–

Emlékszel még a régi ifjúsági regényekre, amiknek a végére ma már kissé mókásnak tűnő módon oda volt írva, hogyan kellene kiejteni az egyes idegen neveket, külföldi hangzású ételeket vagy az idegen városokat? Mindezt persze nem a nyelvszakokon elsajátított fonetikus átírással, hanem rendes, döcögős kiejtéssel, és persze magyar betűkészlettel. Hogy aszongya: Vőcvősz (szegény William Wordsworth angol költő ettől máris egy fokkal kevésbé érezte romantikusnak magát), meg böfsztök (azaz marhaszelet). Persze, ez még mindig egy fokkal jobb, mint amikor lefordították a szerzők neveit magyarra, hogy sokáig azt higgyem, Verne Gyula vagy May Károly igazi hungarikumok.

Szóval én most ezt a régi módszert hasznosítanám újra, de csak azért, hogy ha megkérdik, mi rotyogott a francia függetlenség napján a konyhámban, akkor ne kelljen póriasan azt felelnem, hogy burgundi marha, se zavartan dörmögni valamit az orrom alatt, mert nem tudom kiejteni. (Mint ahogy az történt velem annak idején, amikor angol szakon a szóbelin azt a tételt húztam, amiben nem átallott a The Beaux Strategem című darab szerepelni. Számomra akkor komoly dilemmát okozott, hogy mi a kínosabb, ha úgy csinálok, mint akinek lövése sincs George Farquhar darabjáról, vagy ha megpróbálom kiejteni. Azt hiszem, az előbbi megoldást választottam.)

Miután eleget mutogattam a nyelvi hiányosságaimat, inkább térjünk rá az erősségeimre! Ilyen például a böf burginyón, ami bár sok mindenben hasonlít a magyar marhapörköltre, de azért mégis klasszisokkal finomabb. Annyira, hogy a szerkesztőség több ínyenc tagja is kijelentette: nekik a boeuf bourguignon ezennel bekerült a top 3 WMN irodai ebédjébe! Pedig elhiheted, az elmúlt három év során azért igyekeztem kitenni magamért. (Emlékezz csak a fish and chipsre vagy a rebarbarás morzsatortára, no meg a spenótos gnudira.)

Hozzávalók
Hozzávalók

A kedvenc Fény utcai hentesemnél kezdtem, ahol a következő  párbeszéd zajlott le közöttünk:

– Kezicsókolom, mit adhatok? Mi fog ma készülni az irodában?

– Marhalábszárat szeretnék, úgy 8-10 főre. Meg egy tekintélyes adag húsos szalonnát is. Legyen háromujjnyi abból a kolozsváriból. Burgundi marhát csinálok belőle.

– Óóóó... – lábadt könnybe a zord hentes szeme –, milyen csodálatosan bulis munkahelye van magácskának! Két és fél kiló, maradhat?

A marhát felkockáztam olyan rusztikusabb darabokra, a szalonnát meg kicsikére. Először a kolozsvári kockákat sütöttem ki, majd kivettem és a visszamaradt zsírjában a marhát pirítottam meg kisebb adagokban. Tulajdonképpen részben ez a lényege ennek a francia pörköltszerűségnek: mindent előpirítgatunk, mielőtt összefőznénk az egyes alkotóelemeket, plusz aromákkal ajándékozzuk meg a komplett cumót.

Amikor lesült az összes marhakocka, megszórtam egy kevéske liszttel, és azzal is kevergettem kicsit, hogy piruljon. Ha kevésnek találnád hozzá az alatta lévő zsiradékot, nyugodtan tegyél hozzá vajat. Én ehhez a mennyiséghez összesen egy 25 dkg-os kockát használtam még pluszban.

Felöntöttem 3 deci vörösborral és 2 deci sűrített paradicsommal, sóztam, borsoztam, tettem bele babérlevelet és kakukkfüvet is, majd egészen kicsire véve a lángot, bősz rotyogtatásba kezdtem.

Közben megpucoltam fél kiló hagymát is – eredetileg apró gyöngyhagymával kellene készíteni, de sajnos ilyet most nem kaptam a piacon, úgyhogy kisebb vöröshagymákat vágtam félbe-negyedbe, és lepirítottam.

Meghámoztam hat szál répát, fülig szerelmesen, ugyanis imádom a színeket, ezeket meg három különféle árnyalatban lehetett kapni... Mondd meg nekem őszintén, láttál ennél gyönyörűbbet valaha? A lilától, ahogy elkezdtem szeletelni és előbukkant a sárgás közepe, esküszöm neked, hogy könnyek szöktek a szemembe és vallásos hangulatba kerültem, hogy ilyen csodálatos dolgok léteznek a földön.

Miután kihálálkodtam magam a teremtőnek, a répákat nagyobb darabra vágva vajon szintén lepirítottam. Ugyanez a sors várt a negyedelt 70 deka gombára. A serpenyőben nem szabad őket megsózni, mert akkor levet eresztenek és pirulás helyett még a végén főni kezdenének!

Amikor már egy bő órája főtt a marha, mellédobtam a lepirult zöldségeket és azzal együtt még két órát főzőcskéztem. Ha időközben nagyon elfőné a levét az étel, akkor nyugodtan meg lehet borral locsolgatni – a cél az, hogy jó szaftos-leveses legyen a végeredmény, amit aztán ki lehet bagettel tunkolni. Én ezúttal csak kenyérszeleteket adtam hozzá, de pompásan passzol mellé a krumplipüré vagy a polenta is.

Éljen a szabadság, az egyenlőség és a testvériség, no meg rotyogjon az a burgundi marha!

 

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak