-

Este van, sötét, elcsendesedett a ház. Átnyúl a takaró fölött, megszorítja a kezem.

- Álmodj szépeket! Szeretlek! - mondja.

- Én is téged! Jó éjt! – válaszolom.

Csend van, csak az óra ketyeg. Aztán egyszer csak megszólalok:

- Imádom, hogy itt szuszognak!

- Én is. Képzeld, ma mit mondott...

És elindul egy alig hallható, csendes beszélgetés róluk. Egymás szavába vágunk, kuncogunk, és közben el sem engedjük a másik kezét. Közöttünk alszik a négyéves, hatalmas szemű kislányunk, mellettem a kétéves, szöszi kisfiunk. Boldogok vagyunk, örülünk, hogy itt vannak, hogy csodálhatjuk őket.

Nem volt mindig így, nem tudtam mindig örülni ezeknek az apró, ám annál tökéletesebb pillanatoknak. A húszas éveim elején meggyőződésem volt, hogy a boldogsághoz kézzel fogható dolgok kellenek: ház, autó, jól fizető állás stb… Aztán sutba dobtuk az életünket és vállalkozni kezdtünk, az életszínvonalunk pedig gyökeresen megváltozott.

Elindultunk a lejtőn lefelé, közben megszülettek a gyermekeink. Nagyon keservesen éltem meg az anyagi gondokat, a kiszámíthatatlanságot. Nem tudtam boldog lenni, nem tudtam élvezni azt, ami viszont nagyon is a miénk volt.

Aztán elérkezett egy mélypont, amikor egy napsütéses reggelen az áramszolgáltató munkatársai lekapcsolták a vezetéket a házunkról. Az otthonunk elsötétült, az életünk egy mély gödör aljára került. Nem volt semmink. Sem kilátásunk, sem megoldásunk. Nem volt más, csak mi egymásnak. Két hónapot éltünk így, aztán talpra álltunk. Egyenesbe hoztuk magunkat. De ott, akkor, valami örökre megváltozott. Valamit nagyon megtanultunk.

Sok dolog van, amink nincs meg nekünk, ám mégis rengeteg olyan van, ami a miénk. És ezt kell látni. A két gyönyörű gyereket, a csodálatos férjet. Magamat.

Az elmúlt fél év arról szólt, hogy megtanuljam: örülni kell mindennek, ami van. Boldognak lenni, mert ha én ezt most elszalasztom, azt már soha többé nem pótolhatom.

Átalakítottam a gondolkodásomat és a külsőmet is. Elkezdtem egészségesen táplálkozni, fogytam tíz kilót. Igyekszem megtalálni az egyensúlyt a munkánk és az anyaszerep között. Dolgozom, ügyintézek, nyüzsgök, tervezek. Minden reggel sminkelek kicsit, és élvezem a szekrény aljából előtúrt régi-új ruhatáram adta lehetőségeket. Minden erőmmel azon vagyok, hogy megpróbáljak kilépni a komfortzónámból és kihívások elé állítsam magam. Beiratkoztam például egy autósiskolába, megtanulok végre vezetni. Elkezdődött egy belső takarítás is, amihez szakember segítségét kértem. Sok régi lerakódást kell kidobnom az ablakon. Nem könnyű az út, de alkalomról-alkalomra egyre könnyebben jövök el a segítőmtől. Mázsás köveket hagyhatok nála.

És, hogy mi tesz boldoggá?

Már nem annyira kézzelfogható a boldogság. Inkább néha csak ráeszmélek, hogy ez most egy olyan igazán nagyon tökéletes pillanat, amiért érdemes volt megszületni. Amikor elismerően kacsint a férjem, amikor megölelnek a gyerekek, amikor a játszótéri homokban ülve nézem őket, amikor jól sikerül egy üzleti ügy, amikor egy újabb kilótól szabadulok meg. És igen, azt gondolom ezek számítanak igazán.

Most, hogy így visszaolvasom az írásom... leginkább arról szól, hogy a családommal érzem magam a legboldogabbnak. Szeretem azt az embert, aki mellettük vagyok. A férjemmel sokféle lehetek. Felesége, társa, vitapartnere, szeretője, mentsvára, tanácsadója, szerelme... csak egyszerűen: én. Minden szerepemben imád. Lelkesít, bátorít, éltet, szeret. És nekem tudnom kell ezt a szeretetet befogadni és értékelni.

A gyermekeim pedig olyan gyarló, csupasz valómban látnak engem, mint senki más. És ölelgetnek, puszilgatnak, szeretgetnek. Engem. Smink nélkül is, álmosan is, morcosan is. Mert értékes vagyok. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy ez lesz a kulcs mindenhez. Szeretni... és elfogadni önmagam.

Csoknyáné Szűcs Nikoletta