–

Zuhanás

Remegő térdekkel közeledtem a kedvenc csekkolómhoz. Már tudtam, hogy tudják, azt is tudtam, hogy utálnak, nem értenek, gőgösek, felháborodottak és kacagnak, mint a hiénák. Tudtam, hogy napirendi pontra kerültem a vezetőség megbeszélésén, és nem éppen a pozitív témák között szerepelt a cikkem.

Akármennyire is igyekeztem a pici lakás összes nyílását bereteszelni a világ elől, a hírek beszöktek telefonon, e-mailben és élőben közvetítettek minden egyes momentumot a végítéletemről.

„Te voltál?”
„Tényleg? Miért?"
„Bejössz még dolgozni?"
„Frappáns, egyedi."
„Büszke lehetsz magadra!"
„Golyóálló mellényben gyere hétfőn!"
„Droidos a csengőhangunk..."
„Szeretünk és féltünk, kislányom!"
„Jó lenne már túlleni rajta..."

Minden itt landolt az asztalomon, így aztán a táppénzem utolsó napjait az „egy életem, egy halálom” elv alapján igyekeztem megélni, közben Rocky Balboaként összpontosítottam a hétfői megmérettetésre, hogy ne vérezzek el.

Elvéreztem. Már az első körben.

Az ember, a nő, akit szakmailag, de még inkább emberileg nagyra becsülök, „csalódott bennem”. Olyan méltósággal igyekezett minden indulatát kizárni, hogy még a szúrásait is nőies eleganciával, de minden kétséget kizáróan egyértelműsítve közölte. Nekem pedig nem maradt másom, csak a krokodilkönnyeim és a sajnálatom, hogy ez bizony félrement, de nem is akárhogyan. Nem akartam bántani, dehogy akartam, hisz pont ő volt az egyetlen, aki meghallgatott és embernek látott azokban az időkben, amikor bezárultak az ajtók az orrom előtt. Amikor kétségbeesve próbáltam menekülni egy retardált főnök elől, mentve utolsó emberi és főleg fiatal női méltóságomat, mielőtt visszafordíthatatlan sebeket ejtene rajta.

Aztán olyan céges módon, szép lassan jött az összes többi leszámolás is. Megvolt az összes protokoll által diktált köröm.

A humán vezető például először meglepődve tapasztalta, hogy még nincs másik munkám. „De hát, hogyan lehet ez? Én azt hittem, hogy te ide nem jössz már be többé!” Mosolyogtam azon, hogy mennyi, de mennyi tapasztalatból kimaradtam volna, ha elmenekülök. Igaz, marha kellemetlen volt a szembenézés egy része, de ennyit talán az összes eddigi évemben nem tanultam emberismeretből, mint ezalatt a pár hónap alatt. A HR-es kínlódott egy sort, hogy kimondassa velem a hőn áhított dátumot. Aztán szaladt is tovább, mert ő annyiszor kimondta helyettem, hogy elhitte magának. Én pedig láttam, hogy már hiába sorolom az összes problémámat a munkámmal kapcsolatban;

azt hogy beskatulyáztak egy szerepre, és odadobtak egy olyan főnöknek, aki nemcsak az emberi mivoltomat akarta sárba tiporni, hanem rendszeresen jót mulatott az általa beteges módon elképzelt nemi életemen.

Fájt a találkozás a vezérrel. Nem azért, mert a maga megszokott lekezelő modorában közelített szegény földi halandó mivoltomhoz, és nem azért, mert kinevette a cikket, hanem azért, mert még azt se nézte ki belőlem, hogy én írtam. Vagy ha esetleg mégis én követtem el ezt a „zagyvaságot”, biztos rengeteg időbe telt, mire így összeszedtem, és a meggondolatlanságomat nyugtázza az, hogy abban a pillanatban vele szemben ültem. Szerintem nem.

Emelkedés

Aztán az élet tökéletesen kiegyensúlyozta kicsiny létem. Mértani pontossággal következett a kellemetlenségre egy csoda is, amolyan „egy sima, egy fordított” elven.

Jött a kolléga, ismert csalfa mosolyával az arcán, és adott két hatalmas cuppanóst, majd sarkon fordulva a kocsi ajtajából hozzám vágta: „Isten éltessen”!

De jött szembe egy kolléganő is, aki hasonló körülmények között szintén két puszival üdvözölte a tettem, és amikor visszakérdeztem, hogy „Miért kapom?”, már csak távozóban válaszolt: „Mert jó vagy!”

Volt olyan asszony, akitől megrémültem, mert annyira vehemens módon kapott el, hogy közölje velem:

„Te ne merj itt búslakodni, mert neked nem lehet, neked nem szabad! Húzd ki magad, és hadd lássam a csillogó szemeidet!” 

És ott voltak azok az emberek, a lázadók és jókedvűek, akik biztosítottak a támogatásukról, vagy azért, mert szeretnek, vagy azért, mert kapóra jött a szokásos lázadó profilhoz egy újabb „megmondó”. Persze sokan szerteszaladtak egy-egy mondattal, és ismételgették, hogy a kollektíva birkalelkű tagjait lázítsák velük. Először haragudtam érte. Hiszen azok az én mondataim, az én érzéseim voltak, ők meg vitték, és átöltöztették őket.

És olyan kolléga is akadt, aki a személye elleni sértésnek élte meg a véleményemet, mintha kevesebb mint egyéves pályafutása a cégnél bármire is okot adhatott volna.

Na, ezzel a gőggel már végképp nem tudtam mit kezdeni. Nyilvánvaló volt, hogy nem rólam szólt, így én továbbra is próbáltam a viszonzatlan köszönéseimet minden reggel és délután mosolyogva kimondani.

Nem mindig ment.

Voltak, akik nem szóltak egy szót sem. Én meg, hát, nem nagyon mertem. De így is kijutott pár szösszenet. Ilyen volt, amikor közölték velem, hogy: „Ez a te dolgod. Szerintem nagyon jó írás, de nem engedhet meg magának ilyen éles kritikát az ember. Vagy azért, mert bántó, vagy azért, mert visszahullik rád.”

Minden jó, ha…

Nos, jó néhány embert bántott az írásom, nekem pedig ártott; visszahullott rám az összes fájdalom és megaláztatás a cikk utáni időkben. De ahogy láttam a végét, egyre jobban örültem neki, hogy elmondtam a véleményemet, és ebben a formájában tettem.

Legnagyobb meglepetésemre a nálam idősebb, éppen anyám korabeli ötvenesek helyeseltek a legjobban. Ők értékelték a nyílt szembenézést, ahogy az önkritikus őszinteséget is. Láttam a csillogást a szemükben, az elismerést, hogy ilyen dolgok viszik előre az életet, és pontosan az ilyen esetek maradnak fenn még akkor is, ha csupán egy nagyon zárt közösségben történnek.

Ezen a visszajelzésen kívül van egy másik komoly tanulsága is az esetnek. Az emberek végre a helyükre kerültek a szememben. Akadt, aki eddig fent volt, és most lekerült, akadt, aki eddig lent volt, és most még lejjebb csúszott. Rájöttem, hogy a legtöbb embert nem is ismertem olyan nagyon félre, akit pedig mégis, azt csakis magamnak köszönhettem; túl szép és túl nagy ruhákba öltöztettem őket a fejemben, följebb helyeztem, mint ahová valók, és aztán úgy is viselkedtem velük.

Tiszavirág-életű megmozdulásom tökéletesen sikerült. Én új helyen vagyok. A többiek meg ottmaradtak.

Örülök, hogy megtehettem, mert az élet dobott hozzá ihletet és helyszínt. Annak is örülök, hogy visszamentem utána, szembenéztem a következményekkel, és még eltöltöttem ott három hónapot.

Ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a tetteimért, ugyanúgy, ahogy eddig, ezután is egyenes háttal és magabiztosan fogom vállalni a felelősséget.

Bujdosó Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/master1305