Spáh Dávid: Idő kellett hozzá, hogy az ikertestvéremmel ne vigyük haza a balhét – Elviszlek magammal

Érzékeny gyerekek voltak, akiket ma már speciális nevelési igényűként definiálnának, és így foglalkoznának velük az iskolában is… de a nyolcvanas–kilencvenes években még „menekülniük” kellett a valóságból. Így hát gyerekszínészek lettek, és a Filmgyár lett az iskolájuk. Nyolc évvel később, miután a Família Kft. Ricsimisijeként egy ország szeme láttára nőttek kisfiúból nagykamasszá, megint menekülőre fogták; ezúttal a kamera másik oldalára. Dávidból rendező lett, Károlyból operatőr. Ott és akkor, a sorozat végén, ketté is vált az életük, kellett néhány év külön töltött idő, hogy feldolgozzák mindazt, ami történt velük, és közben megtalálják külön-külön is magukat. Ma már újra együtt dolgoznak, de a képernyőre úgy, ahogy annak idején, soha többé nem akartak visszatérni. Károly még a nyilvánosság elől is menekül, míg Dávid szívesebben mutatja meg magát, ha van miért. És most van miért, többszörösen is. Tavaly év végén jelent meg első regénye egy vastagon önéletrajzi, de közben mégiscsak a valóságtól elemelt időutazós sci-fi. Közben elért az élet úgynevezett közepére, negyvenéves lett, szembenézett egy régmúltban történt bántalmazással, kiírta magából a válságát, és közben ledobott 36 kilót. Ahogy ő fogalmaz: „Egy sántikáló, csípő- és térdbeteg, ízületi fájdalmakkal és mellkasi kellemetlenségekkel élő, nagyjából ötvenhét éves férfi voltam.” Most viszont láthatóan nagyon jól van. Elviszlek magammal: Spáh Dávid.