-

Kárpáti Judit - Káma szútra

Elég egyértelmű, hogy nem jókor olvastam a Káma Szútrát. Még alsós lehettem, amikor megtaláltam a könyvespolcon, és napokig olvastam. Addig is az ágyneműtartóban dugdostam. Amikor végeztem a könyvvel, vissza szerettem volna tenni a helyére, de nem emlékeztem, hol volt. Mivel nem akartam, hogy a szüleim rájöjjenek, hogy a kezembe került a könyv, ezért fogtam, és nemes egyszerűséggel kivágtam a lichthof ablakán az ötödik emeleti lakásunkból. Valószínűleg a mai napig ott hever a Ráday utca egyik világítóudvarában.

Gyurkó Szilvia - Thomas Mann: József és testvérei

A József és testvéreit négyszer kezdtem el, mire végre egyszer túljutottam a holtponton, és esélyem nyílt arra, hogy be is fejezzem. Mondjuk, amikor ez megtörtént, az frenetikus volt! Aztán nyilván rosszkor akarták velem elolvastatni a Kincskereső kisködmönt (sosem olvastam el), A kőszívű ember fiait (képtelen voltam végigolvasni). Rosszkor találkoztam sajnos Murakami Harukival is, akit évekig látványosan utáltam, majd amikor kezembe került egy reptéren a Kafka a tengerparton angolul, rájöttem, hogy nem a könyvvel, nem is az időzítéssel, hanem egyszerűen a magyar fordítással volt gond.

Deli Csenge - Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Bár alapvetően nagyon szeretek olvasni, azért a kötelezőkkel néha nekem is meggyűlt (sőt gyűlik még mindig!) a bajom. Emlékszem, nyolcadikban annyira utáltam szerencsétlen Nyilas Misit, hogy még a címét sem voltam képes megjegyezni a könyvnek, mindig csak a főhős nevével azonosítottam be. Plusz csavar a Légy jó mindhalálig és köztem szövődő szerelmi történetben, hogy az utca, ahol lakom, a regény írójáról kapta a nevét. És még így sem jött meg az a várva várt szikra.

Aztán cirka fél éve volt szerencsém színházban is látni a Nyilas Misit. Gyerekszereplőkkel, ahogy illik. Igaz, nem olvastam újra azóta a könyvet, de ott és akkor megmozgatott bennem valamit a sztori. Pedig nem volt különösen jó az előadás, mégis... talán felnőttem a debreceni kisfiúhoz. Amikor felcsendült az „Élet szép, az élet minden..." kezdetű dal, csak úgy potyogtak a könnyeim. Lehet, hogy megértettem valamit.

Szentesi Éva - Felix Salten: Bambi

Azt hiszem, én túl korán olvastam a Bambit.

Horvát Sára - Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány

A Száz év magányt tizennégy évesen olvastam. Nagyon élveztem, de biztos, hogy korai volt, szinte semmit nem értettem belőle, ám elvarázsolt, imádtam benne lenni. Azt hiszem, három év múlva olvastam újra, addigra már könnyebb volt megérteni. Imádtam akkor is. Mostanában jutott eszembe, hogy megint újra kellene olvasnom, azt hiszem, most lenne talán az igazi.

D. Tóth Kriszta - Jorge Semprun: A nagy utazás

Százhúsz ember egy marhavagonba zsúfolva. A megrázó fizikai szomorúság, a halál kézzel fogható közelsége, az emberbőrből készült lámpaernyők, a gyerek, aki kővel dobálja meg a Buchenwaldba tartó vonatot... húúú, napokig szinte megszólalni sem tudtam a sokktól, amit Jorge Semprun zseniális holokausztregénye, A nagy utazás okozott. Tizenöt éves voltam, boldog és békés kaposvári gimnazista. És akkor hirtelen a kezembe került ez a könyv, amiben benne volt az élet veleje. Nem tudtam vele mit kezdeni. Tíz évvel később olvastam újra – és megértettem belőle, hogy mit jelent a szabadság. Azóta is ez az egyik kedvenc regényem.

Fiala Borcsa - A Jókai-összes

Jókai Mórt tiszta szívemből utáltam a gimnazista évek alatt, és azóta is nagyon mérges vagyok, amiért szegény fejével így kiszúrtak, hogy kötelező olvasmányt faragtak belőle. Hiszen így a legtöbb embernek csak a kínlódás emléke marad meg. Pár évvel később, már az egyetem magyar szakán vettem újra a kezembe Jókait, és egészen belehabarodtam. Nyilvánvaló, hogy csak addigra értem meg rá, akkor viszont fél évig kizárólag Jókait olvastam. Isteni volt!

Ami épp fordítva sült el nálam, az a Joyce Ifjúkori önarcképe. Tizenhét éves lehettem, amikor először olvastam. Imádtam, rajongtam érte. E kellemes emlékeimre hagyatkozva aztán huszonöt évesen újra levettem a polcról... és egyszerűen nem fért a fejembe, mit ettem ezen a könyvön?! Végig sem tudtam magam rágni rajta. Ami természetesen egyáltalán nem Joyce hibája, csak valahogy időközben elmentünk egymás mellett.

Kormos Anett - Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Sajnos az összes kötelező olvasmányt utáltam (eleve amiatt, mert kötelezők), kivéve talán Shakespeare-t és Moliere-t. Viszont mivel ötösnek kellett lenni mindenből, elolvastam az összes vonatkozó szakirodalmat a kötelezőkről (amilyen hülye voltam, nem tűnt fel, hogy így háromszor annyit olvastam, mintha csak a kötelezőkön mentem volna végig). Lelkileg nem, de időzítésben talán mégsem a legjobbkor olvastam el Apollinaire Tinegyezer vesszőjét – egyszerűen nem tudtam letenni, így kicsit elkéstem művészettörténet vizsgáról... és hát, ami azt illeti, fejben sem sikerült teljesen megérkezni. Amit szintén rosszkor olvastam el, az A szürke 50 árnyalata. Azt semmikor nem szabadott volna...

Prónay-Zakar Gina - Zelk Zoltán: Három nyulak

Zelk Zoltántól a Három nyulakat annyira korán olvastam, amikor még olvasni sem tudtam. Viszont már kívülről tudtam, így egy szép napon magam köré gyűjtöttem az ovis csoportot, leültem velük szemben a könyvvel, és szépen úgy csináltam, mint aki felolvassa nekik a mesét. Csak akkor vált gyanússá az addig álmélkodó óvónőknek a dolog, amikor egyszer rossz helyen lapoztam... na, ott lebuktam.

Hatévesen annyira dühített, hogy még mindig nem tudok olvasni (anyám roppant előrelátóan nem tanított meg, mert felismerte, hogy hiperaktív csemetéjénél csúnya vége lesz, ha nem fogják tudni már az első iskolás hónapokban sem lekötni), hogy októberre már olvastam, novemberben meg levelet írtam. Ennek megfelelően tehát mindent korán olvastam, mert onnantól anyukám könyvtárát is módszeresen feldolgoztam. De azt hiszem, nem bizonyult végzetesnek a dolog. Csak az egyetemen már nem nagyon tudtak az olvasmánylistával meglepetést okozni. (Egyébként csatlakozva Sárához, a Száz év magányt nem korán, csak tök rosszkor olvastam. Az a nagyon rövid korszak volt az életemben tizenkilenc éves korom körül, amikor elkezdtem parázni a haláltól és az ahhoz kapcsolódó témáktól. Konkrétan végigrettegtem azt a napot és éjszakát, amikor teljesen egyedül a kollégiumi szobában elmerültem a regényben. Cserébe viszont örökre beleszerettem Marquezbe.)

Szabó Dominika - William Shakespeare: Rómeó és Júlia

Jókor, jó időben? Vagy éppen rosszkor? Relatív, sőt szubjektív nézőpont. Szerintem nincs olyan egy könyv esetén, hogy rossz időben, mert a hatás (és ellenhatás), amit kivált, beéget, átszínez, megmutat, az az adott életszakaszban pont szükséges és elkerülhetetlen. A mindenséget úgyis előhozza, ha nem egy könyv (és nem pont az), akkor egy dal, egy gyűrött levél vagy egy iskolaudvari beszélgetés. De ha könyv, akkor Shakespeare Rómeó és Júliája. Elsős gimis voltam, amikor a kezembe került. Elolvastam. Újraolvastam. Elsírtam magam. Igazságtalannak, dühítőnek éreztem. Mérges voltam a méregre, Júliára, a dadusra, Lőrinc atyára, utáltam Mercutiót... meg az egészet! Nem értettem, miért, MIÉRT kell mindenkinek meghalni? Jártam-keltem a padlásszobámban, és azon gondolkodtam, hogy ez a Shakespeare milyen beteglelkű figura lehetett. Szóval mondhatom, szar élmény volt. A nagy tinédzserkeserv közepette azonban észre se vettem, hogy ez a „kegyetlen" Vilmos bácsi lengén odahuppant az íróasztalszékemre – úgy egy életre – és tar homlokára ráncokat rajzolt a kacér kuncogás: „Na, kislány, téged is megfogtalak." Azóta Rómeó és Júlia is velem laknak, Mercutio a hősöm, Tybaltba titkon még picit szerelmes is vagyok. Egyszóval jobb is, hogy tizennégy évesen Shakespeare valós jelenlétét még nem láttam. Valószínűleg halálra is rémültem volna a nagygalléros fazontól. Mindazonáltal a kérdés: jókor, jó időben? Szerintem igen.