–

Kezdetnek jöjjön egy sikeres történet

Erzsi 24 éves, középsúlyos értelmi fogyatékos, nagyon kedves, vidám lány. Beleszeretett egy szintén értelmi fogyatékos fiúba, aki meg őbelé – és nemsokára megszületett a közös gyermekük. De innentől mondja tovább a történetet egykori tanárnője, Erzsike, aki Erzsi tanára volt a kisvárosi iskolában, és továbbra is figyelemmel kísérte az életét.

„Eridj innét, a mi lányunk meghalt!”

„A kisbabát Erzsi a kórházból sajnos már haza sem vihette – tekintettel arra, hogy hivatalosan ő maga sem alkalmas önálló életvitelre. Egy ideig a párjával élt, a gyermeket Veszprémből a nevelőszülő egy-egy órára vitte hozzá láthatásra. Erzsi haza szeretett volna menni, de a szülei be sem engedték, közölték vele, hogy »az ő lányuk meghalt«, Erzsi meg menjen az utcára, mert oda való.

Szerette volna legalább a holmijait elhozni, de az sem sikerült, a szülők mindenét elégették. Így került a helyi hajléktalanszállóra. Lényegében semmije sem volt.”

Hepiend

Hogy jutott el oda a történet, hogy Erzsi egy éven belül bérelt lakásban, a gyermek apjával közösen, hivatalosan és nyugalomban tudja nevelni a kicsit – azaz lényegében révbe ért az élete? A kedves, de valóban igen naiv lány egyvalamiben biztos volt: ő maga szeretné nevelni a gyerekét. Ám ez nem ment volna az egykori tanárnője nélkül – az akkor már nyugdíjas pedagógus gyakorlatilag kézen fogta, elkísérte orvoshoz, hivatalokba, segített kérvényt írni, fellebbezni, berendezési tárgyakat és élelmiszert gyűjtött, valamint bátorította, lelkileg is támogatta a fiatalokat.

De mi történik azokkal, akik mellett nem áll egy ilyen töretlen hitű és kitartó háttérember?

Történetünk másik főszereplője, Tarjányi Ildikó mögött jelenleg még senki nem áll, ő maga az Éva Ház ötletgazdája és egyszemélyi szervezője. A kezdeményezés egyelőre az alapoknál tart, Ildikó igyekszik tető alá hozni a működtető alapítványt, s közben folyamatosan keresi azt a helyet, ahol az értelmi fogyatékkal élő kismamák számára megálmodott lakóotthont meg lehetne nyitni.

De miért akarna létrehozni egy ilyen bentlakásos otthont valaki, aki a korábbi munkájából adódóan ráadásul azzal is tisztában van, hogy egy ilyen projekt rengeteg nyűggel, adminisztrációval és nagy valószínűséggel állandó forráshiánnyal küszködne ma Magyarországon?

„Az én utam eddig nem sikertörténet” 

„Van egy 32 éves lányom, középsúlyos értelmi fogyatékos minősítéssel – kezdi Tarjányi Ildikó.

– Születése közben lépett fel nála oxigénhiányos állapot. Nekem korán feltűnt, hogy valami nem stimmel vele – ahova lehetett, elvittem vizsgálatokra, de mindenhol megnyugtattak, hogy »nincs ezzel a gyerekkel semmi baj, csak kicsit későn érik«.

Én pedig elhittem, hiszen orvosok mondták. Már a beiskolázásnál derült ki, hogy nagy problémák vannak, csak kisegítő iskolába mehet – de ennek nem akartuk kitenni, így magániskolába járattuk. A korai fejlesztés hiánya viszont nagyon visszaütött. A férjemmel közben elváltunk, egyedül neveltem fel a két lányomat.” Ildikó nagyobbik lánya – nagykorúvá érve – elköltözött, de egy idő után rosszul alakultak a dolgok. 

Apró gyermektestek ezrei elásva az iskolák környékén – A népirtás újabb bizonyítékai kerültek elő Kanadában

WMN Ügy – 2021. június 30. – KAd

 

Rendszerből az utcára

„Tavaly június 2-án megszületett a második unokám úgy, hogy a lányom első fiát, Martint a születése pillanatától kezdve én nevelem. A lányom ezután nem sokkal egy újabb férfitól megint terhes lett. Miután a pandémia miatt jó ideig csak telefonon meg üzenetekben tudtunk kommunikálni, abban a hiszemben voltam, hogy minden rendben van a lányom körül. Akármikor megkérdeztem, hogyan él, mi van vele, mindig azt a választ kaptam, hogy »persze, minden rendben van«. Erre egy hónappal a kiírt idő előtt megszületett Bálintka.

Nem tudtam az előzményeket, nem tudtam, hogy a szülés is amiatt indult be, hogy az akkori élettársa kirakta a lányomat az utcára az összes holmijával együtt. A lányom hajléktalan volt, az utcán koldult. Én még a szülés után felhívtam a védőnőt, hogy viszem a kisfiúnak a szükséges dolgokat, a szobája a lányoméknál már be van rendezve, erre közölték, hogy oda nem mehet a gyerek – ekkor derült ki, hogy már a lányomnak sincs hova mennie…

Megkérdezték, nagyszülőként tudom-e vállalni a második kisfiút, de hiába gondolkodtam, egyszerűen Martin mellé már nem tudtam magamhoz venni őt is – így természetesen bekerült a rendszerbe, és nevelőszülőkhöz adták. Lelkileg ez rettenetesen megviselt.”

Ám alig telt el némi idő, 2021 májusában Ildikó ismét nagymama lett – a kislánynak, Sacinak már egy harmadik férfi az apja. Már nem is volt kérdés, hogy Sacit a kórházból egyenesen nevelőszülőkhöz adják.

Ildikónak sajnos egyáltalán nincs ráhatása a felnőtt lánya döntéseire, csak követheti az eseményeket, remélve, hogy nem lesz újabb terhesség, szülés, és újabb, az állami gondoskodás rendszerébe kerülő újszülött.

Az önálló élet nehézségei

„A lányom tizennyolc éves koráig elég jól voltunk. Ám amióta önálló életet él, a történet ugyanaz: mindig van egy férfi, akivel éppen együtt él. Úgy tudnám jellemezni, hogy egy jól funkcionáló értelmi fogyatékos. Ha »sínre van téve«, tudja, mit kell tenni – de egyébként önálló életre, döntésekre nem képes. Ám mindig találkozik olyan férfiakkal, akik megígérik neki, hogy »ő lesz a királylány, szeretni fogják, sosem hagyják el«.

Ez persze nem így van, mint ahogy jó pár esetben bebizonyosodott… A kezdetekkor ezek a kapcsolatok még pozitívak, dúl a szerelem, sok az ígéret, de utána gyorsan eljön az a pillanat, hogy nem tudnak mit kezdeni a lányom ok nélküli hangulatváltozásaival, kiborulásaival, őrjöngéseivel…

Ő egyébként szép arcú, mosolygós, nagyon helyes lány, aki nem harminckét, hanem tizennyolc évesnek néz ki. Tudja magáról, hogy értelmi fogyatékos, mert egyszer megtalálta a saját szakértői véleményét, és rákérdezett. Sajnos egyáltalán nem hajlandó együttműködni velem.

A mellette levő férfiak pedig azt erősítik meg benne, hogy a saját családja kitaszította az utcára, a gyerekeit pedig elvette… Nagyon befolyásolható, és mindig annak az igazát hiszi a sajátjának, aki éppen mellette van. Ha hall egy történetet, gyorsan a sajátjának tekinti. És ez akár a tévében látott esemény is lehet – arról is úgy számol be, mintha vele történt volna.”

Az elmúlt években úgy zajlott anya és lánya kapcsolata, hogy ha új férfi tűnt fel, a lánynak gyakorlatilag nyoma veszett

Ha valami gond volt, általában előkerült, de teljesen kiszámíthatatlanul. Előfordult, hogy Ildikó hónapokig még telefonon vagy Messengeren sem tudta elérni, így arról sem értesült, hogy a lánya közben férjhez ment az első gyermeke apjához. Ezután egy ideig még Budapesten éltek. Miután a férjénél nem lakhatott, mert az anyósa nem engedte, akkor kezdett az utcán kóborolni, majd élni is. Amikor legközelebb hírt kapott róluk, a lány már Üllőn bukkant fel a harmadik gyermek apukájával, és így tovább…

Az üzenetekre, megkeresésekre pedig sokszor nem válaszolt, vagy csak hónapok múltán. A vírushelyzet előtt viszont többször érdeklődött Ildikónál Martinról, néha el is ment meglátogatni.

Háromszáz fős várólista

„Amikor Bálintka tavaly megszületett, nagyon sok helyet, lakóotthont felhívtam, szerte az országban, hátha létezik olyan, ahova beköltözhetne a lányom a gyerekkel együtt – folytatja Ildikó.

– Nos, Magyarországon egyetlen ilyen hely van – s az sem kifejezetten erre a célra létrehozott intézmény, hanem értelmi fogyatékosoké, ahonnan viszont nem utasítják el azokat a lakókat, akik teherbe esnek. Ám ott is háromszáz fős a várólista jelenleg, bejutni így gyakorlatilag soha nem lehet” – jegyzi meg Ildikó.

Ekkor merült fel benne a gondolat, hogy létrehoz ő egy ilyen intézményt, kis létszámmal, egyelőre hat bentlakóval, valami nyugodt helyen.

„Így talán megnyugtató megoldást teremthetnék számára, és az unokáim is vele lehetnének, nem volnának elszakítva az édesanyjuktól. Családban élhetnének, és én is ott lennék mellettük, de csak mint segítség, támasz. A felelősséget anyaként neki kellene vállalnia. Tudom, hogy a gyerekeit nem tudná önállóan nevelni, ezért kizárólag intézményi segítségben gondolkodom – de segítséggel igenis sikerülhetne neki igazi anyává lenni. Engem és a húgát is elutasít – s igaz, hogy egy intézményben is kooperálni kell, de egy lakóotthon szabályrendszerével szerintem jobban együtt tudna működni.”

  

Bizakodás

„Korábban egy alapítványi iskolánál dolgoztam, több ilyen intézmény létrehozásában is benne voltam – folytatja Ildikó.

 – Általános iskolai hálózatot hoztunk létre és működtettük SNI-s gyermekek részére.

Tudom, hogy nem könnyű fenntartani egy hasonló intézményt, de nagy szükség volna rá, és a többi érintett szülővel együtt meg tudnánk valósítani. Mi, szülők, manapság nagyon magunkra vagyunk ezzel a problémával hagyva. Az általános iskola végéig még valamennyire van támogatásuk ezeknek a családoknak, de utána megszűnik a védőburok.

Ha nem olyan szerencsés valaki, hogy talál egy nyitott középiskolát, akkor az a gyerek lényegében elveszett. Mert hiába lesz egy értelmi fogyatékkal élő harminckét éves, ugyanúgy ellenőrizni kell, mint egy kisgyereket.”

Ildikó azért keres egy bérelhető, majd előbb-utóbb megvásárolható tanyát, mert egy kis manufaktúrában is gondolkodik, ahol igény szerint tudnának a bentlakók dolgozni is. Közösséget szeretne építeni: a szülőkkel, a lakókkal együtt. Azt szeretné, hogy az ott élőket – amellett, hogy orvosi ellátást, felügyeletet, segítséget, támogatást kapnak – az állapotuktól függően mindenbe be lehessen vonni. Úgy, mintha egy nagy családban élnének.

(Mire ez a cikk elkészült, a projekt is lépett egyet előre. Ildikó Ladánybene egyik csodálatos tanyáján kapott meg egy épületet, viszont nagyobb területtel egyelőre nem rendelkeznek – ezért most már a ladánybenei tanyavilágban vagy környékén keresi az Éva Ház leendő helyszínét…)

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Image taken by Mayte Torres