hogy minden gondolatomat megosszam, és minden szakmai kérdésre azonnal választ kapjak. Szegény Borcsa, hiába ült demonstratíve fülhallgatóval az asztalommal szemben, naponta tízszer kapkodhatta le magáról, annyi hülyeséggel zaklattam.   

Mára talán felvettem az irodai tempót. Megértettem, hogy van, amikor mindenki szívesen fecseg, és van, amikor az íráshoz csend kell, még társaságban is. Rájöttem, hogy az a fajta író vagyok, aki nem a papíron (képernyőn) szeret szülni, mert nekem úgy tovább tart, és szenvedés. Én fejben vajúdok, és addig, amíg a folyamat tart, úgy kell tennem, mintha minden mással foglalkoznék. Újratanultam tehát, hogyan ne zavarjam a környezetem, hogyan zárjam ki őket, amikor arra van szükség, hogyan legyek hatékony, és hogyan töltődjek a gép előtt. Nem vettem észre, mert tök szívesen vagyok a WMN-szerkesztőségben akár mindennap, hogy ettől még hiányzik egy kis elvonulás. Hogy mennyire, az csak akkor derült ki, amikor úgy alakult, hogy egy napot újra otthon dolgozhattam. És mekkora flash volt! 

Home alone – avagy: ez van, amikor anya átmegy Kevinbe

Először is – rám egyáltalán nem jellemző módon – délután kettőig ágyban maradtam. Persze kis megszakítással, mert reggel össze kellett rakni a gyerekek uzsiját, és el kellet őket indítani az iskolába. De amint kiléptek az ajtón, mámoros boldogságban visszazuhantam az éjszaka melegét és büdijét jótékonyan őrző takaró alá. Abban a felemelő tudatban, hogy most nem kell sasolni az órát, hogy hány percem van rendezni a gondolataimat. Nézhetek ki a fejemből, amíg tetszik. Aztán felkaphatom a gépet, és behúzhatom magamhoz az ágyba, hogy bepótoljam azokat az olvasnivalókat, amiket napok óta félretettem. Szívhatom be a tudást, mert nekem most nem kell kiadnom, kitermelnem semmit. Ma nem.

Ettől a felszabadító érzéstől azonnal írni támadt kedvem. Csak úgy, minden nyomás nélkül. Jöttek a szavak, siklottak a képernyőn, kiformáztak maguknak egy cikket, és kettőkor, amikor felnéztem a gépből, kész voltam. Irtó boldogan, hogy milyen aktív vagyok pizsiben is – talán még apukám is megveregetné a vállam, elvégre ő nevelt le a lustálkodásról –, és még annál is produktívabb! Erre jár valami jutalomfalat. Máris megszállt a következő felismerés: éhes vagyok. Ránéztem az órára, és még jobb kedvem kerekedett: hurrá, már szabad enni! Az irodában már 11-től tízpercenként csekkolom, mennyit kell még kibírni délig, amikortól hivatalosan is lehet ebédelni, erre ma észrevétlenül kihúztam kettőig!

Felkaptam valamit, és leszaladtam kajáért, egyúttal beszereztem a családnak, ami a hűtőből hiányzott. Boldogan konstatáltam, hogy még mindig van időm. Feltettem a vaxot melegedni, azon örvendezve, hogy újra nappali fénynél bundátlaníthatom a lábam, látni fogom, ha egy csíkot véletlenül kihagyok, és nem utólag jövök rá, amikor már ciki.

Nagyjából akkor, amikor a gyerekek végeztek az iskolában, és atyai segítséggel elindultak az úszásra, én még mindig időmilliomosnak éreztem magam, ezért nekiláttam a körömlakkozásnak is.

Mint tudjátok, ez felér egy zen buddhista szertartással, tökéletes csend és nyugalom kell hozzá (ha az ember magának csinálja), azon kívül olyan komoly szellőztetést kell tartanom utána, hogy a férjem még csak gyanút se fogjon, mi zajlott a lakásban. Minderre hetek óta nem volt időm.

Elvégeztem a műveletet, és míg száradt a lakk, kiolvastam az asztalon porosodó, méltatlanul magára hagyott művészeti magazinokat. Újra rájöttem, milyen jó kis újságok léteznek, és hogy szeretek magazinokat lapozgatni.

A rám telepedő nagy csend megint emlékeztetett rá, hogy ma kiváltságos helyzetben vagyok. Ezt megünnepelhetném azzal, hogy kivételesen nem ugrom be egy útba eső kifőzdébe meleg vacsit venni (ugyanis a gyerekeim maximum az iskolában esznek szendvicset), hanem magam főznék valami gyorsat és könnyűt. Ebből igazán kiolvashatnák, hogy jó napom van, és ők is profitálnának belőle, mert azt tanultam, egy gyereknek szüksége van az anyai ízekre, a házi kosztra. Bizonyára a férjem is értékelné, hogy saját készítésű meleg vacsorával várom őket. Fogódzkodjatok meg: mire megérkeztek, összeütöttem egy spagettit.

És még ez is…

Mivel még mindig nem hallottam lépteket a lépcsőházból, felhívtam anyukámat, aki folyton arra panaszkodik, hogy olyan hamar teszem le a telefont, hogy csak utána jut eszébe, mit is akart mondani. Most ráérősen elcseveghettünk, beszámolhattam a család minden fontos eseményéről, és ő is részletesen elmondhatta, mi történt vele.

Rengeteg jó pontot szereztem aznap. Úgy éreztem, a tökéletes feleség, anya, és gyerek vagyok, a „jókislány” prototípusa, aki minden úgynevezett elvárásnak dalolva felel meg. 

Mert a napra végül az tette fel a koronát, hogy estére nem lettem fáradt és ingerült, hanem nyitott és kíváncsi maradtam.

Mindenkinek a történetét érdeklődéssel hallgattam, megfelelő kommentárokat fűztem hozzá, adekvát kérdéseket tettem fel vele kapcsolatban. Mindenkit boldogan kiszolgáltam, ők meg cserébe összefoltozhatták az abroszt, és otthagyhatták a koszos edényt, próbálkozhattak azzal, hogy csak a hatodik kérésre indulnak el fürödni, mindössze fél percig mosnak fogat, és körömvágásnál ficánkolnak. Kacagva álltam a sarat, mert ezt a jókedvet és elégedettséget nem vehette el tőlem senki.

Szabadnapom volt, és igazán kimaxoltam.  

Gyárfás Dorka