–

Dián Dóri: Jóbarátok – A hivatalos szakácskönyv (21. század kiadó)

Mivel a tavalyi ajánlóhoz is az akkor megjelenő Jóbarátok-szakácskönyvet teszteltem – ami egy rajongói kötet volt, és sajnos nagy csalódást okozott –, így egyértelmű volt, hogy ha már idén is megjelent egy, ráadásul most már a hivatalos verzió, akkor ezt ajánlom nektek.

És hogy mennyire tetszett?

Ó, te jó ég!

Minden, de tényleg majdnem minden étel receptje benne van, ami a tíz évadban kisebb vagy nagyobb szerepet játszott a Jóbarátok életében. Itt vannak persze a klasszikusok Rachel húsos triffle-jétől kezdve a Chanfonya szószon át a Tiki halála koktélig, és olyan, a sorozatban kevésbé hangsúlyos ételek is helyet kaptak, mint a Mmm… húsleves! vagy a Central Perk szülinapi muffinja. Ja, és hála az égnek bejátszották, amit annyira vártam: benne van a Joey-féle két pizza!

Én most végül Chandler grillezett szendvicsét próbáltam ki, amit hálaadáskor készített. Isteni finom lett, a recept egyszerű és könnyen követhető, és ahogyan belelapoztam a könyvbe, a többiről is ezt tudom elmondani.

De nem csak a kaja része, szerencsére a Jóbarátok-utalások is szuperek. A könyv minden receptnél felidézi az adott epizódot, amiben az adott étel szerepel, egyfajta emlékeztetőként is szolgálva, valamint telis-tele van képekkel a sorozatból és a kulisszák mögött készült fotókkal, ami még tovább fokozza a „Jóbarátok”-élményt.

Nagyon szép és jól kivitelezett kiadvány lett a hivatalos Jóbarátok-szakácskönyv, minden rajongónak alapdarab (és egyben tökéletes ajándék azoknak, akikről tudjuk, hogy nem tudják, hogy mi tudjuk).

Csepelyi Adrienn: Kárai Dávid – Ki mint vet (Grenadirmars)

Kárai Dávid Ki mint vet című szakácskönyvére eléggé el nem ítélhető módon azonnal lecsaptam, ahogy kihirdettük az idei szakácskönyv-projektünket. Minden szentnek, ugyebár, hát még nekem. Ez a kötet túlmutat a hagyományos szakácskönyv keretein: olyan termelőket, kisvállalkozókat mutat be a receptek között, akik arra tették fel az életüket, hogy minőségi alapanyagokhoz juthassunk, ha főzőcskézni támad kedvünk. Külön kedves a szívemnek amiatt, hogy „földijeim” is szerepelnek benne, így aztán már hónapok óta tűkön ültem, hogy láthassam a kész kötetet.

Grandiózus, meseszép kiadvány azoknak, akiknek maga a könyvtárgy is éppoly fontos, mint a tartalom – nem tudom, hogy vagytok vele, de én teljesen bele tudok feledkezni a szakácskönyv-lapozgatásba, érdekel a papír illata, tapintása, a fotók által sugallt hangulat, minden.

Kárai könyve termelőtől termelőig kalauzol, de elsősorban a termékek mögötti történetet, filozófiát mutatja meg, a családi-baráti viszonyokat, az egyes tájegységek mezőgazdaságának részleteit, hagyományait. Az egyes régiókhoz köthető ételeket kissé felfrissítve „tálalja”, és e tekintetben egyébként van kiindulási alapom: ott van ugyanis a kötetben az egyik kedves ételem, a szatmári mocskos tészta is.

Mivel teljesen ráflesseltem a fotókra, és egy ültő helyemben végigolvastam a fél könyvet, azonnal ki akartam próbálni valamelyik receptet, úgyhogy leszaladtam a boltba salottahagymáért, és már neki is láttam a fűszeres sült hagymának. Rögtön dupla adagot csináltam, és mondhatom, nemcsak hogy elég jó felmelegítve, de talán még finomabb is, mint elsőre – pedig már akkor is degeszre zabáltuk magunkat belőle. 

Van sok vega recept, könnyebb és nehezebb, hagyományos és modernebb étel egyaránt, úgyhogy ez a kötet szerintem tökéletes nagyjából bárkinek megdobogtathatja a szívét, aki odafigyel arra, mit vásárol, igyekszik helyi termelőktől beszerezni az alapanyagokat, és szeret új dolgokat kipróbálni, de azért kedveli a hagyományosabb ízeket is. Külön szeretem a tetszetős, de nagyon is életszagú, nem agyonsztájlingolt ételfotókat benne – amik engem legalábbis csak bátorítanak a kísérletezésre, nem pedig nyomasztanak a tökéletességükkel. És pont ettől lesznek tökéletesek.

Fiala Borcsa: Annie Gray – A hivatalos Downton Abbey szakácskönyv (21. Század kiadó)

Ami nem csak szakácskönyv, hiszen számos érdekes kultúrtörténeti adalékkal gazdagíthatja az anglomán a tudását kezdve azzal, hogy honnan származik a „full English breakfast” hagyománya, hányszor és hogyan étkezett egy nemesi család egy nap, vagy hogy honnan szerezték be a tejtermékeket. A Downton Abbey-ért teljes szívből rajongóknak lesz igazi csemege a könyv, ami gazdagon el van látva illusztrációkkal a filmből, idézetekkel a szereplőktől, például:

Robert: Hol jártál?
Rose: Teázni voltam Atticusszal. Félúton találkoztunk, Riponban.
Robert: Akkor tehát komoly a dolog?
Rose: Reméljük a legjobbakat.

De arra is kaphatunk hasznos tippeket, hogy hogyan rendezzünk Downton-vacsorát – például minél kevesebb ételt pakoljunk az asztalra magára, de virágokat minden mennyiségben, még a kandallóba is, és nyolc fogás alá semmiképp ne adjuk! Vacsora után pedig a hölgyek és az urak feltétlenül váljanak külön, az asztalnál csak a férfiak maradjanak portóit kortyolgatni és megváltani a világot.

Az ételek – ahogy a sorozatban is a két társadalmi réteg a házon belül – úgy itt is két különálló fejezetben jelenik meg: az emeletiek (azaz arisztokraták) és az alagsoriak (azaz a cselédek) szintjén. Gondolom, nem nehéz kitalálni, vajon a homárkotlett, a Dundee-torta és a pisztáciával töltött csirke, illetve az almasajt, a tökös-gyömbéres dzsem és a marhahúsos-vesés puding kiknek az asztalára került.

Mivel már a „Csengetett, mylord?” sorozatban is inkább a cselédekhez húzott a szívem, és a „Downton Abbey”-ben is, ha választanom kellett volna, inkább lennék Mrs. Hughes, mint Mary Crawley, így az alagsori receptek közül választottam ki a varangyot a lyukban, azaz a híres angol Todd in the hole-t.

Nem túl bonyolult vagy különösebben szofisztikált étel, de ad annyi energiát a nap (sőt a hét) hátralevő részére, hogy bírja az ember a bizonyára igen megterhelő fizikai munkát, amivel az arisztokrácia kiszolgálása jár.

Tóth Flóra: Tóthné Libor Mária – Limara vendégvárói – Aranygaluskától zserbóig (Csipet Kiadó)

Tóthné Libor Mária, vagyis Limara receptjeit évek óta használom, pedig egyébként én konkrétan az a típus vagyok, aki menekül a konyhai mérlegtől, és szeret eltérni a recepttől.

A kelt tésztái viszont annyira egyszerűen és átláthatóan vannak végigvezetve, hogy neki köszönhetem azokat a babérokat, amiket eddig learattam a témában, a foszlós kalácstól a puha kiflin át a nálunk általában miniben készülő hamburgerzsemléig.

A receptjeiről leginkább a felhasználóbarát kifejezés jut eszembe, ami tökéletesen igaz a nemrég megjelent, Limara vendégvárói című könyvre is.

A receptek szuperjól vannak tagolva: édes kelt tészták, sós kelt tészták, édes sütemények, sós sütemények. Minden recept végén van előkészítési és elkészítési idő, és amit kipróbáltunk, annál tökéletesen stimmelt. Én ugyanis annyira bíztam a receptben, hogy rögtön a lányaimmal csináltattam meg a cukros brióst, ráadásul a vendégvárás címet is komolyan vettük, ugyanis a Mikulásnak és az ünnepelni érkező családtagoknak készítettük el.

A recept teljesen egyértelmű volt, a gyerekek olvasták és mérték, a (gépi) dagasztást én felügyeltem, formáztam és sütöttem, de a formázást a gyerekekre kellene fognom, az sikerült ugyanis a legkevésbé. Ám ez egyáltalán nem a recept hibája. Ráadásul nagyon finom lett, megsúgom, hogy a Mikulás repetát kért, és a szénhidrátra figyelő vendégek sem tudtak ellenállni a langyos briósnak, amit vajjal és eper meg baracklekvárral ettünk.

Nagyjából fél óra alatt fogyott el a tizenkét darab.

Azóta öt további receptet kinéztünk, a szokásos ünnepi aranygaluskánk is így készül majd, de a gyerekek rávettek egy islerre is, amit eddig soha nem mertem bevállalni, pedig mindenki nagy kedvence. Perecgolyót és sonkakrémes kiflit is biztosan fogunk csinálni. Mivel én tényleg szinte csak ünnepek idején csinálok „mérős” finomságokat, ez a könyv december végére tuti, hogy nem lesz ilyen szép állapotban, mint a fotón.


Összegyűjtötte: Csepelyi Adrienn