A két éhes olasz, akik megtanítanak az ételek (és az élet) élvezetére

–

A kanapén fekszem és nem érzek semmit. Szó szerint semmit a mély fájdalmon kívül. Sem éhséget, sem izgalmat, sem kíváncsiságot – még az öröm apró szikráját sem. Bénult vagyok és tompa, mintha a lelkem szó szerint kiszakadt volna a helyéről. Nem köt le semmi úgy igazán. A kisbabám meghalt, és úgy érzem, ez a bénultság már örökre velem marad. Hogy ezentúl mindig így lesz, ilyen leszek.

Ahogy a tévét kapcsolgatom, két idősebb férfi jelenik meg a képernyőn, egy óriási erkélyen vannak, előttük a szikrázóan kék tenger, a fejük felett kövér sárga citromok lógnak le egy fa ágairól.

Egyikük lecsíp egy citromot, és jóízűen falatozni kezdik a héját. Becsukják közben a szemüket, azt mondják, a gyümölcs tökéletes, nem túl intenzív az íze, épp ezért jó minden részét enni. Én pedig a fájdalom keserű íze mellett egyre inkább egy enyhe, kellemes fanyarságot, a citrom friss és élénk zamatát kezdem érezni a számban.

Ők a két ismert olasz séf, az azóta megboldogult Antonio Carluccio és Gennaro Contaldo, akiket a többség itthon leginkább Jamie Oliverrel összefüggésben ismer. Minden, amit Jamie az olasz konyháról tud, Gennárótól és Antoniótól tanulta – utóbbit egyébként több mint ötvenéves pályafutásával az „olasz gasztronómia keresztapjának” neveztek.

A két jóbarát több évtizede hagyta hátra Olaszországot, Angliában futottak be fényes karriert, harmincéves barátságuk egyik megkoronázásaként pedig leforgatták a Két éhes olasz című sorozatot, ami hazájukba való visszatérésüket örökítette meg. A 2011-ben és 2012-ben műsorra tűzött sorozat eredeti angol címe Two greedy Italians, azaz Két mohó olasz, amit találóbbnak is érzek a magyar fordításnál, tekintve, hogy ez a két ember milyen élvezettel és milyen mély, színtiszta szerelemmel viseltetik az étel iránt.

Az egyórás részekben Olaszország egy-egy régióját járták be azt vizsgálva, mennyit változott az elmúlt évtizedek alatt az olasz gasztronómia és az olasz kultúra, és ennek hatására hogyan alakult át az, amit az olaszok az asztalra tesznek.

Megismertettek az egyes régiók gasztronómiai jellegzetességeivel, megvizsgálták többek közt, hogyan változott az olasz nők viszonya a konyhához, ahogy azt is, micsoda leleményességgel készültek a cucina povera, azaz a szegény emberek konyhájának egyszerű, de fenséges fogásai, amiket a szükség hívott életre. 

Én pedig ott ragadtam, velük.

Élvezettel néztem, ahogy nagy szakértelemmel főznek, majd annál nagyobb élvezettel falatoznak. „Miért főzök ilyen jól?!” – kiáltott fel minden alkalommal Gennaro, amikor valami egyszerű lépésekből álló, ám mesteri ételt tett az asztalra. Épp ebben rejlik az olasz konyha zsenialitása: hogy némi lisztből és vízből, paradicsomszószból és fokhagymából fenséges ételt képes varázsolni. Olyat, amiben ott az étel iránti tisztelet és a színtiszta életöröm.

Közben pedig ezt a két, állandóan egymást ugrató, kissé rigolyás öreget is megismertem: azt, ahogyan a világot látják és ami igazán fontos számukra. Utóbbiban persze nem mindig volt egyetértés köztük, ez pedig számos megmosolyogtató helyzetet szült.

Például akkor, amikor a mélyen hívő Gennaro templomba akarta csalni a megrögzött ateista barátját, aki válaszul csak annyit mondott: „Adnak kávét a templomban? Ha nem, akkor inkább megvárlak abban a kávézóban, amíg kiimádkozod magad.”

Persze megjelentek benne a veszteségeik is, így az, hogy Antonio egy súlyos tragédia miatt kezdett el a főzés felé fordulni: olyan tizenhat éves lehetett, amikor vízbe fulladt a testvére, ennek hatására kezdett el főzni. Azért, hogy lefoglalja magát és valamiféle rendet teremtsen a káoszban – a gyászfeldolgozásban pedig az ételkészítés segített neki a legtöbbet.  

Antonio többek közt a tragédia miatt hagyta el Olaszországot. És bár Angliában fényes karriert épített magának, a magánélete nem volt boldog: három házassága futott zátonyra. A miattuk és a testvére halála miatt érzett fájdalom depresszióba sodorta, amivel egész életében küzdött. 2008-ban egy ollóval öngyilkosságot kísérelt meg, az asszisztense mentette meg a haláltól. Az esetet a médiában konyhai balesetként tálalták, sokáig így azt lehetett tudni, hogy egy konyhakéssel véletlenül megvágta magát. A műsorban mindig észre is lehetett rajta venni valami nagyon mély szomorúságot, ami csak akkor vált köddé, ha főzni kezdett vagy ha valami igazán jót evett. 

Mert erre is képes az étel: gyógyítani a legmélyebb sebeket, kapaszkodót és célt vinni a mindennapokba akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá. Ezt ma már én is tudom. 

(A sorozatot időszakosan a Paprika TV szokta műsorra tűzni, de az epizódok már a YouTube-on is megtalálhatók)

Képek: BBC

Filákovity Radojka