–

Fiala Borcsa/WMN: Annak idején egy 300 négyzetméteres házban éltél a családoddal. Hogyan született meg a nagyléptékű, tipikusan amerikai életmódotokból ez a minimalista, hulladékmentes filozófia?

Bea Johnson: Rájöttünk, hogy nagyon hiányzik nekünk a régi életünk. Ahol éltünk, ott mindenhez autóba kellett ülnünk, hogy a gyerekeket iskolába vigyük, a bevásárláshoz, moziba, színházba. Hiányoltuk a párizsi életünket, amikor mindenhová gyalog vagy biciklivel jártunk. Úgyhogy elhatároztuk, hogy költözünk. Igen ám, de mielőtt megtaláltuk volna azt a kisvárosi házat, ami megfelelt az igényeinknek, egy évig lakást béreltünk, ahová csak a legszükségesebb dolgokat vihettük magunkkal, a többit egy raktárban helyeztük el.

Ebben az évben fedeztük fel, hogy ha kevesebb holmink van, akkor valahogy sokkal több időnk szabadul fel.

Több időt tudunk a családra, barátokra vagy épp piknikezésre fordítani. Amikor végre megtaláltuk az ideális lakást, és előszedtük a holmijainkat, ráébredtünk, hogy a dolgaink 80 százaléka egy cseppet sem hiányzott nekünk. Úgyhogy ezzel a mozdulattal meg is szabadultunk tőlük. Ekkoriban találkoztam a zero waste fogalmával, ami ezidőtájt még csak egy gyártási terminológia volt, nem használták egyáltalán a háztartásokra.

De amikor ezt megláttam, kigyulladt a fejemben egy villanykörte: igen, ezt kellene csinálnunk!

Onnantól, hogy megszületett ez az irányelvem, már sokkal könnyebb volt véghezvinni a céljaimat, annak ellenére, hogy ekkor még semmiféle használati útmutató nem létezett erről. Nekem kellett kikísérletezni egy csomó dolgot, néha egészen szélsőséges módszereket is, míg rá nem találtunk arra az egyensúlyra, ami számunkra a legjobban működik.

F. B./WMN: A gyerekeiden hogy tudtad ezeket a módszereket keresztültolni? A könyvedben megemlíted például, hogy a vécépapír helyettesítésére elkezdtél mohákat gyűjteni.

B. J.: A férjem és a gyerekeim nem próbáltak ki mindent, amivel kísérleteztem, sőt, szeretnék, ha kihangsúlyoznám, hogy a mohás projekthez nekik semmi közük nem volt. A hulladékmentes életünk egyébként apránként alakult ki, először nem is ez volt a fő koncepció, csak környezettudatosabban akartunk élni.

Amúgy meg az egész azon az emberen múlik javarészt, aki a vásárlást intézi a családon belül, hiszen az ő döntése lesz, hogy mit vesz meg és mit nem.

Mivel nálunk ez a személy én vagyok, a hulladékmentesség úgy köszöntött be az életünkbe, hogy praktikusan fel sem tűnt a gyerekeknek.

F. B./WMN: Sokat kísérleteztél különféle dolgokkal. Volt bármi is, amire a családtagjaid már nemet mondtak?

B. J.: Igen, volt egy idő, amikor a sampon helyett alternatív megoldásokat kerestem. A samponmentesség jegyében próbáltam ki a „no-poo”-módszert, amikor a benedvesített fejbőrre először szódabikarbónát kell szórni, majd az egészet átöblíteni almaecettel. Ezt fél évig csináltam, aminek következtében a hajam rémes állagú lett. Aztán egyik este, amikor befeküdtem a férjem mellé az ágyba, hozzám fordult, és elmondta, baromira elege van belőle, hogy ecetszagom van.

Én meg rájöttem, hogy valószínűleg ezt kicsit túltoltam, és a hulladékmentesség nem kell, hogy szexmentes életet is jelentsen.

A gyerekeim viszont már ebbe a hulladékmentes életformába nőttek bele, ezért ők nem is kérdőjeleznek meg semmit. Ami határozott pluszt jelent számukra, az a temérdek élmény, amihez a módszer kapcsán szert tehettek. Max 18 éves most, de már 22 országban járt. A születésnapjukra sem tárgyakat szoktunk adni nekik, hanem kalandokat. Bungee jumping, ejtőernyőzés, búvárkodás, ilyesmik.

F. B./WMN: Az ejtőernyőzést hogyan tudod összeegyeztetni a hulladékmentes filozófiával? Azért a repülés nem éppen környezetkímélő foglalatosság.

B. J.: Ne keverjük össze a hulladékmentességet a nulla szénkibocsátással. Ha az lenne a célom, hogy semennyi szenet ne termeljek, akkor többé nem is szabadna levegőt vennem.

A lényeg inkább az, hogy megtaláld azt az egyensúlyt, ami számodra működik.

Ha kütyüket vásárolnék a fiamnak a születésnapjára, annak is lenne környezetkárosító hatása. Mindenkit arra szoktam biztatni, hogy bátran menjen csak ejtőernyőzni, ha épp ahhoz van kedve. Csodálatos érzés, sohasem fogod elfelejteni. Ha tárgyakat vásárolsz, azokat elveszítheted, de az élmények örökre veled maradnak. Sokan kritizálnak, amiért húst eszem, vécépapírt használok vagy repülök. Ide sem gyalog jöttem vagy csónakkal. Amit azonban az emberek nem mindig látnak, hogy ezeknek a látogatásaimnak milyen óriási hatása van, hiszen a nézeteimet így tudom a leghatékonyabban terjeszteni. Manapság szerintem a repülés amúgy is egy szükséges dolog. Én nem egy olyan világról álmodom, ahol senki sem repül, sőt. Ha utazol, felfedezhetsz már kultúrákat. Azok az emberek intoleránsak más kultúrákkal, vallásokkal, szokásokkal szemben, akik nem utaznak eleget.

Én szeretném a gyerekeimet nyitottságra nevelni. Ráadásul egy csomó dolgot, amit beépítettem a hulladékmentes életmódomba, az utazásaim során ismertem meg.

F. B./WMN: Ha jól tudom, a sminked alkotóelemeit is házilag készíted. Elmeséled, hogy most mit viselsz?

B. J.: A szemhéjamon és az arcomon csokoládépor van, a fekete színt pedig égetett mandulák segítségével állítom elő. A szempillaspirált és az ajakápolót is én készítettem természetes anyagokból.

F. B./WMN: Amikor leegyszerűsítetted az életedet, minden olyan dologtól megszabadultál, amikre úgy érezted, nincs olthatatlan szükséged. Köztük a krumplihámozótól is, ami engem nagyon elgondolkodtatott. Végtére is, ha már megvetted, nem lehetett volna megtartani? Annyira nem foglal sok helyet, viszont milyen praktikus.

B. J.: Elképesztő hatása volt a komposztunkra, amikor megszabadultam a hámozótól. Ha nincs hámozód, akkor nem hámozol meg egy csomó olyan dolgot, amit egyébként nem is nagyon kellene. Mi szinte mindent héjastul eszünk, padlizsánt, krumplit, répát, almát, körtét.

Ezzel nemcsak a komposzt mennyiségét csökkentettük le drasztikusan, de sokkal egészségesebben is étkezünk.

Hiszen a vitaminok nagy része a zöldségek, gyümölcsök héjában van. De amire a legbüszkébb vagyok, az a ruhásszekrényem. Ruhatervezésből diplomáztam, ennek ellenére összesen 15 ruhadarabom van, ám ezeket tudom ötvenféleképp variálni. Így viszont, ha utazom, nem kell azon tűnődnöm, mit vigyek magammal, hiszen az összes ruhám befér egyetlen bőröndbe.

F. B./WMN: Könnyen megszabadultál a feleslegesnek ítélt holmiktól? Volt olyan tárgy, amit nehezen engedtél el?

B. J.: Ez inkább a férjem számára jelentett gondot. Amikor elkezdtem a lomtalanítást, elképesztő nagy szabadságérzéssel ajándékozott meg, teljesen rákaptam a dologra. A férjem azonban más tészta. A garázs egyik sarkában például golfütőket tartott, amiket azonban húsz éve, amióta ismerjük egymást, összesen egy alkalommal használt. Amikor megkérdeztem, hogy ezekre valóban szükség van-e, először azzal érvelt, hogy nem árt senkinek, hogy ott vannak, miért ajándékozná el?

De azzal, hogy elpasszolod, valaki másnak biztosítasz lehetőséget rá, hogy valóban használhassa.

Aztán amikor megszabadult tőlük, azt mondta, „bár már korábban meglépte volna ezt”. Azzal, hogy elajándékozta azokat a sporteszközöket, amiket nem használt, lehetővé vált, hogy olyan sportokra koncentráljon, amiket viszont tényleg szívesen csinál, és ezekben nagyon sokat is fejlődött.

F. B./WMN: Mennyire időigényes a hulladékmentes életmód?

B. J.: Egyáltalán nem az. Persze, amikor az ember belevág, akkor pár dolgot meg kell tanulnia, mint például nemet mondani. Sokszor nehéz visszautasítani dolgokat, Japánban például kifejezett udvariatlanságnak számít. Úgyhogy meg kell találni azt a mondatot, ami számodra a legjobb.

Én általában azzal a szöveggel utasítok vissza felesleges holmikat, hogy „köszönöm, de nincs rá szükségem”.

Ezt általában tiszteletben tartják. A holmik selejtezése is időbe telik, nekem sem ment egyik napról a másikra a teljes gardróbomat 15 tételre csökkenteni. Pedig a holmik nagy részére tényleg nincs szükséged. Egy átlagos ember csupán húsz százalékát hordja a ruhásszekrénye tartalmának. A többi csupán azért van ott, mert „talán majd egyszer lefogyok, talán újra divatba jön”, ilyesmik. A különféle praktikák elsajátítása is időbe telik, meg azoknak a helyeknek a felkutatása, ahol megveheted a holmikat, amik neked beválnak. De ha egyszer megtaláltad a megfelelő egyensúlyt, ha már tudod, hogy számodra mi fontos, mi értékes, megtanulod az egészet a gyakorlatban, temérdek időt spórolhatsz.

Utána már csak azt fogod bánni, hogy nem vágtál bele korábban.

F. B./WMN: Itt van előttünk az asztalon az a kapcsos üveg, amiben azt a szemétmennyiséget tartod, amit a négyfős családod egy teljes év alatt termelt. Elmeséled, mi van benne?

B. J.: Egy kapcsos üveg műanyag tömítőgyűrűje, a férjem kontaktlencsetartójának matricája, zöldségekről és gyümölcsökről származó matricák, a fiam fejhallgatójának habszivacsa, ami öt év használat után kezdett el darabjaira hullani, a mosdókagyló hátuljáról lejött szigetelés, a ruhákból kivagdosott címkék, illetve a mosogatógép egyik tüskéje, ami kitört.

F. B./WMN: És mi a terved ezzel az üveggel?

B. J.: Hú, nem is tudom… Még mindig őrizgetem a 2011-es szemetünket is.

F. B./WMN: Akarod, hogy hazavigyem? Nekem van kukám, majd abba kidobom.

B. J.: Ó, megtennéd? Köszi! (Nevet.) Abban bízom, hogy ezeknek a dolgoknak egy része a jövőben majd újrahasznosítható lesz, vagy születik rájuk valamilyen megoldás.

F. B./WMN: Egy időben kefirt is készítettél otthon, és problémát jelentett, hogy amikor elutaztok, mi legyen az élő kefirgombákkal. Még az is eszedbe jutott, hogy mint a család házi kedvencét, a kis gombákat is magatokkal viszitek Franciaországba. Végül eljutott a kefired nyaralni?

B. J.: Nem. Kiszárítottam őket, amit egyébként lehet, és aztán újra tudod őket éleszteni. De aztán úgy döntöttem, hogy ez a kefirprojekt nem összeegyeztethető az életformánkkal, nagyon sokat utazunk, egy rémálom lett volna. Úgyhogy végül komposztáltam őket.

F. B./WMN: Nagyon értékeltem, hogy bár kísérleteztél egy csomó dologgal, egészen extrém módszereket is kipróbáltál, de ha valami nem vált be, akkor azt el tudtad engedni, és beismerted, hogy tévedtél. Szerintem ez is egy óriási eredmény.

B. J.: Köszönöm. Azt hiszem, egy csomó ember azért ragaszkodik dolgokhoz, mert ott van benne a félsz, hogy „mi van, ha”. Azzal, hogy elengedtünk dolgokat, elengedtük a „mi van, ha” nyomását is. Onnantól, hogy ezt megléped, ténylegesen felszabadulsz.

 

Fiala Borcsa

Képek: Chripko Lili