–

Filákovity Radojka: Fördős Zé – Brutális kaják (Street Kitchen Kiadó)

Évek óta bevett rutinom, hogy ha valami egyszerű, mégis különösen ízletes fogásra vágyom, akkor a Street Kitchenhez fordulok, és onnan is leginkább Zé receptjeihez nyúlok. Csalódás eddig sosem ért – vagy legalábbis nem a recepten múlott a dolog, sokkal inkább a felismerésen, hogy főzés közben nem tudok multitaskingolni.

Szóval nekem Zé a konyhai mindennapjaim része, ennek ellenére ez az első szakácskönyvem tőle, és őszintén nem értem, miért vártam eddig vele, hogy a könyvespolcomra is felkerüljön egy jó adag a receptjeiből.

A Brutális kaják – ahogy azt a címe is sejteti – tele van jobbnál jobb, ám annál „combosabb”, laktató fogással. Van itt minden kéremszépen a világ legfinomabb köreteitől kezdve, feszítős street foodon, piperkőc partikajákon, pörkölteken, ragukon, egybe sült húsokon ár a rántott csodákig, levesekig, desszertekig és olyan igazi, „mindent bele” tepsis fogásokig.

Teljesen mindegy, hogy a baráti társaságnak főznél, a szülők jönnek át, vagy csak a párodnak villantanál valamit – és itt most szigorúan a kajára gondolok –, nem fogsz csalódni. Van itt minden a hazai és nemzetközi konyha legjavából – klasszikusok némi csavarral és különlegességek totál egyszerűen.

Pont úgy, mint az általam választott csabai burritó. És bár a „cuccos” kifejezésről nekem alapvetően valami teljesen más jut eszembe – bocs, Zé –, erre a laktató, szaftos csabai burritóra mégsem tudnék jobb jelzőt találni. Hát mi ez, ha nem maga a nagybetűs tortillamennyország? Ennél tökéletesebb reggelit el sem lehet képzelni, főleg a sűrű, rohanós napokra, amikor az embernek szüksége van az „üzemanyagra”, amivel a világ végéig is elmehet.

Az pedig már csak hab a tortán (vagy inkább tortillán?), hogy nagyon egyszerűen és gyorsan elkészíthető. Ja, és azt mondtam már, hogy iszonyúan finom? Mit finom: BRUTÁLIS, érted?!

Krajnyik Cintia: Jamie Oliver – Együtt (Park Könyvkiadó)

Óriási kedvvel csatlakoztam ehhez a receptes kihíváshoz, de ez a lendület egészen addig tartott, amíg nem kellett fogást választani, amit elkészítek. Na de lépjünk egyet vissza.

Jamie Oliver Együtt című szakácskönyvét választottam, mert soha nem volt még Jamie-könyvem, de mindig is ki akartam próbálni a receptjeit.

A kötet gyönyörű, nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden polc éke lehet, jó vaskos, tele gyönyörűen fényképezett étel- és családi fotókkal.

A híres brit szakács nem sokat pepecselt azzal, hogy a fogások köré történeteket kreáljon, a bevezetőben elmondja, amit kell. A járvány alatti időszakban jócskán felértékelődött az együtt töltött idő és a személyes találkozások lehetősége, Jamie ennek szentelt most egy teljes könyvet. Mint mondja, az egyszerűségre törekedett, hogy végre élvezni is lehessen a vendégvárást, és az ember ne ragadjon a konyhában, akár nagy családi ebédről, akár egy meghitt, romantikus vacsoráról van szó.

Én vendéglátós famíliában nevelkedtem, minden álszerénységet mellőzve azt gondolom, hogy tudok főzni, és szeretek is. Ez a könyv viszont bevallom, kissé kifogott rajtam. A fogások nagy részéhez kell minimum egy olyan összetevő, ami kevés eséllyel van a magyar spájzok polcain. Legalábbis nálam biztosan hiánycikk a vaníliapaszta, a mangó chutney, a kardamomhüvely vagy a görögszénamag, de a leírásokat is sok esetben kissé bonyolultnak találtam.

A könyvnek meglehetősen borsos ára van, és ezzel párhuzamosan azt gondolom, hogy ez a szakácskönyv inkább azoknak lett kitalálva, aki szívesen szánnak arra időt és pénzt, hogy beszerezzék a különlegesebb, akár drágább alapanyagokat is. Persze, biztosan elhagyható volna egy csomó minden, de ha egy receptet követve főzök vagy sütök, nem saját kútfőből, akkor felerősödik bennem a lappangó OCD-m, és kényszert érzek, hogy mindent a leírtak szerint kövessek.

Végül egy pesztóbundás csirkemellet készítettem el, amit sütőben kellett kisütni olaj helyett, így jóval egészségesebb, mint a hagyományos rántott hús, és egyébként isteni lett, ahogy abban is biztos vagyok, hogy az összes többi recept is az, ugyanis tényleg nyálcsorgatva lapozgattam végig az egész könyvet.

Egyszer, ha elvonulok egy hosszabb szabadságra, biztosan átszellemülök, és átadom magam a különleges kulináris fogások elkészítésének.

Deli Csenge: Borsa Brown – Sava-Borsa – Regényes ízek a világ körül (Álomgyár)

Tavaly nagyon szomorú voltam, hogy kimaradok a Nagy Ünnepi Szakácskönyv-ajánlásból, szóval idén kapva kaptam az alkalmon, de mire stipistopiztam volna a kiválasztottamat, más már rég befoglalta. Nagy gonddal választottam egy másik darabot, egy csodálatosnak tűnő félig szakácskönyvet, mire az nem érkezett meg. Lehet, hogy ez egy intő jel lett volna?

Sebaj, Csepelyi Adrival nem hallgattunk rá, és az utolsó pillanatban megkérdezte, mit szólnék Borsa Brown Sava-Borsa könyvéhez? Fogalmam sem volt, mit kell tudni róla, és be kell vallanom, az is csak a sütés-főzés után derült ki számomra, hogy a Borsa Brown álnév mögött egy magyar írónő áll… Így aztán nem volt semmilyen előzetes várakozásom a könyvvel kapcsolatban, de összességében boldog vagyok vele.

A szakácskönyv alapkoncepciója egy szerintem nagyon okos marketingfogás: az írónő regényeiből kiemelt részletek, középpontban mindig a szóban forgó ételekkel, megadva az alaphangulatot és kedvcsinálóként a későbbi olvasásra.

Borsa Brown romantikus regényeinek gyakori mozzanata ugyanis, hogy a szereplők asztalhoz ülnek és falatoznak, az evés mint egyfajta szentség van jelen.

A történetek többnyire egzotikus helyeken, Törökországban, a Közel-Keleten, Szicíliában vagy Amishlanden játszódnak, így a felsorakoztatott ételekkel is már egy kisebb utazást tehetünk, ami valljuk be, igazán ráfér a többségünkre. A tálalóeszközök nagyon autentikusak, a képek segítségével tényleg megelevenedhet előttünk az idézett jelenet.

Az olasz konyha után talán a keleties csipegetős-mártogatós vonalat szeretem a legjobban, így nagyon megörültem, hogy rögtön az első recept egy falafelgolyó – már évek óta el akartam itthon készíteni, de valahogy mindig egyszerűbbnek tűnt rendelni, szóval most tökéletes apropója lett volna. Aztán lapozgattam tovább, és megakadt a szemem a pisztáciával és porcukorral hintett kis cannolikon (cannolókon?), a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Rettentően édesszájú vagyok, és biztos voltam benne, hogy abból már csak jó dolog sülhet ki, ha valamibe krémsajt, pisztácia meg bor kell.

Még az sem tántorított el, hogy a szerző figyelmeztet: ezzel a tradicionális szicíliai finomsággal nem lesz könnyű dolgunk. Azt már csak én teszem hozzá, hogy pláne akkor nem, ha nincs se nyújtófánk, se cannolicsövünk. De szerencsére a konyha egy nagy játszótér, így gyorsan találtam alternatívát.

A végeredmény pedig nemcsak külcsínben, de szerintem ízében is magáért beszél.

Csepelyi Adrienn: Beczkóyné Kner Piroska – Szakácskönyv/Parti Nagy Lajos – Árnyékporocska

Igyekszem nem túlömlengeni a dolgot, de ez a kötetpár annyira megejtően szép vállalkozás eredménye, hogy egészen ünnepélyes érzés volt kézbe vennem. Ennek a szakácskönyvnek ugyanis 1915-ben kellett volna megjelennie – és el is készült a kézirat, azóta viszont egy rákosligeti ház padlásán porosodott. Hiába volt ugyanis Beczkóyné Kner Piroska a híres Gyomai Kner Nyomda alapítójának, Kner Izidornak a húga, valahogy a család ügyei mellett mindig elsikkadt az ő könyvének kiadása… Néhány éve a ház új tulajdonosa felfedezte a kéziratot, a gyomaendrődi Határ Győző Városi Könyvtár és a Magvető Kiadó pedig életre keltette. Nem is akármilyen kivitelben: a könyv digitalizált Kner Antikva betűkből, Kozma Lajos díszítőelemeit felhasználva tervezte Pintér József, és hol máshol nyomtatták volna, mint a család egykori nyomdájában, Gyomán?

Igazságszolgáltatás ez a javából: Kner Piroska szakácskönyve mellé kapunk ugyanis egy „féltényregényt” Parti Nagy Lajos tollából, aki családi dokumentumok, levelek – meg persze a saját fantáziája – alapján állítja elénk ezt az életében háttérbe szoruló nőalakot.

Ahogy Parti Nagy írja: „Az álmairól meg senki nem tehet, hogy mennyit késnek vagy sietnek”. Kner Piroska álma sokat késett, de végre itt van, és ebből a könyvből főzni (de már csak olvasgatni is!) olyan, akár egy időutazás.

Először is nagyon érezhető, micsoda konyhát vihetett annak idején a szerző – a féltényregényből kiderül, hogy nem csupán kosztosai voltak Piroskának (azaz hozzá jártak pénzért ebédelni, ebből igyekezett fenntartani a családot), hanem fiatal lányokat is oktatott, ahogyan ő is a család idősebb nőtagjaitól tanulta meg a konyhaművészet alapjait.

A recepteket is azzal az előfeltételezéssel jegyezte le, hogy bizonyos fajta rutinja van annak, aki elkészíti őket, de ez ne ijesszen el senkit: bőven akad könnyű recept is benne. Az én kedvencem a könyv hátsó traktusa, amelyben az édességek, mázak, különleges csemegék és a befőzés fortélyai olvashatók, így karácsony közeledtével pedig arra gondoltam, remek alkalom ez a teszt, hogy kipróbáljam, milyen volt a szaloncukor 1915-ben.

Mindjárt két szaloncukor-recept is található a könyvben – igaz, az egyik úgy kezdődik, hogy két órán át (!) kell dörzsölgetni porcelánmozsárban a cukrot. Itt azért kissé átértékeltem a lelkesedésem. A másik recept jóval könnyebb, de ez, mondjuk, nem jelenti azt, hogy maradéktalanul sikerült is teljesítenem – lassan húszévnyi konyhai rutinom van, de azért most tanultam egy-két dolgot a cukor fizikai természetéről.

A kísérlet végére kiderült, hogy jó száztíz évvel ezelőtt egész mást értettek szaloncukor alatt, mint mi, illetve, hogy az édesség mint olyan nyilvánvalóan egészen más szerepet töltött be az étkezésekben (meg úgy egyáltalán: az életben), mint ma, amikor gyakorlatilag bármi elérhető bármilyen mennyiségben. Nem mondom, hogy két kockánál többet képes vagyok egy ültő helyemben megenni Kner Piroska szaloncukrából, még azt sem egyénként, hogy szép lett – igaz, a cukorpapíros csomagolástól most eltekintettem, a felvágás tekintetében követtem a szerző utasításait.

Összességében nagyon élveztem a bíbelődést, tényleg olyan volt, mintha száztíz éven átívelő leckét vennék Kner Piroskától. Nem hiszem, hogy elégedett lenne velem az első óra után, de azért teljesen reménytelennek sem mondanám magam.

Azoknak ajánlom ezt a kötetpárt, akik hozzám hasonlóan szentimentálisak, és akik szeretnek elmerülni a régi korok ételei között, felfedezni rég elfeledett csemegéket – és azt sem bánják, ha nem tökéletes a végeredmény.

 

Csepelyi Adrienn gyűjtése