„A méltóság a lényeg – és azt sem megadni nem lehet, sem pedig elvenni tőlünk” – Interjú Margaret de Heinrich de Omoroviczával

–

Margaret de Heinrich de Omorovicza: Bocsánat, de mielőtt belekezdünk, muszáj szólnom, hogy négy gyerekem van és momentán nulla bébiszitterem, a gyerekek pedig négy különböző iskolába járnak. De ezt az időt most teljes mértékben önnek szentelem és örülök, hogy beszélgethetünk. Csak ez a mai egy kicsit őrült nap. De semmi baj, mindent kézben tartunk. Az egyik már elindult az iskolába, a másiknak mindjárt lesz egy találkozója, a harmadiknak fociedzésre kell majd mennie, a negyediknek pedig egy matekórára készülnie. Csak a szokásos… tudja. Valahogy megoldjuk. 

Gyárfás Dorka/WMN: Nagyon köszönöm, és teljesen megértem. Ön is tanította a gyerekeit a karantén alatt?

M. H. O.: Igen, persze csináltam, de most újraindult a rendes oktatás. Hát Magyarországon?

Gy. D./WMN: Nálunk is most kezdődött el, és hogy őszinte legyek, nekem egy kísérletnek tűnik.

M. H. O.: Miért, hogy érzi magát tőle?

Gy. D./WMN: Kissé bizonytalanul. Ön nem?

M. H. O.: Hát, lássuk csak, egy csomó dologról van szó egyszerre. Először is a gyerekek mentális egészségéről, mert mostanáig itthon voltak, elszakítva a barátaiktól, de biztonságban, egy védő, óvó, meleg burokban. A nagyobbak még így is eléggé szorongtak a helyzettől. A másik szempont a logisztika: normális esetben tömegközlekedéssel járunk, de most a négy gyereket négy iskolába eljuttatni – hát, ezt ki kell találni. És aztán ott van a munka: a kollégáink az Omoroviczánál is érzékeny emberek, amit tiszteletben kell tartanunk. Szóval sok dolgot kell egyszerre figyelembe venni, és mindezek mögött ott az általános szorongás attól, hogy mi lesz…

Gy. D./WMN: Valahol azt olvastam, hogy ön robogóval szállítja a gyerekeit.

M. H. O.: Imádom a motoromat! Tényleg azzal furikáztunk a gyerekekkel, ami nagyon klassz volt. 

Gy. D./WMN: A férjéről meg azt olvastam, hogy egyáltalán nem vezet autót, nincs is neki. Hogy lehet ez? 

M. H. O.: Ez nagyon érdekes: épp most vettünk egy autót, szó szerint két nappal a karantén előtt. Ugyanis amikor kitört a járvány, azt mondtam a családnak, két dolgot kell beszereznünk: egy mélyhűtőt és egy autót. Szóval mindkettőt megvettük, és ez remek döntésnek bizonyult. Én azonban utálok vezetni, úgyhogy a férjem vezet. Valaha, amikor még Amerikában éltem, szerettem vezetni – hiszen tudja, ott szélesek az utak és nagyok a távolságok. Odaát, ha valahová egy órát kell vezetni, az semmit sem számít. Ha az iskola vagy egy barát egy órára van tőled, az semmiség. De itt… hát nem ugyanaz. És amióta gyerekeim vannak, nem szeretek vezetni. Bár, amíg Budapesten éltünk, még nem volt vele problémám, de itt, Londonban már nem szeretem – ami talán a bal oldali forgalomnak is tulajdonítható. 

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy amikor elhagyta Amerikát, hogy Budapestre költözzön az amerikai nagykövetség munkatársaként, akkor valójában örökre elbúcsúzott a hazájától – de persze akkor még nem tudhatta… Nem hiányzik önnek Amerika?

M. H. O.: Huszonhét éves voltam, és halál izgatott attól, ami várt rám – bár fogalmam sem volt róla, hogy három hónapig, vagy három évig fog tartani. Nem is tettem fel magamnak a kérdést, egyszerűen csak iszonyú szerencsésnek éreztem magam, hogy egy új, izgalmas kalandba vághatok. Aztán úgy alakult, hogy négy évig dolgoztam diplomataként, ami azt jelentette, hogy minden negyedik héten Washington D. C.-be kellett utaznom, de sokat voltam New Yorkban is, és naponta beszéltem telefonon az amerikai kollégákkal a külügyminisztériumban. És persze a nagykövetségen is amerikaiakkal voltam körülvéve.

Aztán elérkezett az életemnek az a fejezete, amikor megalapítottuk az Omoroviczát, és ennek az üzletnek is egy jelentős része Amerikához köt. Úgyhogy sokat vagyok ott ebből kifolyólag: ötször egy évben hosszabb időre is. 

Gy. D./WMN: A gyerekei brit vagy amerikai kiejtéssel beszélnek angolul? Mert azt hallottam egy videóban, hogy a férje – aki Angliában járt egyetemre – a brit angolt beszéli.

M. H. O.: Keverék angolt beszélnek, de azt is el kell mondanom, hogy mind a négyen tudnak magyarul. A két nagyobb lány Budapesten született, és volt egy dadájuk, aki sokáig velünk lakott még azután is, hogy Londonba költöztünk, és ő magyar volt.

Gy. D./WMN: És ön megtanult valamennyire magyarul? Mert az igazán ritka, hogy Budapestet s-sel, és nem sz-szel ejti. 

M. H. O.: Keveset, de értek azért. A magyar egy elég trükkös nyelv. Én egyébként nagyra tartok minden tudást, de egyelőre az a legnagyobb hozzájárulásom, hogy Budapestet magyarosan ejtem, ami azért elég kínos. Amikor a követségen dolgoztam, a kollégáim – és a családjuk – egy évet töltöttek azzal a kiküldetésük előtt, hogy megtanuljanak valamennyire magyarul. Mint biztosan tudja, a magyar a világ harmadik (vagy a lányom szerint a negyedik) legnehezebb nyelve: a japánnal verseng a dobogó utolsó fokáért. Az első kettő a mandarin és az arab.

De meggyőződésem, hogy mivel a gyerekeim beszélnek magyarul, ez segíti őket a matematikában. Mindannyian elég jók matekból, és szerintem ez is szerepet játszik benne, hiszen annyi fantasztikus, világhírű magyar matematikus élt.

Nem tudom, hogyan, de szerintem ez összefügg a nyelvvel.

Gy. D./WMN: Ön azonban nem tanulhatott egy évig magyarul, mielőtt hozzánk érkezett, mert ha jól tudom, a véletlennek köszönhette az állását.

M. H. O.: Pontosan. Tiszta szerencse volt, életem legnagyobb áldása. New Yorkban éltem előtte, és olyan volt onnan Budapestre kerülni, mintha a Holdra repítettek volna. Már csak azért is, mert elképesztő időkben vágtam neki: képzelje, 2001. szeptember 11-én indultam volna, össze volt pakolva a bőröndöm, de természetesen így nem repülhettem. Iszonyú nehezen jutottam át Európába, és mondanom sem kell, rettentő nehéz időszak volt ez Amerikának. Aztán Budapesten megéltem Magyarország európai uniós csatlakozását, ami szintén elképesztő élmény volt, és később Brüsszelben is dolgoztam – szóval a legfantasztikusabb időszaka volt az életemnek. Úgy éreztem, hogy a történelem kellős közepébe csöppentem, és ott vagyok a frontvonalban. Eszméletlen, milyen kiváltságos szemszögből láthattam azokat, akik a történelmet alakítják.

Gy. D./WMN: Nem akarta folytatni a diplomáciai karrierjét? Hiszen, ha ennyire élvezte, akkor biztosan jó is volt benne.

M. H. O.: Imádtam! Budapest után Brüsszelt is, amikor egyre több ország csatlakozott az Európai Unióhoz, és annyi minden történt. De az életem úgy alakult, hogy szerdán felmondtam a munkahelyemen, szombaton férjhez mentem, hétfőn pedig belevágtunk a férjemmel a vállalkozásunkba, és teljes gőzzel belevetettük magunkat. Stephen már korábban elkezdett álmodozni az Omoroviczáról, amikor még Budapesten éltünk, sőt, már amikor elkezdtünk randizni. Szóval számomra a váltás természetes volt. 

Gy. D./WMN: Tény, hogy azt is nyilatkozta korábban, hogy kifejezetten szereti a változásokat az életben.

M. H. O.: Hát, ahogy öregszem, ezt egyre kevésbé tartom. De amikor például felajánlották a lehetőséget, hogy csatlakozzam az amerikai nagykövetség testületéhez, akkor egyszerűen csak fejest ugrottam a feladatba. Sőt, semmi nem állhatott volna az utamba. De nem hiszem, hogy bárki másképp reagált volna, hiszen ez egy elképesztő, sorsfordító lehetőség, minden szempontból.

Ez egy olyan pillanat volt az életemben, amikor a szívem és az eszem ugyanazt súgta: minden, amit a magyar kultúráról olvastam vagy hallottam (a művészet, a tudomány, a zene, az irodalom, vagy a történelem), csábító volt, nem akartam elhinni, hogy ekkora szerencse ért.

Előtte különféle munkákban próbáltam ki magam – nem is mindig azért, hogy pénzt keressek, hanem hogy megtaláljam végre, mi érdekel igazán, és miben vagyok jó.

Nagy szerencsével kaptam egy ösztöndíjat, aminek révén Londonba költözhettem, hogy a Time magazinnak dolgozzam – azon keresztül pedig a lapnál maradhattam további öt évig. Az első év még egy gyakornoki program volt, amiben öten vehettünk részt, és három terület működésébe nyerhettünk bepillantást: a marketingbe, a kiadói tevékenységbe, és a szerkesztőségi munkába. Aztán elég korán bekerültem a webcsapatba, amikor ez még valami újdonságnak számított. Az utolsó időben – mielőtt Budapestre érkeztem – egy online csapatot vezettem New Yorkban, az is fantasztikus volt.

Gy. D./WMN: Szerintem látszik is a nyilatkozataiból, hogy profi a médiában.

M. H. O.: Köszönöm, de szerintem csak szeretek beszélni. 

Gy. D./WMN: És úgy tűnik nekem, általában jó helyen van a jó időben. Nem gondolja?

M. H. O.: Köszönöm. Szerintem én egy nagyon kíváncsi ember vagyok, aki hajlandó sokat is dolgozni. Egyébként meg hiszek a sorsban, és hiszek a karmában.

És abban is hiszek, hogy ha jót teszel, az, ha nem jön is rögtön vissza, de akkor is egy értékesebb élethez vezet.

Szóval elég spirituális beállítottságú vagyok. Van hitem.

Gy. D./WMN: És mit szeretett legjobban Budapestben?

M. H. O.: Ó, istenem, de nehéz kérdés. Egyébként most is gyakran vagyunk ott, van egy lakásunk, és persze irodánk is. De az első, ami pozitív értelemben a legnagyobb hatást tette rám, miután New Yorkból megérkeztem, a város mérete. Tudja, nagy szerencsém volt: a Duna-parton kaptam egy lakást, amitől úgy éreztem magam, mintha a Tádzs Mahalba érkeztem volna. És kábé annyira egzotikus is volt nekem. Ami pedig később lenyűgözött, és a mai napig így van: az emberek kifinomultsága. Nagyon sok embernek mutattak be, sokféle közegben, de teljesen lenyűgözött az emberek műveltsége. Nagyon kíváncsiak voltak, elkötelezettek, és volt véleményük. Ez semmilyen korábbi élményemhez nem volt fogható. Remélem, hogy ezeket a tulajdonságainkat a gyerekeinkbe is sikerült átültetnünk – ezt az intellektust. 

De nagyon meglepett a szépség kultúrája is. Én olyan családból jövök – az édesanyámnak köszönhetően –, ahol tudatosan foglalkoztunk a külsőnkkel. Mivel nagyon rossz volt a bőröm, tizenhárom évesen elvittek egy bőrgyógyászhoz, aki felírt egy nagyon erős gyógyszert, és csak Budapesten szembesültem vele, hogy a szépségápolásnak egész más kultúrája is lehet. Ott bárki dönthet a szépségápolás mellett azzal, hogy fürdőbe és kozmetikushoz jár, nemcsak egyszer-egyszer, hanem rendszeresen. És évszakonként változtatnak a kezelésen, a krémeken – mert ennek van egy rendszere. Nagyon megérintett, hogy ott ez szinte mindenkinek járhat, ha így dönt. Úgyhogy nemcsak az volt rám nagy hatással, hogy én is elmentem fürdőbe, és azonnal meglátszott a bőrömön, hanem az is, hogy találkoztam ezzel az egész kultúrával.

Gy. D./WMN: Ez talán azért van, mert nálunk messze nem olyan drága egy kozmetikai kezelés, mint például Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban… És az anyák valóban elviszik a lányaikat már kiskamasz korukban.

M. H. O.: És a kezelésben nemcsak az a jó, hogy szebb lesz tőle a bőröd, hanem hogy jó érzés végigcsinálni! Mint ahogy nemcsak azért érdemes tudatosan étkezni vagy edzeni, mert attól jobban néz ki az ember, hanem mert jobban érzi magát tőle. Higgye el, egy elég hiú ember mondja ezt magának.

Úgyhogy ez nagyon tetszett Magyarországon: hogy bárki lehet szép. Döntés kérdése, mert a kultúra adott. Én ezt a kultúrát máshol nem láttam.

Gy. D./WMN: Ön szerint szépnek kell lennünk mindennap? Mindig?

M. H. O.: Hát, én biztos nem vagyok az. De ha eldöntöd, hogy teszel magadért, az meglátszik. Nem arról beszélek, hogy mindennap sminkeljünk, hanem inkább a méltóságról. Az ember méltósága pedig abból származik, ahogyan magát viseli, és amilyen elvárásai vannak önmagával szemben. Még ha otthonról dolgozol is, azért a pizsamádat átveszed, nem? Az arcodat megmosod, mert készen kell állnod a napra. Aki jól érzi magát a bőrében, az készen áll a napra. És hogy én szeretnék-e mindennap szép lenni? Azt tudom, hogy jobban érzem magam attól, ha jól nézek ki. 

Gy. D./WMN: Na jó, de ez fordítva is működik: ha jól érzed magad, attól jobban is nézel is.

M. H. O.: Igen, ez egy oda-vissza ható folyamat. 

Gy. D./WMN: Úgy tudom, a férjét egy vakrandin ismerte meg. Ez volt az első vakrandi, amin részt vett?

M. H. O.: Nem, sőt azt kell mondanom, imádom a vakrandikat! És nagyon szeretem az embereket tanulmányozni a randikon. A vakrandikkal kapcsolatban pedig az az elvem: soha ne mondj nemet egy vakrandira! Pont nemrég beszéltem erről egy barátommal, és neki is azt mondtam: mindig tanulhatsz valamit belőle. Lehet, hogy nem ő lesz a nagy Ő, de lehet, hogy bemutat egy barátjának. Vagy egy olyan művész, akit érdemes megismerni. Mindig profitálsz belőle. A mi vakrandinkra a férjemmel úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Emlékszem, mit viselt, hogy én mit viseltem, hogy hol ültünk, mit ettünk, emlékszem az étteremre. 

Gy. D./WMN: Ó, arra én is emlékszem, mert olvastam egy amerikai magazinban, hogy a Robinsonban voltak, a Városligetben, és arra gondoltam, de jó, ezt csak én tudom magam elé képzelni, az amerikai olvasók nyilván nem…

M. H. O.: Igen, és a férjem ült az ablaknak háttal, én kiláttam mögötte, és még viszonylag korán volt, nyáron, tehát világos volt. És nem csak ketten voltunk, mellettem ült egy barátom. 

Gy. D./WMN: És a férje akkor Budapesten élt? Mert ő sem mindig lakott itt: Svájcban született, Angliában járt egyetemre…

M. H. O.: Igen, Magyarországon élt, és az Akadémia utcában lakott, ami konkrétan háromszáz méterre volt az én lakásomtól, mégsem találkoztunk soha a környéken. 

Gy. D./WMN: A férje egy előkelő magyar nemesi családból származik – vagy esetleg a De Heinrich azt jelenti a nevében, hogy részben németek?

M. H. O.: A férjem családja évszázadok óta Magyarországon élt, tehát magyarnak vallják magukat, de még pár évszázaddal korábban Németországból jöttek. Igen, nagy múltra tekint vissza a családja, és a mai napig része egy olyan körnek, ahol az üzlet, a jótékonyság és a nemesi származás meghatározó. Nagyon büszke a származására. 

Gy. D./WMN: És ön hogyan tudott közéjük beilleszkedni?

M. H. O.: Hogy őszinte legyek: viccet csináltam belőle. Miután találkoztunk, és e-mailezni kezdtünk, én rákérdeztem, hogy mit jelent a nevében a „de” – azt sem tudtam soha, mint jelent a „van” vagy a „von” szócska egyes nevekben. Szóval megkérdeztem, ő pedig elmagyarázta, és onnantól én is úgy írtam alá az e-mailjeimet, hogy Margaret Dickerson de Jacksonville (ebből a floridai városból származik – a szerk.). Tudja, nagyon szép dolog ez, de nem határozhatja meg az embert.

Fontos, hogy az ember büszke legyen a származására – én is büszke vagyok az enyémre –, de ez nem minden.

És a férjem családja nagyon kedves volt hozzám, csodálatos emberek. Lehet, hogy azért nem volt nehézségem a beilleszkedéssel, mert én ebből nem csináltam ügyet, de egyszerűen nem volt téma, hogy ki honnan jön. 

Gy. D./WMN: De azt sem érezte, hogy egy tündérmesébe csöppent, és hercegnővé vált?

M. H. O.: Nem, és tudja, miért? Mert a méltóság a lényeg – és azt sem megadni nem lehet, sem pedig elvenni tőlünk. A méltóság nem a címeken múlik, hanem azon, hogyan viseled magad. A pénz sem határoz meg egy embert – sem akkor, ha sok van belőle, sem akkor, ha kevés. Az egyetlen, ami meghatároz, a műveltség, mert azt nem lehet elvenni senkitől. Én soha senkinek nem engedném, hogy elvegye tőlem, aki vagyok. És soha senkinek nem adnék hatalmat afölött, hogy meghatározzon engem. 

Gy. D./WMN: Honnan hozza ezt a mentalitást?

M. H. O.: Nem tudom. Ki tudja? Talán az előző életemből…

Gy. D./WMN: De volt például szegény életében?

M. H. O.: Igen, persze. De megvan! Tudja, én is egy elég régi amerikai családból származom, persze ez nem ugyanaz, mint a régi európai családok, de nekünk is van mit felmutatnunk. Csak aztán a családom mindent elveszített az 1929-es nagy gazdasági világválságban. Aztán az apám elég szépen talpra állt, de neki is hol volt pénze, hol nem volt. Nem szeretnék álszent lenni: nagyon szerencsés vagyok, mert szép házban laktunk és magániskolákba jártam, de tizenöt éves koromtól dolgoznom kellett, és ösztöndíjjal végeztem az egyetemet, mert addigra nem fogadtam el pénzügyi támogatást a szüleimtől. Nagyon korán ráébredtem, hogy a pénz nem határoz meg engem. Talán, mert én voltam a legkisebb gyerek – két bátyám van –, nem tudom.

De én is azt tanítom a gyerekeimnek, hogy nem az határoz meg, ami körülvesz, hanem a mindennapjaid minősége. 

Gy. D./WMN: Ön egy keményen dolgozó nőnek vallja magát?

M. H. O.: Igen is, meg nem is. Néha lusta vagyok, de hát van egy vállalkozásunk és van négy gyerekünk. Elég pörgős életet élünk, egy elég érdekes korban… De ha a gyerekeimet és férjemet kérdezné, valószínűleg nemet mondanának erre a kérdésre. 

Gy. D./WMN: Hát… szerintem négy gyerekkel és egy vállalkozással egyensúlyozni, az semmiképp nem lehet kevés munka. 

M. H. O.: Igaza van.

Gy. D./WMN: És hogyan tudnak a férjével együtt dolgozni? 

M. H. O.: Igazából nekünk ez könnyen ment, szinte így kezdődött a házasságunk. Szombaton esküdtünk, hétfőtől üzlettársak voltunk. És ahogy a vállalkozás nőtt, egyre több ember lett körülöttünk, akik nagyon jók a maguk területén. A kapcsolatunk pedig azért sem sínylette meg a közös munkát, mert egy csomó minden más is érdekel minket. Tegnap például elég nehéz napunk volt, fel kellett vennünk új embereket, tele voltunk tárgyalásokkal, és amikor hazaértünk, leültünk egy pohár borral, és két órán keresztül beszélgettünk a világról, politikáról, filozófiáról. Maximum az idő negyedében beszéltünk munkáról. Millió dologról tudunk egymással beszélgetni, és nagyon élvezzük. 

Gy. D./WMN: Aggódnak a világ jövőjéért?

M. H. O.: Azt hiszem, elég buta dolog lenne nem aggódni érte. 

Gy. D./WMN: Tizennégy évvel ezelőtt, amikor megalapították az Omorovicza márkát, gondolta volna, hogy itt fog tartani, ahol ma? Vagy még nagyobb terveik voltak vele?

M. H. O.: Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de nem is voltak ilyenfajta elképzeléseim.

Hiszek abban, hogy érdemes egy jövőképet kialakítanunk, de inkább érzelmi síkon, nem praktikus értelemben. Én azt akartam érezni, hogy kiteljesítjük magunkat, hogy folyamatosan találunk inspirációt, és erősnek érezhetjük magunkat.

De szerintem nem szabad ragaszkodni az elképzelésekhez, mert az élet folyton változik, és a lehetőségek is változnak. Tudatosnak kell lenni, de hogy őszinte legyek, én már meg is haladtam az elképzeléseimet. Ami ezen túl jön, az mind plusz!

Gy. D./WMN: Hány kontinensen vannak most jelen az Omoroviczával?

M. H. O.: Szerintem majdnem mindegyiken. Európában, Ázsiában, Észak-Amerikában, Oroszországban és Indiában biztosan… Legalább száz spát működtetünk a legelegánsabb szállodákban, és a termékeink ott vannak a luxusáruházakban mindenütt a világon. Szerintem elég jók voltunk abban, hogy az Omoroviczát pozicionáljuk a világban. 

Gy. D./WMN: És a járvány hogyan érintette a céget?

M. H. O.: Mélyen érintette. Minden forgalmunk áttevődött az internetre. De mivel függetlenek vagyunk, és kisebbek, mint a legtöbb kozmetikai vállalat, ezért elég gyorsan tudtunk reagálni. Azt kell mondanom, nekünk van a legfantasztikusabb csapatunk a világon – úgy Magyarországon, mint a világban –, és ők csodálatra méltóan helytálltak ebben a helyzetben.

Gy. D./WMN: Nem is kellett elbocsátaniuk?

M. H. O.: Természetesen kellett változásokat véghez vinnünk. Mindent át kellett strukturálnunk, az üzletet meg kellett fogni. Nehéz időket éltünk át, de jó volt a pozíciónk, és azt mondják, aki ezt az időszakot túlélte, az már jobb helyzetben folytatja. De kemény volt, az biztos. 

Gy. D./WMN: Ön szerint mit fog jelenteni a luxus a közeljövőben? 

M. H. O.: Szerintem a luxus mindig ugyanazt fogja jelenteni. Tudja, ezt a vállalkozást Stephen álmodta meg, ő végezte a munka oroszlánrészét. Úgyhogy amikor a magam nevében beszélek, mindkettőnket értem rajta, és a nagy francia költő, Baudelaire szavai jutnak eszembe az Utra hívás című verséből: „Csupa szépség odalent / csupa fény és csupa rend” (Szabó Lőrinc fordítása – a szerk.). Ennek nyomán mi úgy gondoljuk, hogy az idő és a tér – ez a luxus. Ezt érthetjük úgy is, hogy az idő, amit magadra fordítasz – akár az Omoroviczával –, tehát ha elmehetsz egy fürdőbe, egy kozmetikushoz, és foglalkozhatsz magaddal, vagy ha egyedül lehetsz egy könyvvel, és a nagyvárosokban a tér is luxus, mert kevés jut belőle egy főre. Szerintem ezen kívül a minőség számít luxusnak, mert a luxus elképzelhetetlen a kiváló minőség nélkül, illetve a művelődés. Én ebben hiszek.