(Hirdetés)

 1. Fiala Borcsa: A városi laptophipszter

Mély érzelmi kapocs van köztem és a laptopom között, csudaklassz, hogy akármikor, akárhol tudok dolgozni. Persze ettől függetlenül rendszerint itthonról, a kanapén ülve tolom, de volt pár kísérletem, hogy majd nagyon szexin bebringázom a várost, és ott ütöm fel az irodám, ahol épp a kedvem tartja. El is tekertem a Margit-szigeti Holdudvarba tavasszal, de aznap épp zárva volt. Sebaj, továbbgurultam a Hídba, ott kiültem a teraszra. Kértem elegánsan egy kávét, és nekiláttam dolgozni. Illetve nekiláttam volna, de a tűző napsütésben semmit nem láttam a képernyőn, hamarosan szédelegni is kezdtem – szóval semmi sem olyan volt, mint a filmekben. Végül csak sikerült összeirkálnom egy cikkrevalót, jó szar lett, és még le is égtem. Mégis pompás kis délelőtt volt, marhára irigyeltem magam, hogy ilyen flexibilis tudok lenni ennyi sok szabadsággal. Amit persze a jó kis laptopnak köszönhetek. Egyszer pedig a Római-parton, a szabadtéri Felliniben dolgoztam, az is nagyon jó volt, egész jól haladtam, egészen a harmadik sörig…

2. D. Tóth Kriszta: A laptopmama

Este fél hat volt, vacsoraidő. És ugyanúgy este fél hat volt, egy jó előre megbeszélt telefoninterjú időpontja. Interurbán a Brüsszel–Hága viszonylatban. 17 óra 25 perckor leültem tehát az ágyra, az ölembe fektettem a nagy szoptatóspárnát, ráhelyeztem a laptopot, a hónom alá csaptam a nyolc hónapos Lolát, és beraktam a szájába a bal mellbimbómat. A jobb kezemmel pedig tárcsáztam a hágai számot. A bíró úr precíz ember, várta a hívást, szinte azonnal fölvette a telefont. És elkezdődött a mutatvány. Telefon a jobb váll és fül közé beszorít, jobb kéz szabaddá tesz. Gyerek alulról átkarol, bal kéz a szoptatóspárna alatt kidug, billentyűzet fölé helyez. Bíró úr beszél, Lolababa eszik, billentyűzet kopog a jegyzeteim alatt. Megy minden, mint a karikacsapás. A bíró nemcsak pontos ember, hanem diszkrét is. Olyannyira, hogy még véletlenül sem kérdez rá, vajon mi ez az ütemes cuppogás… Csak akkor tart egy gondolatnyi szünetet, amikor a gyerek, mint aki jól végezte dolgát, lecuppan a mellemről, és azzal a lendülettel jó hangosan befosik. És ez még semmi, ahhoz képest, amikor egy strasbourgi telefoninterjú közben – a gyerek jelenléte hiányának okán – kénytelen voltam kézi mellpumpa segítségével lefejni a tejemet, miközben a másik kezemmel szintén laptopon jegyzeteltem. Aki hallotta már ezt a szerkezetet működés közben, az el tudja képzelni. Mindenki másnak a fantáziájára bízom.

3. Both Gabi: Aki laptopot lélegzik

Nekem nincs különleges laptop-történetem. Mert lényegében minden napomat megmenti a laptopom. Akkor is, amikor elviszem magammal valahova, akkor is, amikor otthon ülök, és rajta dolgozom. Inkább arról tudnék írni kalamajkákat, amikor nem volt velem, pedig milyen jó lett volna, ha… És mindig olyankor nem vittem magammal (ááá, úgyse’ kell most), amikor nagyon hiányzott. Olyan meg még sosem volt, hogy ne használtam volna, amikor velem volt.

4. Prónay-Zakar Gina: A notebook-zarándok

Egy szál (nem túl méretes) hátizsákkal indultam el Spanyolországba három évvel ezelőtt egy kilenc hónapos, néha elég nomád utazásra, és az volt az illúzióm, hogy majd írni fogok, jó sokat. Kicsi, helyes naplóba. Papírra. Tollal. Ez kábé két hétig ment is, nagyon rosszul. Ugyanis ha 16 éves korodtól minden egyes 1000 karakternél hosszabb szöveget számítógépbe pötyögtél, akkor bizony elfelejtesz kézzel írni. És nem is az volt a legnagyobb baj, hogy elfelejtettem írni, hanem hogy egyrészt rettentően csúnyán írok, amit már másnap is nehezen tudok visszafejteni, másrészt pedig sokkal gyorsabban követem a saját gondolataimat a klaviatúrát nyomogatva, mint a kis kezeimmel papírra körmölve… Így aztán két héttel később bevetettem magam az első város első elektronikai boltjába, és megvettem a legkönnyebb notebookot, amit találtam (egy kiló volt). Valószínűleg én voltam az egyetlen zarándok, aki a zsákjában laptoppal gyalogolt 1300 kilométert, cserébe viszont rendszeresen képes voltam 1000 karakternél hosszabb gondolatokat feljegyezni és megosztani. Még ha néha beszakadt is a hátam, megérte!

5. Kormos Anett: Az abszolút függő (aki, ha kell, a laptopjával takarja ki Majka farkát)

Túlzásnak érzem a legjobb barátot. Vagy kevésnek? Nem. Az enyém nem barát. Az enyém egy köcsög. Haragszom rá, mert szükségem van rá. És rohadtul zavar ez a függés. Olyan, mint egy kicseszett főnök, aki kell, mert tőle kapod a fizetésed, meg okos is, meg profi is, de azért folyamatosan a torkodon tartja a kést, és ha nem teljesítesz, akkor elmetszi a torkodat. Vagy mint egy elhanyagolt szerető, aki, bár állati jó az ágyban, ha nem vele foglalkozol, akkor szemrehányó pillantásokkal kelti benned a bűntudatot. De nem ez volt a kérdés, tudom. Én egyszer kitakartam a laptopommal Majka farkát. A Játékszínben vettük fel a Mindenből egy van legújabb évadát. Nemcsak íróként, hanem „felszopóként” is részt vettem a produkcióban, vagyis az volt a dolgom, hogy tűzbe hozzam a közönséget, mielőtt a „színészlegendák” megcsillantják tehetségüket. Csakhogy a technikusi szobából (ahol írtunk) a színpadra (ahol felszoptam) csakis a férfivécén keresztül lehetett eljutni. Épp rohantam át, hogy még időben, a közönség megvárakoztatása nélkül kiérjek a színpadra. Tudtam, hogy még vannak bent, de nem volt más választásom. Majka állt a piszoár előtt, összeakadt a… tekintetünk. Magam elé kaptam a laptopom, és zavartan azt ismételgettem, hogy nem láttam semmit. Ő meg röhögött, hogy azért semminek nevezni mégse szép… Gondoltam, kérek tőle egy autogramot, ha már úgyis kezében van a cerka, de aztán láttam, hogy papír viszont nincs a jól felszerelt színházi vécében. Mondanám, hogy így zárult a kalandunk, de aztán ismét találkoztunk: én a színpadon voltam állati vicces, ő meg a nézőtérről vigyorgott rám.

6. Szentesi Évi: Az élet császára

Próbáltatok már vitorláson melózni? Mármint melózni laptoppal. Merthogy az írás művészete egy nem éppen stabil hajón kőkemény melóvá válik. A nyarak nagy részét lent töltöm a Balcsin, és egy kis vitorláson élünk a haverokkal. Onnan is dolgozom ilyenkor persze, és nagyon kell vigyázni, hogy a viceházmester nehogy belefröccsenjen a klaviatúrába egy-egy halzolásnál (perdülésnél, a szerk.), mert akkor nagy gáz van. Ugyanez érvényes a proseccozásra, meg arra az esetre is, ha hűvösebb van, és vörösbort iszol. Persze én vagyok annyira ügyes, hogy eddig még sose öntöttem bele semmit. Igaz, a nagy hőségben hamar megmelegszik minden, ezért gyorsan kell inni. Viszont már két telefont is belepottyantottam a kikötői deszkák között a vízbe, meg egy szemüveget is, de egye fene, legalább nem az életem veszett oda… a laptopomban.

7. Dr. Gyurkó Szilvia: A laptopjogvédő

Szerintem minden tárgynak lelke van. A nem tárgyaknak is van lelkük, de most nem ez volt a kérdés. Szóval minden technikai kütyünek is lelke van. Például ezért lehet, hogy ha az egyik berág rám valami miatt (például mosógép), akkor rögtön követi a vasaló, a vízmelegítő, a kazán, és végül a telefon. Mert ezek bandáznak. Szerintem éjszakánként, amikor mindenki alszik, össze is jönnek a mosókonyhában, és ott szervezik ördögi terveiket a világ megdöntésére. Viszont! Ebben az egész összeesküvésben egyetlen tárgy van, ami mindig az én oldalamon áll, csitítgatja a többieket és mindenféle érveket felhoz a mentségemre (jó, jó, sose takarít ki minket, de milyen szép matricákat ragaszt ránk… meg ilyenek), szóval aki mindig kiáll mellettem, az a laptopom. mert ő szeret. A többiek csak szolgálnak és szolgáltatnak, de ő szeret. Szereti, amit írok bele, megőrzi, és vigyáz rájuk. Az elmúlt hat évben egy bizonyos márka laptopjait használom, és soha (soha!) nem hagytak még cserben. Úgyhogy ez igazából egy szerelmi vallomás. Tőlem. Neki. (Csak az autóm meg ne tudja!)

 

Képünk nem illusztráció.

-

Köszi a cikkhez az inspirációt, notebookspecialista!