„Két lábbal a földön álló vidéki csávó” – Rákóczi Feri volt az Elviszlek magammal vendége

–

Tizenöt éve kezdi hajnalban a napot

A másfél évtizednyi reggeli műszak a rádióban önmagában is nagyon kemény munka, de a lantot munkaidőn túl sem lehet letenni. „Mindenki azt mondja, hogy »jó, hát, könnyű négy órát beszélni«. Azt szoktam rá mondani, hogy »tessék kipróbálni«.”

Rákóczi Feriék leginkább abból tudnak jó sztorit csinálni, ami velük történik a világban, és „nagyon magatokból dolgoztok – mondja Kriszta, ami keményen égeti az embert. – Nem érzed néha, hogy már rohadtul nem akarsz megosztani magadról mást?” – kérdezi vendégétől.

Rákóczi Feri azt válaszolja, hogy máshol nem nagyon osztanak meg semmit, itt viszont mindent. A legnagyobb hátulütője ennek, hogy mindenki, aki őket hallgatja, és az utcán találkozik velük, haverként tekint rájuk, és úgy is lép oda hozzájuk, mintha tényleg az lenne: „Ezt marha nehéz jól kezelni, hogy ott mit mondasz.”

Untermannszerep

Kriszta rákérdez arra is, hogyan éli meg Feri az untermannszerepet, hiszen Ráskó Eszter érkezésével két nagyon erős személyiséggel kell naponta lépést tartania, de őt ez cseppet sem zavarja, és nem is érzi magát rosszul ettől.

„Az untermannszerepben is van egy csomó olyan pillanat, amikor be tudsz dobni érvényes témát” – mondja.

Ráskó Eszter érkezésével pedig szerinte nem a női kvóta erősödött föl a műsorban, hanem a „jó kvóta”.

„Imádom! Határozottan megfrissült a műsor Eszter érkezése óta. És ez nem azt jelenti, hogy a Janival rosszabb volt, az Eszterrel pedig jobb, hanem azt, hogy tök más lett. […] Ugyanis tizenöt éven keresztül három pasi beszélgetett a menstruációról, a szülésről, a mellnagyobbításról, a gyerekszoptatásról.”

„Nekem »két lábbal a földön álló vidéki csávó készletem« van, ami egy csomószor jó alap a parádéra”

Kriszta megjegyzi, hogy mindannyian egy picit karikatúrái önmaguknak a műsorban, hiszen ez egy előadói, szórakoztatóipari tevékenység is. Őt magát pedig, aki a „Somogy megyei zsíros föld szülötte”, különösen érdekli, hogyan jelenik meg a vidéki ember képe a médiában.

„A te vidékiséged, amit kicsit karikírozol, hol van benned most – másfél évtized után – a fővárosban?” – teszi föl Rákóczi Ferinek a kérdést.

Feri elmondja, hogy hasonló gyerekkori emlékei vannak a vidékiségről, mint Krisztának. 

„Én Békés megyei vagyok. Ugyanez, disznóvágás, pálinka, Újkígyós, öt-hatezer fős kisváros. Bármennyire is benne van a karikírozás, azért mi nem vagyunk mindig részegek” – nevet a műsorvezető. Kriszta pedig tromfol: „A kép az a Feriről, hogy disznózsírban fürdik, hagymás vért eszik éjjel-nappal, és állandóan ittas.”

Valóban van abban valami, hogy Feri minden este koccint a szomszédjával, amikor hazaér Velencére, a tó partjára: „De tudod, miért? Mert én átjárok a szomszédomhoz, és ő hozzám. És ha problémánk van, akkor meg tudjuk oldani. Aki nemcsak a kettes létrát adja ide, hanem átjön segíteni. És igen, akkor meg fogunk inni egy pálinkát. Szerintem emberibb kapcsolatok vannak ott, mint a fővárosban, ahol mi éltünk a Békával.” (Ő lassan két évtizede Feri felesége, a gyerekei anyja, és Vajda Judith a neve.)

A vidéki fiatal fővárosba kerülése jókora személyiségformáló erő, mondja Kriszta, aki hónapokig térképpel közlekedett Budapesten, miután fölkerült az egyetemre Kaposvárról, Feri pedig egyenesen azt állítja, hogy szinte kihúzták a talajt alóla, pedig ő nagyon ragaszkodik a gyökereihez, de vannak dolgok, amikhez nem tud, és nem is akar alkalmazkodni abban a szakmai közegben, ahova érkezett.

Nincs smúzolás!

„A szakmai együtt mozgásban is azt éreztem egy kicsit, hogy jó, hát én vagyok a vidéki fiú, aki valami isteni szerencse folytán idekerült, de nem jártam bandázni senkivel, ebben sosem voltam jó. Ha én arra alkalmas vagyok, akkor majd lesz műsorom, ha azon múlik, hogy én fölösleges órákat raboljak el az életemből smúzolással, akkor nem lesz műsorom” – mondja őszintén.

A belső vidékiségről beszélgetnek tovább, Kriszta például sokszor érezte azt, hogy vajon „ugyanazt a nyelvet beszéljük-e, mint a bel-pestiek?”.

„Egy idő után az ember elérkezik oda, hogy büszke a gyökereire, és nem meghaladni akarja a mindent is, hanem azt mondja, hogy ezt nem kell meghaladnom. Ez tett olyanná, amilyen vagyok” – mondja Feri, aki a kitörölhetetlen alapból táplálkozik, amit gyerekkorában kapott.

Kriszta rákérdez, hogy vannak-e olyan dolgok, amiket másképp csinált volna, és vajon mi fér még bele abba, ami hátravan.

„Azon nem szoktam gondolkodni, hogy mely pontokon lehetett volna más, azért vagyok ma itt, mert azok a pontok úgy alakultak.

Persze lehetett volna tisztességesebben csinálni párkapcsolatok lezárását. Lehetett volna kevesebb elvet, pénzt magam mögött tudni, ami barátok és egyéb emberek torkán folyt le. Lehetett volna a szakmában ügyesebb döntéseket hozni. Elvállalni vagy nem elvállalni dolgokat. Ezeket nem nagyon szeretem visszagörgetni, mert megváltoztathatatlan. Tanulni kell belőle.”

Felülírta a hozott mintát

Feri számára szent az esti közös vacsora a családdal, a kamasz gyerekeivel, ahogy az is, hogy folyamatos párbeszédben legyen a feleségével. Nyilván náluk is vannak nézeteltérések, de erre soha nem problémaként tekintenek, hanem megoldandó feladatként. Ma is szenvedéllyel beszél élete párjáról, aki megtanította arra, hogy bátran kifejezheti és mélységeiben is megélheti az érzéseit. 

Sajnos ezt a saját édesapjától soha nem látta, és közös nyaralásokat sem tud felidézni, mert az apja bármilyen életszerető volt is, az egész életét munkával töltötte, és mivel ő nem ismerte az édesapját, ezért apai minta sem volt előtte. 

Azt mondja, hogy imádja az apaszerepet, a feleségének naponta szerelmet vall két évtized után is, és a nyugdíjas életét simán el tudja képzelni egy lakóautóban utazva a világ körül, csak az a lényeg, hogy Béka mellette legyen. A hazai közhangulat viszont rettenetesen bosszantja.

Nézzétek meg az adást, biztosan nem bánjátok meg!

Both Gabi