Akarod tudni, honnan jött a kedvenc színészed, mi a világnézete, hisz-e Istenben? – Megnéztük a Second life, avagy kétéletem című előadást
Van egy jelenet mindjárt az elején, amiből kiderül, hogy Ötvös András színész valaha papnak készült. El is ment a helyi plébániára, hogy tanácsot kérjen a lelki atyától, aki örömmel fogadta a kamaszt. Majd – hogy meggyőződjön az elhivatottságáról – arra kérte, vetkőzzön le, és birkózzon vele egy jót. Ő maga azonnal le is dobálta magáról a ruhadarabokat, végül ott állt egy szál ócska alsóban, megragadta a reszkető fiút – aki félelmében szintén levetkőzött –, és ahogy attól tartani lehetett, gyömöszölni és dobálni kezdte. Tökéletes színházi pillanat: egyszerre mulatságos, kényelmetlen és felháborító. A két nagydarab, fehér test, Ötvös András rémült, tétova kiszólásai, és Mészáros Máté szenvtelen arca önmagukban megérik, hogy az ember lássa a Second life, avagy kétéletem című új színházi bemutatót. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Bár a budapesti színházak látogatottságára nem lehet panasz, újra meg újra felmerül a kérdés, hogyan lehet fiatalokat is becsábítani az előadásokra, elég-e az, ha a régi klasszikusokat újrafordítják és modern környezetbe helyezik, vagy olyan új darabokra lenne szükség, amik közvetlenül szólnak a mai életünkről és problémáinkról. A Színművészeti Egyetem egykori Máté Gábor-osztályának sorozata, amiben mindig valakinek az életét dolgozzák fel rövid jelenetekben, az utóbbi tézist igazolja. Az AlkalMáté Trupp előadásaira pillanatok alatt elfogynak a jegyek – már most sem lehet kapni a július végi hét estére. Kultelőadás lett belőle, pedig igazán egyszerű ötleten alapszik, és mindössze két hét alatt hozzák össze minden évben.
Az utóbbi időben producere is lett ennek a sorozatnak Orlai Tibor személyében, aki vérbeli üzletemberként rájött, hogy ebből többet is ki lehetne hozni. Az egész osztályt ugyan nem tudja összerántani a színházi évad idején, mert mindenki máshol játszik, és képtelenség egyeztetni őket, de nem is feltétlenül szükséges, hogy mindannyian rendelkezésre álljanak. A feléből is ki lehet hozni a show-t – még olcsóbb is. Ráadásul a saját „társulatában” (amit nem véletlenül hívnak Együtt. Szabadon-nak) is akadnak olyanok, akik remekül passzolnának egy ilyen produkcióba.
A Second life, avagy kétéletem mögött efféle megfontolás állhatott, és ahogy korábban, úgy Orlainak most is jó volt a megérzése. Az ötfős minitársulat (amit egy többnyire Németországban dolgozó, régi Máté-növendék, Dömötör András irányít rendezőként) ugyanolyan olajozottan működött együtt, mint az Alkalmáté Trupp rég összeszokott csapata, ugyanolyan bátran mert kitárulkozni (illetve itt is akadnak olyanok, akik jobban, és olyanok is, akik kevésbé-, de összességében mind nyitottak), és hasonló a szórakoztató, valamint az elgondolkodtató elemek elegye is.
A legfőbb különbség abban áll, hogy itt nem egyetlen ember életének bemutatásához asszisztálnak a többiek, hanem mind az öten feltárják az életük egy-egy fontos szakaszát vagy aspektusát.
Kovács Patrícia már a nevét viselő 2009-es előadásban is mesélt a családi hátteréről és apja alkoholizmusáról, de most derült csak ki igazán, honnan is jött. Ahogy akkor, úgy most is szó esik a Gusztos Péterrel kötött házasságáról is, ami abban az időben még javában tartott – most viszont már múltbeli történet, így annál jobban lehet rálátni, vagy akár elrugaszkodni tőle. Ezt a szálat végül egy House of Cardsból (Kártyajáték címen fut a Netflixen) vett fordulattal zárják, mintha Gusztosból valaha lehetett volna miniszterelnök, akit egy nap – népszerűsége okán – a felesége vált a hivatalban.
Járó Zsuzsa az önbizalomhiányos, és ezáltal önsorsrontó vidéki létből tört ki azzal, hogy már gyerekkorától alkotnia kellett, és színpadra vágyott. Miután azonban minden álmát beteljesítette – még azt is, hogy egy ideig a Vígszínházban játszhatott egykori idolja, Eszenyi Enikő igazgatósága alatt –, most már sokkal prózaibb tervet dédelget: valamikori – kompromisszumból kötött – cukrász végzettségét váltaná új karrierre.
Véletlen egybeesés, hogy az eladás mindhárom férfiszínésze Székesfehérvárról származik. Schruff Milán az ottani lakótelep ’90-es évekbeli világát eleveníti fel, Ötvös András egy helyi pap burkolt pedofil hajlamát, Mészáros Máté pedig azt, hogyan képzelte magát akkoriban Lovasi Andrásnak.
A lányokhoz hasonlóan ők is csak az előadás első felében „nosztalgiáznak”, a másodikban már előretekintenek, és azt játsszák el, mi maradt az egykori gyerekből (Schruff Milán), az akkori Istenkeresésből (Ötvös András), és a rocksztár életformából (Mészáros Máté). Ezek a jelenidejű monológok, stand-up számok vagy jelenetek azonban ritkán sikerülnek annyira jól, mint a múltidézés, már csak azért is, mert nincsenek olyan gondosan dramatizálva.
Van, aki egyenesen arra használja őket, hogy a hitvallását közvetítse, ami nézőként zavarbaejtő tud lenni. A színész hitvallását ugyanis nem biztos, hogy akarjuk tudni, az az ő magánügye.
Mindaddig, amíg a saját élményanyagát drámai formába önti, és ezáltal átélhetővé teszi mások számára – így pedig általános, mindenkit érintő problémákra világít rá –, addig színházról beszélhetünk. De amikor szembenéz a közönséggel, és prédikációt tart, az már valami más, amiből nem feltétlenül kérnénk. Legyen akár olyan személyes és intim történet, mint Ötvös betegsége és hite…
Hogy a rendezőn vagy a színészeken múlott-e, ki melyik kommunikációs formát választotta, azt nem tudhatjuk. De itt végképp kiütközött az egyes szereplők közti különbség. Járó Zsuzsa álombeli csúcscukrászként ugyan még színházat csinált, de annak kissé unalmas volt. Kovács Patrícia miniszterelnöki beszéde egy mögöttem ülő nézőt szabályosan kiakasztott (nyilván nem értett egyet a szemléletével), Schruff Milán videojátékba ágyazott vallomása inkább lett stand up magánszám, Ötvös András viszont teljes meggyőződéssel igét hirdetett. Valójában Mészáros Máté tudta a legjobban kiaknázni az előadásnak ezt a részét. Egyrészt, mert önmagát színészként definiálta benne, és kizárólag a színészi-emberi dilemmáiról beszélt, másrészt a végén egy bravúros megoldással az egész monológot visszaterelte a színházi formanyelvbe.
Mészáros Máté zseniális színész. A többiek is tehetségesek, vannak komoly emberi tartalmaik, humoruk, személyiségük, de Mészáros egy másik szinten komédiázik – legalábbis ebben az előadásban. Ez már a tavalyi AlkalMáté Trupp-előadásból is kiderült, amikor Molnár Piroska bőrébe bújt – jóval több volt az, mint paródia, ráadásul szinte eszköztelen –, és egyetlen jelenettel olyan mélységet kölcsönzött az előadásnak, amitől a görcsbe rándult nevetésünk megértéssé és tiszteletté szelídült.
De nem lenne igazságos azt sugallni, hogy egyedül miatta érdemes megnézni a Second life-ot.
Miatta is, de leginkább azért, mert nevettető, elgondolkodtató, könnyed és rövid, de még ennél is többet nyom a latban, hogy olyan személyességet – és ezáltal hitelességet – képvisel, amit ritkán lehet látni magyar színházban.
A színész ugyan mindig a bőrét viszi a vásárra, ahányszor színpadra lép, de itt érezhetően plusz tétje van a dolognak. Megtudtunk róluk valami lényegit.
Gyárfás Dorka
Képek: Pénzes Kristóf
