–

Miért nem beszélünk inkább egy irreleváns témáról?

Egy ideje próbálom a kifejezést magyarosítani, de sajnos egyik sem elég kifejező.
Hallottam már róla korábban, aztán hosszú időre elfelejtettem, mert annyira nincs itthon a köztudatban, holott a mindennapjainknak és főleg a netes kommunikációnak szerves része. 

A whataboutism fogalmát leginkább egy példán keresztül tudom jól leírni.

Nemrég írtam egy cikket a rasszista gyermekvédelmi rendszerről az USA-ban. A kommentek egy hányada azt kifogásolta, hogy miért egy külföldi témáról írok, miért nem a magyar gyermekvédelemről, van probléma itt is bőven. 

A whataboutism tehát az a jelenség, amikor egy témafelvetésre, cikkre, filmre, bármire az a reakció, hogy jó, de, miért nem más a téma, miközben arról is lehetne beszélni, írni, forgatni?!

Ennek az észrevételezésnek elég komoly irodalma van már tőlünk nyugatabbra, ahol a szakemberek alapvetően érvelési és kommunikációs hibaként említik. Azért hiba, mert a fölvetett témához nem ad hozzá, nem lendíti előre, csak szimplán érvelésnek álcázva magát, de valójában a témafelvetést kifogásolja.

Tehát a fogalom jelentése röviden: ha egy témát elkerülünk azáltal, hogy behozunk a képbe egy irreleváns topikot. 

Söprögess a magad háza táján!

A fogalom, vagy legalábbis ez a kommunikációs taktika egyébként olyan nagyon nem új keletű. A hidegháborúval robbant be a köztudatba, és a politikai diskurzusokban azóta is gyakran alkalmazzák. Annak idején a Szovjetunió propagandagyárának rendszeresen használt kommunikációs stratégiája volt. Mondjuk így: „Hiába védhetetlen az USA szerint a Gulag, náluk viszont rasszizmus van, meg rabszolgaság volt, szóval inkább söprögessenek a maguk háza táján!” 

Gyakorlatilag bármilyen kritika érte a Szovjetuniót, mindent visszadobtak azzal, hogy „jó, de mi van azzal, hogy…”, és már el is terelték a témát.

Ismerős? Nekem is.

Közelítsünk az időben egy kicsit jobban a mához; 2017-ben, amikor az amerikai jobboldali Fox News politikai újságírója és műsorvezetője, Bill O'Riley Putyint gyilkosnak nevezte, Donald Trump egész egyszerűen annyit mondott, hogy „Sok gyilkos létezik. Nálunk is vannak bőven. Mit gondoltak, hogy a mi országunk olyan ártatlan?” Az, hogy ez az orosz elnökről szóló kérdéshez mennyit tesz hozzá akár pro, akár kontra, nyilvánvaló. Semennyit. Az amerikai elnök a whataboutism klasszikusát mutatta be – ráadásul Vlagyimir Putyin védelmében, a saját országa ellenében; „söprögess a saját házad táján” helyett jött a „söprögessünk a magunk háza táján”. 

Való igaz, fontos dolog a söprögetés, csak éppen: „Hogy kerül a csizma az asztalra?!”

Minden élet számít!

Ha már USA, akkor aktuális téma a „Black Lives Matter” (azaz: a feketék élete számít). A rasszizmusellenes mozgalom jelszavára adott egyik automatikus reakció (természetesen legfőképpen fehérek részéről) az, hogy „All Lives Matter”, vagyis „mindenki élete számít”. Utóbbi jelszó szép és igaz, csak sajnos egy (nem is annyira) passzív-agresszív és képmutató hozzáállás, ami két dolgot is állít: 1. azt, hogy a BLM hívei szerint nem számít minden élet; 2. azt, ténylegesen, a gyakorlatban minden élet ugyanannyira számít. Nyilvánvalóan egyik sem igaz. Az évszázadok óta kialakult, rendszerszintű rasszizmusnak köszönhetően sajnos a mindennapokban nem számít mindenki élete ugyanannyira. Még akkor sem, ha ezt privilegizált, fehér (mondjuk, középosztálybeli) emberként nagyon szarul is esik hallani. Az a helyzet, hogy bizony beletartozhatunk az elnyomók csoportjába akkor is, ha nem vagyunk rasszisták.

Ez a példa is azt mutatja, hogy hiába pufogják a BLM-felhívások és cikkek alá, hogy minden élet számít, ettől a riposzttól a téma nem mozdul semmilyen irányba, és csak egy dolgot kifogásol: magát az alapfelvetést. 

Lehetne ám írni a hazai példákról is…

Nyugi, már írom is, hiszen Magyarországon is van pár egészen beszédes esetünk erre a jelenségre. 

Amikor a 2015-ös nagy menekültválság idején elindultak a különböző civil kezdeményezések, adományozások, akkor sokan kifogásolták, hogy minek gyerekruhát, ételt, italt, pénzt és úgy egyáltalán akármit adni a menekülteknek, hiszen Magyarországon is bőven vannak rászoruló családok. Hirtelen mindenki megszállott filantróp lett, aki „szíve minden sejtjével a hazai éhezők érdekeit védte a »gonosz migránsokkal« szemben, akik elveszik a magyar szegények alamizsnáját”. Ha visszakérdezett bárki, hogy „ha ennyire szívén viseled a borsodi gyerekek napi tápanyag-bevitelét, akkor mondd már meg, hol lehet adakozni, mit lehet tenni, mondd, hogy te mit tettél értük az elmúlt években, vagy mit teszel most?”, rendre nem érkezett érdemi válasz, csak annyi, hogy „ja, hát nekem nincs miből, de ha lenne, tuti, nem a migránsoknak adnám”. 

És persze itthon sem csak az egyszeri állampolgárok élnek a whataboutism eszközével.

A magyar politikai retorikában is jól bevett ez az eszköz, hiszen nem lehet a kormányt kritizálni anélkül, hogy ne jönne a replika: „miért nem beszélünk inkább a szemkilövetésről, a vizitdíjról meg a Gyurcsányról?” És persze, visszafelé is: azonnal megy a bezzegorbánozás.

Az eredmény: a diskurzus azonnal meghal. Még mielőtt megszületett volna.

Hogy miért nem? CSAK! 

Természetesen ez a stratégiai lépés a kapcsolatainkban is megfigyelhető, például ha számonkérjük a párunkat, hogy miért nem mosogatott el, mire ő azzal érvel, hogy a múlt héten mi meg a szemetet nem vittük ki. Teljesen irreleváns, semmi köze a mosatlanhoz, és csak elmélyíti a két oldal közötti szakadékot, hiszen az odaszúrás motivációja egyrészt az elkerülés, másrészt a felelősség hárítása. Egyik sem előremutató, viszont legalább offenzív. 

Eszmét cserélni, beszélgetni csodálatos dolog. Ellenkező álláspontok – ha értelmesen ütköznek –, elképesztően felemelő lehet! Ám az, hogy „beszéljünk inkább másról”, na, az nem érv. Az nem vélemény. Nem extra információ.

Nem több puszta kötekedésnél, ujjal mutogatásnál.

Szóval bizony, ez a cikk is szólhatna még ezer más témáról. Ezt a témát is feldolgozhattam volna más irányból. Állhatott volna ez a cikk csupa példából is. Vagy más példákból. Vagy akár dobhattam volna az egészet, és írhattam volna inkább arról, micsoda szeméthalom van a sínek mentén, ahogy vonatozok be Budapestre, de akkor már a hajléktalankérdésről is kéne írni, ami rögtön felveti a szociális munkások küzdelmes munkáját, amiről megint csak írhatnék.

De mégis, ez a cikk most erről az egy témáról szólt.

Hogy miért? Hát, csak. Mert nem.

Szabó Anna Eszter

Források: ITT, ITT és ITT