Ideje, hogy a nagyvállalatok felelősséget vállaljanak a szemetükért

–

Az elmúlt öt évben jómagam elkezdtem kerülni az egyszer használatos műanyagokat, saját vászonszatyraim lettek, és végigcsináltam a műanyagmenetes júliust. De többet akartam.

A flakonos tusfürdőt szappanra cseréltem, kerülöm a vegyszerek használatát, leálltam a hajfestéssel is. Rongyosra hordom a ruháimat, csorba tányérból eszem és anyám régi telefonját használom. Nem azért, mert élvezem az igénytelenséget, hanem azért, hogy növeljem a használati tárgyaim élettartamát. Halmokban állnak az otthonomban a különböző szelektált vagy szelektálásra váró hulladékok, de sosem érek a szemetem végére, mert egyre kevesebb terméket veszek ugyan, mégis egyre több csomagolóanyag landol nálam (nem csoda, ma már ez is egy üzlet), hiába írtam ki a postaládára, hogy nem kérek reklámújságot, mégis bedobják (most komolyan, működött valaha a marketingnek ez a formája?). A padlás pedig lassan leszakad az üres üvegektől, mert a legtöbb helyen nem veszik vissza, és az üveg szinte száz százalékban újrahasznosítható ugyan, szelektívbe csak a legvégső esetben dobnám, hiszen az újragyártás is rengeteg energiába kerül, ezért várom, hogy újra használjam vagy elpasszoljam őket.

Megvolt a klímaszorongás és az ökogyász, fel akartam hagyni a korábbi életemmel, hogy egy tanyára költözzek és önellátó legyek (ehhez azóta nem ragaszkodom), vásárlásnál címkéket böngészek és hosszan mérlegelek. És mára eljutottam oda, hogy baromira elegem van.

Elegem van abból, hogy a vásárlásom és a hulladékom menedzselése ennyi időt és energiát emészt fel, hogy sokszor azt érzem, hiába tájékozódom és akarok jó döntést hozni, nincs lehetőségem valóban környezettudatosan élni. Úgy érzem, hogy a döntéshozók magamra hagytak, a gyártók pedig hülyének néznek és azt lesik, hogyan verhetnek át, közben mégis az egyéni felelősségvállalás fontossága folyik a csapból. 

Fogyasztók kontra nagyvállalatok – kinek a felelőssége?

De vajon jogos a felháborodásom, nem járok tévúton, amikor a nagyvállalatok és gyártók felelősségét firtatom?

„A nagyvállalatoknak valóban felelősségük van, de nemcsak nekik, hanem minden piaci szereplőnek, így bizony, a fogyasztóknak is. A fogyasztó a döntéseivel, a pénzével szavaz. Hogy mit vásárol, az befolyásolja, hogy milyen terméket fognak gyártani. Jó példa erre a natúrkozmetikumok esete. Míg korábban úgy kellett vadászni rájuk, ma már tele vannak velük a drogériák. A vásárlóknak szempont lett, hogy környezetbarát legyen egy termék. Nő a kereslet, bővül az iparág, ezért szigorodnak a szabályok és a gyártók is kénytelenek zöldíteni” – mondja Sárosi Eszter környezetgazdálkodási agármérnök, hulladékgazdálkodási és fenntarthatósági tanácsadó, aki természetesen tisztában van azzal, hogy sok cégnek ez ma még inkább marketingfogás, de a vásárlókat egyre nehezebb lesz félrevezetni, mert egyre tudatosabbak lesznek és a szabályozás is őket fogja támogatni.

„Pont a greenwashing jelensége mutatja, hogy változik a világ. Tíz évvel ezelőtt az emberek még nem is ismerték ezt a fogalmat, ma már szinte mindenki tudja, hogy mit jelent. És ez azt jelenti, hogy a cégeknek már megéri költeni arra, hogy zöldnek látsszanak, korábban ez sem érdekelte őket.

Eltelik még tíz év, és már nem lesz elég zöldnek látszani, annak is kell lenni.

Folyik a párbeszéd arról, hogy a greenwashing probléma és szankcionálni kell, volt is ezzel kapcsolatban már példaértékű bírósági ítélet az EU-ban.”

Sárosi Eszter a munkája során cégeket segít a hulladékgazdálkodási rendszerük kialakításában, így testközelből látja a piaci szereplők magatartását. Úgy tapasztalja, hogy egyre több cég ismeri fel a fenntarthatóság fontosságát, így maguktól zöldítik a működésüket, az előírásokon túl is, de sokan vannak, akik csupán a törvényi minimumra törekednek.

Ezért is van óriási felelősségük a hatóságoknak.

„A környezetvédelmi hatóságnak még ma is az a gyakorlata, hogy a hulladékkezelőket, a környezetipari vállalkozásokat ellenőrzik, de azt már nem, hogy maguk a hulladéktermelő vállalkozások mit csinálnak a hulladékukkal, kinek adják át. A cégeknek van nyilvántartási, adatszolgáltatási kötelezettségük az évente képződő hulladékukról, de ellenőrizni csak akkor szokták őket, ha ebben jelentős eltérést találnak a korábbi bevallásokhoz képest. Pedig az igazi huncutságok az ilyen cégeknél szoktak történni.”

Márpedig fontos, hogy mi történik a cégeknél és gyártóknál, ugyanis hiába beszélünk annyit a lakossági szelektív hulladékgyűjtésről, a kommunális hulladék csupán a tizedét teszi ki annak a két és fél milliárd tonna hulladéknak, ami évente keletkezik az EU-ban.

(Ez persze nem menti fel az átlagembert sem, még mindig nem szelektálunk és gyűjtünk elég hatékonyan.) Szakértőnk szerint korábban a gyártók hulladékkezelése kifejezetten jól működött. Aztán, ahogy az lenni szokott, változtattak a bevált rendszeren.

„Már az EU-s csatlakozásra készülve létre kellett hozni egy hulladékgazdálkodási törvényt, amelyben érvényesíteni kellett a gyártói felelősség elvét. Vagyis a gyártók termékdíjat fizettek azért, hogy az általuk gyártott termékeket a hulladékká válásukat követően visszagyűjtsék a fogyasztóktól, a feladatot pedig különböző hulladékkezelést koordináló szervezetek és cégek végezték el. Aztán ezt a feladatot átvette az állam, és ma már a termékdíj összege a központi költségvetésbe megy, és csak egy részét fordítják a hulladékkezelésre és az újrahasznosítás finanszírozására. A hulladékgazdálkodás minősége sokat romlott az elmúlt években. Időközben megszűnt a környezetvédelmi minisztérium is. Külön minisztérium foglalkozik a hulladékgazdálkodással, a vízüggyel, a természetvédelemmel. Csakhogy ezek nem egymástól független területek, nem lehet őket külön-külön hatékonyan kezelni” – mondja a szakember. Szerinte az is problémás, hogy a rezsicsökkentés a szemétszállításra is vonatkozik, a közszolgáltatók nem emelhetnek díjakat, és kapnak ugyan kompenzációt, de a tényleges költségnél olcsóbban kell elszállítaniuk a hulladékot. Emiatt nem tudnak fejleszteni, elmaradnak beruházások, a szolgáltatás minősége romlik. Sokaknak ismerős lehet az utcán heverő szelektíves zsákok látványa, amelyek arra várnak, hogy elszállítsák őket.

„Ami pedig a gyártókat illeti, eddig olyan gumiszabályok voltak, amelyek igazából nem kötelezték őket, hogy úgy tervezzék meg a termékeiket, hogy azok tartósak és újrahasznosíthatók legyenek.

Magyarországon sem voltak jogkövetkezményei annak, ha valaki nem foglalkozott a környezetvédelmi szempontokkal a tervezés során.

Ezeréves kedvenc példám, ami sajnos még ma is alkalmazható, a PET-palack esete. A PET-palackot meg lehetne csinálni csak PET-ből. Ehelyett PET-ből van a palacktest, van rajta egy polietilén kupak, a szalag pedig papírból vagy PVC-ből készül. Vagyis háromféle műanyagból van, ezért sokkal nehezebb kezelni, az újrahasznosítás során be kell építeni egy szeparációs lépést is. Ráadásul a PVC-ben halogén is van, ami rendkívül káros a környezetre, ha, mondjuk, elégetik a kazánban – ami egyébként szigorúan tilos.” 

És ugyanezen okból, a megfelelő szabályozás hiánya miatt születhettek meg az eleve selejtes termékek (személyes kedvencem a vizeskanna, aminek a csapja már új korában sem működött), az egyszer használatos műanyag termékek (például a nem újratölthető őrlős sószóró), a rossz minőségű termékek (volt olyan bakancsom, aminek egy hónap után leszakadt a talpa), vagy a javíthatatlan termékek (például az aksijával egybeépített okostelefonok).

„De az is nonszensz, hogy ma az ember megvesz egy autót egy kisebb vidéki ház áráért, és arra három vagy öt év garanciát adnak” – véli Sárosi Eszter, aki azonban bizakodó, mert látja a pozitív változásokat, például, hogy egyre nagyobb igény van a fenntarthatósági szakértőkre vagy hogy vannak nagyvállalatok, amelyek önként vállalják a nettó zéró emissziót az évtized végére.

És mit tehet a hétköznapi ember, amíg a szép új világ eljövetelére vár, azon túl, hogy szorgalmasan szelektál?

Ott van például a fogyasztóvédelem. Igenis érdemes utánamenni, ha úgy érezzük, hogy egy gyártó vagy cég megkárosít vagy félrevezet minket.

És (elvileg) abba is van beleszólásunk, hogy milyen törvények születnek, vagy hogy a környezetünkkel mi történik.

„Például minden nagyobb helyi beruházás esetében a helyi lakosoknak vagy helyi érdekeltségű civil szervezeteknek ügyfél jogállásuk van, vagyis beleszólhatnak, elmondhatják a véleményüket a helyi közösség életét érintő kérdésekben, amiket jó esetben a döntéshozók és a hatóság figyelembe is vesznek, és amivel akár meg is akaszthatnak egy-egy környezetromboló beruházást. Ma már vannak olyan környezetvédelmi jogsegítő civil szervezetek is, amelyekhez segítségért fordulhatnak a lakosok (ilyen például az EMLA). A második kerületben például sikerült a lakosoknak megakadályozniuk egy építkezést, ami veszélyeztette volna a foltos szalamandrák élőhelyét. És ehhez csak annyi kellett, hogy valaki elmondja nekik, hogy milyen jogaik vannak, ők pedig éltek is velük. És sok ilyen jó példa van még.”

Politikai akarat nélkül nem megy

De a hulladék problémáját valójában nem is a hulladékkal kellett volna kezdenünk. A szakemberek és környezetvédők régóta hangsúlyozzák: paradigmaváltás kell.

A bolygónk erőforrásai végesek, nem bánhatunk ilyen pazarlón a nyersanyagokkal. A főbb ipari felhasználású fém- és nemesfémkészletek, mint például az antimon, az ólom, a cink, az ezüst vagy az arany, már az évtized végére kimerülhetnek. És nem elég, ha hatékonyabbá tesszük a kitermelésünket. Az a helyzet, hogy a legtöbb terméknek valójában el sem kellene készülnie. Egyszerűen nem gyárthatunk ennyi szemetet, amelyek rövid időn belül a lerakókban végzik, rosszabb esetben a természetbe kerülve károsítják az élővilágot, vagy elégetve a légkörbe kerülve hozzájárulnak a felmelegedéshez és mérgezik a levegőt (mellesleg a gyártásuk is környezetterheléssel járt).

„Az elmúlt két-háromszáz évben az ipari fejlődés során lineáris módon, az „elvesz–termel–eldob” elv szerint termeltünk, vagyis elvettünk erőforrásokat a természettől, termékeket gyártottunk belőlük, amelyeket a hasznos élettartamuk végén hulladékként eldobtunk” – mondja dr. Horváth Bálint körforgásos gazdasági szakértő, a gazdálkodás- és szervezéstudományok doktora.

Szerinte érdemes egy lépést hátrább lépnünk, és szélesebb perspektívából szemlélni a fogyasztói társadalmunkat, hogy megértsük, miként jutottunk idáig, miben hibáztunk, és milyen lehetőségeink vannak.

Európa nyersanyagokban szegény kontinens, mind az itt felhasznált nyersanyagok kitermelése, mind a termékek legyártása főleg Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában zajlik. A globális nyersanyagforrások azonban kezdenek kimerülni, ráadásul a kitermelő országokban is elkezdett kialakulni a piacképes kereslet, vagyis az európai fogyasztóknak versengeniük kell a helyi fogyasztókkal. A gyártó cégeknek hamarosan jobban megéri majd helyben értékesíteni a termékeiket, mint Európába hozni őket.

Mérföldkő volt az is, amikor 2018-ban Kína bezárta kapuit a fejlett országok hulladéka előtt. Korábban a világ műanyaghulladékának hetven százaléka Kínába ment, Kína felelt a világ más részein szelektíven gyűjtött műanyagok újrahasznosításáért. Legalábbis az újrahasznosításra alkalmas részéért. Más ázsiai országok (például Malajzia) végezték a hulladékok előválogatását, és az újrahasznosításra nem alkalmas anyagok elhelyezéséről is gondoskodtak.

A tudatosan vásárló, szelektíven gyűjtő nyugati fogyasztók tulajdonképpen egy álomvilágban éltek, az általuk termelt hulladék újrahasznosítására ugyanis nem feltétlenül került sor.

Miután Kína többé nem volt hajlandó fogadni a műanyaghulladékunkat, a fejlett világ döntéshozói is kényszerhelyzetbe kerültek.

„Mit látunk? Hogy a nyugati kultúrán tulajdonképpen csak átfolynak a természeti erőforrások. Máshonnan szerezzük a nyersanyagokat, máshol gyártatunk, és végül a hulladékunkat is máshova helyezzük ki. De ez, az előbb felsorolt okokból, a jövőben már nem működik. Ezért én mindig azt mondom, hogy téves gondolat az európai zöldmegállapodást és a körforgásos gazdaságra való áttérést a világ megmentésével és a környezet védelmével azonosítani. Az igazság, hogy e folyamatok mögött kőkemény piaci érdekek állnak, és sokkal inkább az európai gazdaság fenntartásáról, a saját túlélésünkről van szó” – mondja ki a szomorú igazságot Horváth Bálint. Úgy véli, hogy a valódi megújuláshoz a régi berögződéseken is túl kell lépni. Például, hogy sokszor a fogyasztók kontra nagyvállalatok kérdéskörben gondolkodunk, és azt keressük, ki a hibás.

A két szereplő között nem szembenállás, hanem szimbiózis van. A fogyasztók tartják fenn a cégeket, a cégek pedig a fogyasztóknak termelnek.

„Már eleve az, hogy egyáltalán felmerült a fogyasztók felelőssége, a vállalati marketingnek tulajdonítható. Ott van például a karbonlábnyom fogalma, amivel először azt kezdték számolgatni, hogy egy személy életmódjának mekkora az üvegházhatásúgáz-kibocsátás vonzata” – csakhogy, mondja a szakember, már ott hibádzik az egész, hogy úgy tettünk, mintha az átlagembereknek lehetőségük lett volna jó döntéseket hozni.

Mert nem volt lehetőségük.

Amikor a környezettudatosság bejött a mainstreambe, és a vevők keresni kezdték a zöldtermékeket, akkor a piaci szereplők a termelési rendszerek valódi átalakítása helyett marketingeszközök segítségével kezdték el zöldíteni a termékeiket. Sokszor bármiféle tanúsítás nélkül egyszerűen ráírták a csomagolásra, hogy „bio”, „öko” vagy „zöld”, és a tudatos fogyasztók ezeket vették le a polcokról, abban a tudatban, hogy jót tesznek (ezt nevezzük ma zöldre festésnek).

Annak, hogy ez megtörténhetett, több oka is volt. Az egyik, hogy nem volt egy olyan sztenderd mérőszám, aminek a segítségével egy termékről valóban meg lehetett állapítani, hogy összességében mennyire fenntartható. A fenntarthatóság egy bizonyos aspektusának (mint például az üvegházgáz-kibocsátás, a vízfelhasználás, a vegyszerhasználat, vagy a méltányos kereskedelem) tanúsítására többféle – megkérdőjelezhető – mérőszám létezik, a gyártók pedig hajlamosak a számukra kedvezőket alkalmazni.

De hiába kicsi például egy termék karbonlábnyoma, attól még lehet hatalmas a víz- vagy a földlábnyoma, vagy lehet, hogy nem etikus módon készül.

A másik probléma, hogy nem minden esetben voltak olyan független felügyelő szervek, amelyek ellenőrizték volna a gyártók és piaci szereplők működését. Valamint hiányzott az egységes és hiteles címkézési módszer, aminek a segítségével a vásárló eligazodhatott a termékek között. Így történhetett például, hogy bizonyos szervezetek – díj fejében – fenntarthatósági tanúsítványokat osztogattak olyan cégeknek, amik nem is fenntartható módon működtek.

Kell tehát a megfelelő szabályozás, a megfelelő ökocímkézés és a valódi felügyelő szervek.

És a jó hír, hogy ez meg is fog valósulni. Az Európai Uniónak ugyanis nincs más választása, át kell állnia a körforgásos gazdasági modellre. Az Európai Bizottság március 30-án jelentette be az ezzel kapcsolatos programcsomagját, amelynek lényege, ahogy az a címében is szerepel, hogy „a fenntartható termékek számítsanak az új normának”.

„Az Európai Uniónak egyébként is voltak már az ökodizájnra vonatkozó tervei, amik a terméktervezéssel foglalkoznak.

Ugyanis egy termék életciklusa során fellépő környezeti hatások nyolcvan százalékát már a tervezése során meg lehet határozni.

Erre kell fókuszálni” – mondja a szakértő. Vagyis a gagyi termékek korának remélhetőleg vége, a lényeg, hogy a termékek egy része eleve el se készüljön. A gyártóknak mostantól hosszabb életciklusú termékeket kell gyártaniuk, tartósabbnak, fejleszthetőbbnek, javíthatóbbnak – egyszerűen jobbnak kell lenniük. 

A körforgásos gazdaságban a cél a termelés és fogyasztás során keletkező anyag- és energiaveszteségek minimalizálása, ami alapján az alábbi hierarchia érvényesül:

• elutasítás (alapanyagok használatának a megelőzése);
• csökkentés (alapanyagok használatának mérséklése);
• megújítás (termékek újratervezése a körkörös szempontok szerint);
• újrahasználat (second hand, és igen, remélhetőleg visszajön a környezetvédők által régóta óhajtott betétdíjas rendszer is);
• javítás;
• felújítás;
• újragyártás (új termékek készítése second hand összetevőkből);
• továbbhasznosítás (termékek új célokra való hasznosítása);
• újrahasznosítás (anyagkörforgás megteremtése);
• visszanyerés (hulladékok elégetése energia kinyerésével).

A különböző mérőszámok helyett, amikkel eddig könnyű volt trükközni, a termék teljes életciklusának környezeti hatását vizsgálják majd. A nyersanyagok kitermelésétől a termék legyártásán, a szállításon keresztül egészen addig, hogy mennyire javítható, hulladékként újrahasznosítható-e.

„Az ökocímkézésben is sokkal komolyabb elvárások lesznek. A fogyasztók számára biztosítani kell, hogy megismerhessék a vásárlásuk valódi környezeti hatásait. Minden terméknek lesz egy digitális útlevele, amin szerepelniük kell a fontos információknak, például, milyen hosszú a termék várható élettartama, miként lehet megjavítani, vagy mekkora a termékben az újrahasznosított anyagok aránya. A tanúsítványokat nem csak bemondásra adják majd. A cégeket és a termelésük folyamatát egy olyan harmadik fél ellenőrzi, amellyel nem állnak gazdasági kapcsolatban.”

És Horváth Bálint szerint itt vissza is térhetünk az eredeti kérdésre.

„Fogyasztók vagy nagyvállalatok? Tulajdonképpen egyik sem. Hanem a központi szabályozás.”

A kör pedig bezárult, mert a központi szabályozás a döntéshozókon múlik, a döntéshozókat pedig a tudatos állampolgároknak kellene ellenőrizniük. 

A jövő elkezdődött. Tényleg.

Horváth Bálint a holland nagykövetség munkatársaként maga is a körforgásos rendszer megvalósulásán dolgozik. Hollandia a tervek szerint 2050-re lesz képes megvalósítani a gazdasága teljes körforgásos átalakítását, de már 2030-ra meg akarják felezni a gazdaság nyersanyagszükségletét, például sharing rendszereknek köszönhetően (e szerint a fogyasztóknak nem feltétlenül kell birtokolniuk az általuk használt termékeket, elegendő fizetni a használatukért).

„De ne felejtsük el, hogy Hollandia már negyven éve dolgozik ezen, mivel kis országként hamar szembesültek az erőforrások szűkösségével és a hulladékproblémával. Hollandiában a keletkező hulladéknak ma mindössze két százalékát rakják le. Az ország gazdasága által használt nyersanyagoknak már ma is több mint huszonöt százaléka újrahasznosított anyagokból származik, és ezzel élen járnak az EU-ban. Globálisan ez az arány 8,6 százalék, Magyarországon pedig 6,8” – mondja a szakértő, aki szerint érdemes még valamit megemlíteni.

Sokan hangsúlyozzák, hogy ne keverjük össze a körforgásos gazdaság kérdését a klímaváltozás problémájával, mert míg az előbbi az erőforrások kezelésére irányul, addig az utóbbi az üvegházhatású gázok kibocsátásával van összefüggésben. A köztudatban jelenleg a klímaváltozás elleni harc van inkább jelen, a körforgásos gazdaság még kevésbé ismert – legfeljebb a hulladékkezelés szemszögéből.

Tanulmányok viszont arra jutottak, hogy a hatékonyabb nyersanyag- és erőforrás-használatnak köszönhetően a körforgásos gazdaság megvalósulása 50, de akár 70 százalékkal is csökkenthetné az üvegházhatásúgáz-kibocsátást.

Vagyis, ha meg nem oldaná is, mindenképp hozzájárulna a klímaváltozás elleni küzdelemhez. 

Két legyet egy csapásra? Túl jól hangzik? Majd meglátjuk.

Európában a körforgásos rendszer minden valószínűség szerint megvalósul. Mert muszáj. De mi lesz a világ többi részével Szakértőnk szerint csak remélhetjük, hogy a most felfutó régiók, Ázsia és Afrika, a „későn fejlődők előnye” elve következtében nem követik el ugyanazokat a hibákat, amit a fejlett társadalmak.

Az nem kérdés, hogy váltani kell. A kérdés csak az, hogy az emberiség önként teszi meg, vagy külső körülmények kényszerítik rá.

Mint ahogy Európa energiaátmenete tekintetében is a mostani orosz–ukrán háború pörgette fel az eseményeket.

Iliás-Nagy Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / piotr_malczyk