–

Ahogy hallgatom Esztergályos Cecíliát az Elviszlekben, Heltai Jenő egyik verse jár az eszemben. A Marianne emlékkönyvébe kezdődik így: „Akit az istenek szeretnek / Örökre meghagyják gyereknek, / Bizakodónak, nevetőnek.”

A művésznő azt meséli, az édesapja is ilyen „gyermeki” természet volt. Tőle örökölte az önfeledtségét. „Én nagyon szeretem az életet” – mondja. „És szeretem az embereket. Az impulzív embereket, akik hatnak rám. És akkor kinyílok, mint egy rózsa.”

Azt is elmeséli, hogy sokszor megkapja: „Maga mindig mosolyog”

Erre viszont neki az a válasza, hogy „de miért sírjak?”.

Legfőbb vágya, hogy segítse az embereket, nem pedig az, hogy lehúzza. Pedig nem csak boldog percekből áll az ő élete sem. Kemény csatákat vívott: hol valamilyen célért, hol önmagával.

A balettsikerekért például rengeteget kellett dolgoznia, nem született zseniális képességekkel. De nagyon akarta a táncot, és mindent megtett, hogy megfeleljen.

Felidézi, hogy 1951-ben, a felvételi vizsga alkalmával állt először a Balettintézet színpadán. Elkísérték a vizsgára a szülei, hiszen mindössze nyolc és fél éves volt, apró, vékony kislány. Felvették elsőre. De mert betelt az évfolyam, nyáron meg kellett tanulnia az első év anyagát, hogy ősszel a második évfolyamon kezdhessen. Kisebb és gyengébb volt az osztálytársainál. De nem adta fel.

Az élet mégis úgy hozta (ő fogalmaz így), hogy a sok lemondás ellenére mégsem balett-táncos lett végül, hanem színésznő.

1960-ban a Pécsi Balett szólótáncosa volt, amikor a pályakezdő Szabó István meglátta őt a színpadon, és felkérte a Te című kisfilm főszerepére. A film nagyon jól sikerült, ám ők ketten soha többet nem dolgoztak együtt.

„Mi minden lehetett volna utána a Szabó Pistával, hogyha esetleg tovább dolgozunk! De nem dolgoztuk soha többé. Ezt ő is tudja, hogy miért, én is tudom, hogy miért.” Miután Kriszta ezt a miértet firtatja, ennyit mond nevetve: „Csak nem képzeled, hogy hatvan év után elmondom? Majd kilencvenéves koromban esetleg.”

A Te című filmet újabb felkérések követték, és a sikerek nyomán Esztergályos Cecília elvégezte a Színművészeti Főiskolát. Thália Színház, Nemzeti, Veszprémi és Újszínház: ezek a hat évtized színpadi pillérei. A színdarabok mellett pedig rengeteg filmben is játszott. Legismertebb szerepe a Família Kft. című sorozatban szereplő Szép Károlynéé. Ágica „eddig-eddig-eddig”-je megragadt az emberek fejében, sokszor kérik ma is Esztergályos Cecíliát, hogy mondja azt.

Arcát leginkább vígjátékokhoz kötik az emberek, és az a kép él róla a köztudatban is, hogy temperamentumos és örökké vidám. A nagy bánatokat ugyanis nem köti senki orrára, inkább visszavonul agyagozni vagy festeni, és komolyzenét hallgat közben. Ez számára a legjobb terápia, mondja.

A legnagyobb szomorúság az életében, hogy nem született saját gyereke

Hatodik házasságában (amely 38 éve tart) lett egy nevelt lánya, akit nagyon szeret, de hiába tett meg mindent, teherbe esnie nem sikerült. Fiatalkori terhességmegszakításait okolja ezért. Elmesélte Krisztának, hogy tizennyolc éves korában volt Pécsett egy kapcsolata.

„Az első szerelmem tönkretette az életemet”, mondja, de hozzáteszi: nem szántszándékkal.

Volt, hogy reggel Pesten megműtötték a klinikán, este Pécsett pedig már színpadon állt. Nem bánt jól saját magával ő sem.

Az a szerencse, mondja, hogy a színpadon fel lehet használni az őrületes fájdalmakat.

A művésznő idén töltötte be a nyolcvanat

Csípőbántalmai ellenére aktív: „Nagyon szép dolgok jöttek idén” – meséli. Több darabban is játszik, az újszínházas Se itt, se ott című komédiát kapta jutalomjátékul.

A képzőművészet terén is fáradhatatlan, idén is volt kiállítása. Azt mondja, ez a tevékenység neki éppúgy a kísérletezés terepe, mint a színészi játék. Emellett, ha szomorú, „hallgatom a zenét, nyomkodom az agyagot, és az istennel vagyok” – mondja.

A hit, amely gyerekkora óta kíséri az életét, mindig is támasza volt. Szándéka szerint a Bazilikában fog nyugodni a szüleivel együtt, már megvásárolta a nyughelyét. „Nem baj, ha elfelejtenek” – mereng. Nem számít.

Pedig fontos neki, hogy ismerjék és szeressék. „Szeretem, ha bejövök, tapsolnak. Szeretem, ha kimegyek, tapsolnak. Szeretem, ha szeretnek, szeretem, ha felismernek, szeretem, ha odajönnek.” De ami igazán fontos, az az, hogy sok boldog pillanatban volt és van is része. Ezek közül azok a legemlékezetesebbek számára, amikor jó darabban, jó szereplőkkel játszik együtt, és az várja előadás után, akit szeret. „Hát ennél több nem kell!” – zárja le a beszélgetést, megérkezvén az alma materhez, az egykori Balettintézethez, ahol minden elkezdődött.

Az Esztergályos Cecíliával készült évadzáró Elviszlek-epizódot itt tudjátok megnézni:

Kiemelt kép: WMN

Kurucz Adrienn