Van baj a magyar filmekkel?

Biztos nektek is van olyan ismerősötök, aki magyar filmre elvből nem vált mozijegyet. Az utóbbi húsz év filmtermésének fősodrát elnézve ezt akár még meg is lehet érteni... Azaz meg is lehetett, nagyjából néhány évvel ezelőttig. Akkor ugyanis szabályosan felrobbant az itthoni filmgyártás, és egész műfajok éledtek fel a tetszhalálból: újra megjelent a fantáziadús vígjáték (Liza, a rókatündér), a méla, de szerethető zsánerfilm (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan), a néhány szereplős kamaradráma (Utóélet), a gyomrossal operáló történelmi film (Saul fia), és ismét felfigyelt a világ a magyar filmre. Nem csupán a Saul miatt, hiszen a fent említett mozik közül több is rangos szakmai díjakat nyer a mai napig.

Nekem személy szerint általánosságban mindig is a „sokat markol, keveset fog” elve volt a gondom a hazai filmekkel.

Volt egy egészen hosszú időszak, amit csupán szemérmetlen és iszonyúan amatőrre sikerült utánzások töltöttek ki; olyan művészfilmeket akartunk csinálni, mint a nagy európai filmesek, de csak szenvelgés lett belőle, olyan vígjátékot, mint Hollywood, ám az eredmény bohózatnak is kevés lett volna. Folyton úgy jöttem ki a moziból, hogy: „Az ég szerelmére, tanuljunk már meg előbb a tavaszi szellőről filmet készíteni, mielőtt nekiállnánk a Katarina-hurrikán feldolgozásának"… és láss csodát, az álmaim megvalósulni látszanak, legalábbis a Tiszta szívvel esetében mindenképp.

Fenyvesi Zoltán

Szerethető kavalkád

Az első kérdés, hogy mi is lehet Till Attila filmjének műfaja? Gengszterfilm, vígjáték, abszurd szociodráma? Egy kicsit mindegyik, és bár a kritikusok pont azt róják fel neki a leggyakrabban, hogy keveri a műfajokat, és ezáltal sokszor súlytalanná válik, én egyáltalán nem éreztem így.

Helyette örültem, hogy íme, egy film, amiből csak úgy süt a tehetség, az alázat és a kőkemény munka, viszont a legkevésbé sem izzadságszagú, csupán állati szórakoztató.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Főhősünknek, a kerekes székes Zolinak (Fenyvesi Zoltán) életmentő műtétre lenne szüksége, ám ellenáll, mert a beavatkozást az apja fizetné, aki elhagyta őket, amikor szembesült azzal, hogy a fia mozgássérült. Így hát Zoli megpróbál a „saját lábára állni” (bocsánat a poén miatt, de mivel a film épp a látszatszánalom ellen dolgozik, megengedem magamnak), és barátjával, Barba Papával (Fekete Ádám) együtt elszegődik a szintén mozgássérült egykori tűzoltó, Rupaszov (Thuróczy Szabolcs) segédjének, aki a maffia szolgálatában keresi a napi betevőt. Miközben Zoliék egyre őrültebb kalandokba keverednek új haverjuk oldalán, képregényben örökítik meg a kalandjaikat, és ez a Tarantinót idéző megoldás különösen tetszett, főleg a film végső csavarával együtt. Eközben a háttérben megelevenednek a mozgássérült otthon lakóinak mindennapjai, amiket a rendező ellenállhatatlan humorral és bájjal mutat be, és itt még a giccs is hihetetlenül szerethető, kicsit sem feslik föl tőle a világuk törvényeinek szövedéke, csak hogy én is kölcsönözzek valamit József Attilától.

Fenyvesi Zoltán és Thuróczy Szabolcs

A mi kis vicces nyomorunk

A színészek remekelnek, élükön – mondanom se kell – Thuróczy Szabolccsal, akitől már az Aranyéletben és Pintér Béla társulatában is többször elaléltam, itt pedig végképp úgy éreztem, hogy küldeném a srácot Hollywoodba, de rögvest, ha nem kéne itthon is úgy, mint egy pohár víz. Klisé, de Thuróczy nem játssza, éli Rupaszov figuráját, akivel saját bevallása szerint sok közös vonása van, és hiába tele az ország jobbnál jobb színészekkel, azt hiszem, ezt ilyen szinten senki más nem tudná eljátszani manapság. Az amatőr szereplők, Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám néha enyhén kilógnak a színészgárdából, ám legtöbbször imádnivalóan esendők vagy mulatságosak, Balsai Móni nem tud rossz lenni, Danis Lídia megható Rupaszov régi nagy szerelmének szerepében, Vitanovics Dusán pedig szintén telitalálat szerb maffiózóként.

A legnagyobb érdem mégis Till Attiláé: pontosan erre a koncepciózus gondolkodásra, érzékeny színészvezetésre és leheletfinom, részletekre fókuszáló, okos ötletbörzére van szükség, ettől lesz hiteles egy rendező, ettől válik egy mozis este igazi élménnyé.

Ami pedig a legfontosabb: a film elérte, hogy megdőljön az összes prekoncepcióm, nem csupán a kerekes székesekkel, de a tévés műsorvezetőkkel kapcsolatban is. Az eredetiség és bátorság előtt mindig fejet hajtok, ezt teszem most is; gratulálok mindenkinek, aki részt vett ebben a remek projektben, és ahogy az egyszeri anyakönyvvezető mondja az előtte álló ifjú párnak: még sok ilyet kívánok!

Kalapos Éva Veronika

Fotók: Laokoon Filmgroup, Stalter György

Nézd meg D. Tóth Kriszta beszélgetését Till Attilával az Elviszlek magammal sorozatban: KATT IDE!