–

 „umbrr vuuuuu
jirrr ambr vuuuu
ff-juuuuu
Mindig ezek a hangok – még a ködön át is.”

/Stephen King: Tortúra/

Koc(k)ajáték

A 36. évadába lépett Karinthy Színház meghitten családias színfalai közé befészkelte magát az őrület. Az intézmény mintha önmaga Seherezádéja lenne, de az 1001. éjszaka (rém)meséjét ezúttal Stephen King olvasatában hallhatjuk. Az éjsötétbe burkolódzó nézőtéren egy autóbaleset karosszéria-repesztő sikolya visszhangzik. Reklámarcok bontakoznak ki lassan a színpadi homályból.

Miközben a néző tudatalattija a nem kívánt árukapcsolásból próbál kikecmeregni, a kispolgári lét idilljét sugárzó deszkákon elkezdődik a haláltánc. Méghozzá a döngölősebb fajtából.

Bár az egyik szereplő mozgásában korlátozott, és a másiknak sincs ki mind a négy kereke, az egyre szédítőbb, egyre vadabb körtáncuk végére mégis halálos ölelésben fonódnak össze. Forgásuk közepette pedig megszabadulnak az olyan felesleges koloncoktól, mint a szabad akarat, az önérzet és a méltóság. Ez a játék vérre megy, és csontból faragott kockával játsszák – egytől ötig a halál nyer; ha hatos, újra dobhatsz!

Az én házam a te házad

A sztori, ha valaki nem ismerné: Paul Sheldon, az amerikai romantikus ponyvaregények ünnepelt írója még csak most kezdi ezt a kockajátékot játszani Annie Wilkes-szel, „az ő első számú rajongójával”. A nő szó szerint a halál torkából rángatja vissza kedvenc íróját, amikor az autóbalesetet szenved valahol a havas hegyek közt. A csúnyán összetört férfit az asszony a félreeső házában gondos kezelésben részesíti, miközben észrevétlenül kényszeríti rá az akaratát. A lelki terror a férfi gyógyulásával átcsap fizikaiba, mígnem a reklámarcok egymásnak feszülve háborognak a színpadon. Annie akár tanfolyamot is indíthatna: vendégmarasztalás, felsőfokon. Kellékek: mosoly, kulcs (a vendég szívéhez és a szobája ajtajához), drog, apátia és csonttörő kalapács! Megközelítőleg hasonló sorrendben.

A film nyomdokain

Stephen King 1987-es, azonos című regénye igazi mestermű, nemcsak azért, mert rendkívül hitelesen mutatja be a hatalom gyakorlásának erőszakosabb módozatát egy másik ember felett, hanem mert végigkalauzolja olvasóját az írói alkotás folyamatán, és kendőzetlenül leplezi le a mű és az író egymáshoz való viszonyát. A főszereplő meglepően aprólékos jellemrajza már csak hab a tortán. Ebből vajmi keveset sikerült a vászonra adaptálni 1990-ben, ám még így is – néhány ésszerű változtatással (új karakterek beemelésével, a cselekmény leegyszerűsítésével és a végkifejlet átírásával) – elég volt egy magával ragadó thriller elkészítéséhez, és az Annie-t kitűnően megformáló Kathy Bates piedesztálra emeléséhez.

Kathy Bates és James Caan a Tortúra című filmben

A színdarab nem a regény, hanem a film színpadra írt változata. A Broadway-produkciót Iványi Árpád fordította és rendezte. A Tortúra kétszemélyes kamaradarab, amely epizódszerűen halad végig a filmből ismert történeten. Az előadás hangulatilag erősen építkezik a filmzenére, amely nemcsak az egyes epizódok közti elsötétítés áthidalására szolgál, hanem olykor beúszik a jelenetek alá is.

Haragban az egész világgal

Annie Wilkes szerepében az ország Kasszás Erzsijének gurul el a gyógyszere. Kathy Bates a filmbéli játékáért ugyan megérdemelten kapott Oscar-díjat, számomra mégis Balázs Andrea Annie-figurája áll közelebb az elképzelt regénybeli alakhoz.

A darab elején még csak a nyugodtnak tűnő felszínt láthatjuk, ám hamarosan megjelennek az első, apró fodrozódások, hogy aztán az örvény menthetetlenül magába szippantson minket a karakter feneketlen őrületébe. Tulajdonképpen a néző éppúgy ki van szolgáltatva Annie tébolyának, mint a tehetetlenül ágyban fekvő író.

A történet tetőpontjaként kicsúcsosodó kalapácsos jelenetben van egy pillanat, amikor Balázs Andrea megpihen a nem rendeltetésszerűen használt kőtörő kalapács nyelére támaszkodva, az arcába ziláltan hulló tincsei közül kisandít a nézőtérre, szinte csak a szeme fehérje villan az imitált villámfényben – és nekünk menten átélhetővé válik a drogoktól szorulással küzdő, itt-ott megfarigcsált, inkább már csak makogó emberi roncsra emlékeztető, regénybeli író székelési problémáinak váratlan megoldódása.

Lehet, hogy Bates-nek remekül áll a karakter, de Balázs Andrea maga Annie Wilkes! Így lesz a mesés komikából drámai tragika.

Fekete bárány

Paul Sheldonként a Karinthyban Árpa Attila esik ágynak. Igazi reneszánsz ember ő, aki az élet számos területén kipróbálta már magát, most épp nagymenő playboy íróként kell bizonyítania, ami talán nem is áll oly messze a valóságtól. Jól áll neki a nyegle cinizmus: a kikacsintásként ható szájhúzásra, a szemforgatásra vevő a közönség, kuncog és nevet, tetszik nekik, hogy kifigurázza az ellent.

Ám ez egy pszichothriller, amelynél persze nem árt időnként oldani a feszültséget, de semmiképpen sem annak kárára. Így történhet meg, hogy annál a bizonyos dugába dőlő vacsorajelenetnél, a színpadon bambán maga elé meredő Paul Sheldonon csak nevetünk, szemben a filmmel, amelyben vele együtt fagy meg az összes belső szervünk ABC-sorrendben. Nem Árpa hibája ez, inkább a koncepcióé – vagy a dramaturgiáé? –, hasonló banánhéjon csúszott el Bruce Willis is két évvel ezelőtt ugyanennél a darabnál a Broadway-n.

Az ördög a részletekben rejlik

A darab díszlete és jelmezei szintén Iványi Árpád rendező keze munkáját dicsérik. A díszlet egyszerű, de aprólékosan kidolgozott: a kispolgári miliőt árasztó szoba faláról dermedten figyelő, kitömött mókus akaratlanul is a Pszicho taxidermiás Norman Bates-ét idézi meg – talán nem véletlenül. Kár, hogy költséghatékonysági okokból – na meg persze a helyhiány miatt – még egy normális méretű szobabelsőt sem sikerült kialakítani, ez bizony visszaüt az író vendégszobán kívüli kalandozásaiban.

Hitelesebbé tenné a produkciót, ha az eredeti színjátékot teljes egészében magyar viszonyok közé ültették volna át – persze az ilyen-olyan jogok miatt ez nem megoldható –, így a cselekmény részleteiben is a honi valóságot tükrözné vissza.

A coloradói hegylakók helyett, mondjuk, az alföldi tanyavilágot. És ha már amúgy is korhatáros besorolással bír, imitálás helyett törhetne szilánkosra egy művégtag is a színpadon. Hadd adjon bele apait-anyait Balázs művésznő azokba az ütésekbe!

A művészet mind felett

A Tortúrában a férfi főszereplőt úgyszólván megerőszakolják – nem szexuális aktus formájában persze, bár a mentális- és lelki zaklatás mellett, kétségkívül beszélhetünk fizikairól is: darabokra szaggatják az önérzetét, megfosztják a méltóságától, csontjaival együtt felmorzsolják az énjét és a szellemét, amitől felbomlik az egyénisége. Ezt egyik adaptációnak sem sikerül visszaadnia, egyedül a könyvben merülhetünk el az író pokoljárásának mélységeiben. Az adaptációk a tettlegességre koncentrálódnak, ahogy ez az őrült nőszemély mániákusan rákényszeríti akaratát a férfira.

Ugyanakkor az írónak is sikerül fogást találnia kínzóján: a művészet révén. Bizony, a művészetnek – jelen esetben az irodalomnak – hatalmas befolyásoló ereje van: elég csak arra gondolni, hogyan fogadták annak idején az angolok, amikor Sir Arthur Conan Doyle megszabadult leghíresebb figurájától, Sherlock Holmestól, Charles Dickens folytatásos írásait mekkora tömeg várta minden hónapban a Baltimore-i kikötőben, vagy ott volt az a százöt éves öregasszony, aki addig nem volt hajlandó meghalni, amíg John Galsworthy be nem fejezi a Forsyte Sagát (és a fáma szerint az utolsó oldal felolvasása után egy órával valóban jobblétre szenderült). King újra és újra visszatérő témája ez: a szellem győzelme az anyag felett.

Gyilkossághoz öltözve

A Tortúra esetében a legteljesebb élményt továbbra is a regény nyújtja. Ebből a filmadaptáció már sokat elvesz, de még mindig egy feszültséggel teli, remek thriller, korrekt forgatókönyvvel, kitűnő rendezéssel és nagyszerű színészi alakításokkal. A színdarabot inkább azoknak ajánlanám, akik nem kívánnak a könyvvel bíbelődni, és a filmesnél valamivel komplexebb élményre vágynak. Az élő előadásnak – szemben a képernyővel és a vászonnal, legyenek akármilyen nagyok is – megvan a maga sajátos varázsa, amellyel továbbra is kivívja a maga jól megérdemelt helyét az előadó-művészet területén. Ezt csak fokozza az igényes színészi játék, amely – a kamaradarab műfaji nehézségei ellenére is – végig fenn tudja tartani a néző figyelmét; még ha a feszültség el is szivárog a színpad repedésein keresztül. De kárpótlásképp örökre beleég a recehártyánkba a Mel Gibson rettenthetetlenül véres maszkját felöltő Kasszás Erzsi, ahogy a messzeségbe meredve gombolgatja viseltes kardigánját. Csak pedánsan, Annie! Mindenki más olyan rüves-nyüves pacuha!

 

Bányász Attila

 Képek: Karinthy Színház