–

Dezső András motorcsónakkal érkezik Krisztához, a Covid során ugyanis kiköltöztek a Lupa-szigetre, ahol nincs autós forgalom. Fontos ez a kiszakadás az alkotói munkája miatt is, hiszen, ahogy mondja „van egy főállásom a HVG-nél, és bármilyen munkáról van szó, jobban el tudom végezni itt. Ha találkoznom kell munkaügyben emberekkel, bemegyek a városba, de jobban tudok itt dolgozni, jobban el tudok mélyülni dolgokban.”

És Dezső valóban képes a végletekig elmélyedni dolgokban: „Emlékszem, amikor Kovács Béla volt jobbikos politikus – most már Moszkvában, vagy valahol Oroszországban van – múltjának jártam utána. Ez egy hónapokig tartó kutakodás volt, és ezt tényleg úgy éltem meg, mintha egy filmben lennék:

ha álmodtam, akkor is a sztoriról álmodtam, szóval tényleg nagyon bele tudok menni dolgokba. De máshogy szerintem nincs is értelme dolgozni”

– mondja.

A sajtószabadság hiánya sem tántorította el, sőt

Dezső újságírói pályájához egy gyerekkori élmény vezetett. Édesanyja fénymásolóján két diáktársával készítette el a Tök jó című újságot, amiben írt arról is, hogy az akkori tesitanár pálcával csapkodta a gyerekek fenekét. „Ebből óriási balhé lett a suliban. Emlékszem, az igazgató felállított minket, hogy kik csinálják ezt, és mi felálltunk hárman. Mondtam, hogy én vagyok a főszerkesztő – ami oda is volt írva –, és emlékszem, az igazgató azt mondta, hogy »itt nincsen sajtószabadság«.

Nekem pedig annyira tetszett ez az egész sztori, hogy valamit leírtam, abból balhé lett, hype lett körülötte, hogy akkor eldöntöttem, újságíró leszek.”

Ahogy Kriszta a beszélgetés során rámutat, Dezső munkái kapcsán rendszeresen felmerül az, hogy a CIA embere lenne, vagy ilyen-olyan amerikai szervezetektől kap információt. „Igazából ezt megszoktam, nem nagyon tudok vele mit csinálni” – mondja az újságíró. – „Talán én voltam az első, akit elkezdtek ezzel kapcsolatban kóstolgatni, pont a Kovács Béla-ügynél volt ez először, hogy előjött, hogy az FBI segíthetett, mert az egyik ember, akit a cikkben megnevezek – egy volt orosz, aki aztán átállt az amerikaiakhoz –, egy tanúvédelmi program alatt állt. Én vele egyébként soha nem beszéltem, a cikkben sem úgy van megemlítve, de valahol itt kezdődött ez el, olyan 2014-2015 körül.”

Dezső szerint azok – és itt elsősorban a magyar kémelhárításra gondol –, akik számára ez fontos, pontosan tudják, hogy ő nem kém.

„Alapesetben úgy állok hozzá, hogy természetesen, ahol tudnak, ott lehallgatnak” – mondja, amikor DTK a lehallgatási botrányokról kérdezi. 

„Szerintem ez egy olyan ország, ahol ez egyfajta alapbeállítás lett, de nem tudnék úgy dolgozni, hogy folyamatosan azon gondolkozom, hogy úristen, most mi történhet.

Nyilván ha fontos az információt védenem, akkor gondoskodom róla, hogy ne legyen probléma ebből – tudok úgy dolgozni, hogy minél inkább megnehezítsem ezt a dolgot –, de sajnos ezzel együtt kell élni. Egyáltalán nem vagyok paranoiás, sőt inkább már egy kicsit az ellenkező oldalra csaptam át egy picit, túlzottan nem is érdekel.”

„Nem félsz?” – veti fel az 1.0-ás megközelítést DTK

„Nem félek, de nyilván vannak ebben a munkában olyan helyzetek, amikor olyan emberekkel kell leülni beszélni, akik eleve más szociokulturális közegből jönnek, mint én – és nem sokkal, de nálam egy kicsit izmosabbak. Ami szerintem ilyenkor nagyon fontos, a kommunikáció, és én mindig, ha volt konfliktusom, elmondtam azt, hogy dolgozom, hogy az adatgyűjtéseim és kutatásaim során erre és erre jutottam, de senkinek sem akartam ártani.”

A beszélgetés ezen pontján az is kiderül, hogy Dezső szerint a szervezett bűnözés résztvevői értelmes emberek – legalábbis azok, akikről ő ír –, akikkel sokszor még jobban is lehet kommunikálni, mint, mondjuk, egy politikussal vagy egy legális üzletben dolgozó emberrel. Közülük pedig van, akinek még imponál is, hogy bekerül Dezső könyvébe, ahogy Kriszta mondja, „itt van hiúság,

sokszor nagyon is saját maguk építik, a saját legendájukat. Nekik fontos az, hogy a külvilág hogyan olvassa őket”.

Ráadásul Dezsőtől nagyon eltérőek ezek az emberek – és pont ez az, ami vonzza az írót az alvilágban. 

„Volt nemrég az a gyilkosság, amikor megölte a barátnőjét Angyalföldön egy srác. És én nagyon olyan típus vagyok, aki, ha történik egy ilyen tragédia, próbálja elképzelni, hogy mi lehet az elkövető fejében. Annyira távol áll tőlem az erőszak és az erős deviancia, hogy épp azért érdekel, mert nagyon más, mint én.”

Interjúalanyai közül van, akivel jóban lett – közülük senki sem aktív bűnöző már –, de fontosnak tartja kiemelni, hogy ők ugyanúgy emberek, és „számomra sokkal szimpatikusabb, amikor leülök egy bűnözővel beszélgetni, akiről tudom, hogy bűnöző, ez ki is van akár mondva. Egy sokkal korrektebb ember benyomását kelti, mint az a politikus, akiről tudom, hogy bűnöző – mert tudom, ha nem is kapta el a hatóság –, de játssza a politikust.”

Én még órákig tudtam volna hallgatni Dezsőt, aki kitért arra is, hogy mit ért az alatt, hogy az egész alvilág marketing. Szóba kerül az is, hogy ki találta ki a Maffiózók mackónadrágban címét, és milyen ajtókat nyitott ki a könyv Dezső számára, vagy hogy mi történt a Portik börtönbeli interjúja során, amit technikai okokra hivatkozva meg kellett szakítania az Átlátszó újságírójának. És vajon léteznek-e Dezső szerint gonosz emberek? A teljes beszélgetést itt tudjátok megnézni:

Mózes Zsófi