Színes múltam, elillant jelenem – Papíralapú és digitális emlékeink

-

Azok a (túl) jól dokumentált nyolcvanas évek

Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor születésnapomra kaptam egy igazi, szuper Pajtás fényképezőgépet. És ezzel a mozdulattal olyan lettem, mint a Legkisebb Ugrifüles náthás hangú spanja, Tüskéshátú barátom, mindent, de tényleg mindent jól lefényképeztem! Én lettem családi életünk első számú papparazzája, kattintgattam boldog-boldogtalant... legalábbis eleinte. Mert miután ellőttem három tekercs fekete-fehéret, és büszkén a kezébe nyomtam anyámnak a Pulitzer-díj várományos produkcióm negatívjait, az ő hangulata is igencsak negatívra változott.

Vagy két hetet kellett tűkön ülve várnom, míg végre kezembe foghattam a nyári vakációmat megörökítve és előhívva, hogy aztán újabb tapasztalatokkal legyek gazdagabb. Egyrészt a költségek csökkentése érdekében édesanyám szépen megkért, ugyan ne kapjak már le minden bolhafingot. Lehetőség szerint szorítkozzak az egy nyaralás-egy tekercs arányára, hogy ne kelljen kétszer annyi pénzt kicsengetniük az Ofotértnek, mint amennyibe az egész heti balatoni ellátmányom került. A másik keserű tapasztalatom – a nívós díjak elmaradása mellett – az volt, hogy rájöttem: a modelljeimmel mindig akad valamilyen gikszer. Orvul bemozdult a nyolcvankét éves dédnagymamám, vagy a húgom pislogott bele a családi csoportfotózásba... vagy a szomszéd kisfiú állt oda segget vakargatni, amikor épp ráfókuszáltam a harmatos rózsabokorra. A problémám amúgy nem lehetett teljesen egyedülálló (innen tudom, hogy még véletlenül se velem, hanem fegyelmezetlen alanyaimmal volt gond), a témában ugyanis halálosan komoly kutatás is született, mégpedig N. Svenson és P. Barnes jóvoltából, akik matematikai Ignobel-díjat is kaptak 2009-ben, mert kiszámolták, hány fotót kell elkészíteni ahhoz, hogy egy csoportban senki ne pislogjon bele a képbe. Íme, a tudományos képlet: (1 - xt)ⁿ

Dugig tömött családi album

Idővel persze megtanultam okosan és beosztóan bánni a drága negatívkockákkal, és csak akkoriban szaladt meg egy kicsit a kezem, amikor a gyerekeim megszülettek. Ezért viszont igazán senki nem tehet a szememre hányást! Egyszerűen muszáj volt megörökíteni őket, amikor átfordultak a jobb oldalukról a balra, meg amikor a balról jobbra, amikor nevettek, gurguláztak, kacagtak, hahotáztak, somolyogtak és mosolyogtak az egy/kettő/három/négy darab fogacskáikkal.

És őszintén szólva jól is tettem, hogy végigfényképeztem azokat a bűbájosan hurkás, gyöngyözően kedves éveket! Így legalább van mire emlékeznem, amikor hazaállít a két zsíros hajú, undok pofa, és egy sprőd szassz odaszúrása után magukra csapják a szobájuk ajtaját.

Ilyenkor békésen begubózódom a kanapén, ölemben a kincset érő fotóalbummal, hogy nosztalgikus hangulatba ringatózva felidézzem azokat az időket, amikor nemcsak két tündéri gyerekem volt, de még derekam is.

A digitális fekete lyuk

Aztán pár évvel ezelőtt beköltöztek az otthonunkba az okostelefonok. Mit mondjak, azonnal vérszemet kaptam, a rég elfeledett Tüskéshátú barátom ismét felbukkant, lelkesen végigfényképezve mindent, ami csak megtetszett neki! Így született 873 remekmű a balatoni hétvégénkről, 289460 darab a horvátországi vakációról, és 9838590213 az arcélemről, csak ezeket mind ki kellett törölnöm, mert valamiért nem lettek megfelelőek. A jobb képeket kiválogatva aztán rátöltöttem a számítógépre... és ez így ment egy jó darabig. A laptopon őrizgettem családi életünk bő tíz évének legfontosabb emlékeit.

Ó, én balga, ostoba fajankó! Digitális jódolgomban teljesen megfeledkeztem Murphy első és legfontosabb törvényéről: ami el tud romlani, az el is romlik! Ez alól az átkozott laptop sem volt kivétel, a kezdeti gikszereket és lefagyásokat egyre hosszabb malőrök, majd egy idő után néma sötétség követte.

Az istenverte szerkezet fekete lyukként zárta magába az életünket, eltűntek benne az „első nap az iskolábanok, hurrá nyaralunkok, boldogszülinapotok" és a „ballagmáravéndiákok" mind, egytől egyig.

Én pedig egészen addig, amíg ki nem nyerem a rettenetes szerkezetből egy szerelő segítségével (félek, ismét egy vagyonért) a régi emlékeimet, csak a saját memóriámra hagyatkozhatok. De az mégsem olyan, amit a vendégeknek lehetne mutogatni, vagy fel lehetne lapozni, amikor épp megint undokul bánnak velem a kamaszaim.

Fiala Borcsa

GIF forrása: ITT

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.