Balázs Andi: „Próbáltam nem tukmálni a gyászomat senkire” – Elviszlek magammal

Aki valaha ápolt, kísért, majd elengedett demenciában szenvedő szülőt, talán csak az tudja, hogy milyen mély fájdalom és fáradtság van ebben a mondatban: „iszonyatosan nehéz év van mögöttem”. Balázs Andi a könnyeit nyeli, miközben ezt mondja nekem, közvetlenül azután, hogy túl van egy másik mondaton, amelytől egyszerre rettegett, és amelynek felszabadító erejét mégis várta: „Egy évvel ezelőtt elvesztettem az édesapámat”. Azt az édesapát, aki a színművész életének horgonya, világhoz és emberekhez való viszonyulásának kötőszövete, a korai családi tragédiák idején pedig az életmentő oxigénje volt. Az igazodási pont, akiről mindig, minden vele készült interjúban hosszan és óriási szeretettel beszélt (a három évvel ezelőtti Elviszlek magammalban is). Andi az elmúlt egy évben befelé gyászolt, sehol, senkinek nem beszélt arról, ami velük történt, a képernyőn, színpadon nem látszott rajta semmi. Most viszont szüksége volt erre a beszélgetésre ahhoz, hogy gyógyuljon és tovább éljen úgy, ahogy neki természetes: kirobbanó szeretettel a világ összes élőlénye felé. Úgyhogy amikor néhány hónapja megkérdezte tőlem, hogy nem jöhetne-e el hozzám újra, hogy meséljen a veszteségéről és az elmúlt időszakról, egyértelmű volt a válaszom. Elviszlek magammal: Balázs Andi.